Két nap férfit
érlelő magány után szobatársat kapok. Sem hozzám, sem máshoz a köszönésen kívül
egy szót sem szól. Viszont harmadnap, vasárnap, látogatási nap lévén, kapok
tőle egy alkoholmentes dobozos sört. Nyilván a kedves hozzátartozói hozták be.
Annyi hamar
kiderül, hogy ez az illető úgy jár-kel ebben a keserves nagyvilágban, mintha
minden női szem rajta függne. Szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem
zavarja, hogy testi adottságai ezt nemigen indokolják. Sosem hagyná el a szobát
úgy, hogy erősen gyérülő haját a mosdó fölötti tükörben keresztül ne fésülné
kopaszodó feje búbján. Zord felelősség légköre lengi körül, mintha a nap minden
percében döntenie kellene: a lába elé omló hajadonok/és nem hajadonok közül
vajon melyiket részesítse először különleges kegyeiben?
Az első könnyebb
fajsúlyú vizitre két doktornő és két nővér érkezett.
- A vérnyomása?
Nem magas?
A pasas felült
az ágyban kisimította a pizsamáját és szemmel láthatóan nagyon sajnálta, hogy
nincs a pizsamazsebben a fésűje. Így csak az ujjaival rendezett át négy-öt
hajszálat egyik oldalról a másikra.
- Nem magas.
Ugyanis otthon hagytam a feleségemet.
A négy nő nem
röhögte magát halálra. Finoman mondva.
-Allergiás
valamire?
-A nőkre - vágja
rá azonnal.
Ezt már nem állták
meg szó nélkül.
-Az probléma.
Itt ugyanis nincs egy férfi dolgozó sem.
-Tényleg? -
ámult el hősünk őszintén, mert az ő világában természetesen elképzelhetetlen
olyan munkahely, ahol a nők nem a férfiak elnéző felügyelete alatt pepecselnek
valami lényegtelen aprósággal.
-Akkor én itt
nagyon jól fogom magam érezni.
És sugárzó,
afféle tulajdonosi mosolyt villantott a négy hölgyeményre, mintha azok csakis
és kizárólag az ő magántulajdonai lennének, akiket bármikor eladhat.
-Mikor operálnak
meg?
-Azt majd a
professzor úr az esti nagyviziten megmondja.
-Csak mert sürgős
lenne a dolog. Holnap délre otthon akarok lenni. Az asszony rántott húst süt.
A négy nő erre
már nem válaszolt, noha szemmel láthatóan lett volna némi mondanivalójuk. A
páciensekkel csínján kell bánni. Pénzt hoznak a kórháznak és a jó gazda jól
bánik a fejőstehenekkel. Érződött némi szánalom is a részükről: ezen a helyen
csak addig viccelődik valaki, míg át nem esik valamilyen beavatkozáson.
Becsövezve, ágyhoz kötve, vécézés és zuhanyozás nélkül, álmatlanul hánykolódva,
fájdalmakkal küszködve előbb-utóbb mindenkiben elapad a humor forrása.
Egy nap, mikor
véletlenül elengedtek ebédelni a saját lábamon. „lekapcsolódás után”,
természetesen - megint új lakó érkezett. Ez se mutatkozott valami bőbeszédűnek.
Hurrá! Két néma szobatárs akár a sors ajándékának is tekinthető. Szép csendben
mindhárman pihentető délutáni álomba merültünk.
Mikor felkeltem,
a szememnek se akartam hinni. A két néma levente lázas diskurzusba merülve ült
az asztalnál. Mi változott? Mi gyújtotta lángra a hamu alatt lappangó parazsat?
Rejtett lelki vonzalom? Avagy két magányos lélek húrjainak egyszeri,
megismételhetetlen, véletlenszerű összecsendülése egy vigasztalan, fekete -
komor diszharmonikus akkordban, mely a felszínre rezegteti eme elárvult
entitások mélypszichéjében rejlő, opálos homályzattal ragyogó kincseket?
Fülelek. Nem,
nem. Sem lelki húrok, sem opálzattal ragyogó kincsek.
Hanem a fakazán.
Ez a két megszállott évek óta fával tüzel két isten hátamögötti falucskában
valahol fenn a hegyek között. Mindjárt kiderült, hogy egymástól nem is olyan
messze. A négy öt órán keresztül zajló fakazán - brainstorming során
valószínűleg mindent megbeszéltek, amit csak erről a rendkívül érdekfeszítő
témáról tudni lehet és érdemes. Tudták, hogy a magyar fakazán oldallemez-vastagsága
mindössze négy milliméter. Így aztán, ha sokat és erősen tüzelnek benne, akkor
szétég. Az orosz fakazán, az igen, az hatos lemezből van. Az aztán bírja. Viszont
könnyen szétfagy. Ugye, nagyon kíváncsiak, hogy vajon miért?
-Az alján -
emeli fel az ujját jelentőségteljesen az egyik néma levente - az alján van egy
kis csőszerű pöcök, abban egy háromnyolcados légtelenítő csavar. De a cső, meg
a csavar között van egy kis tér. Fél liter víz!
A másik néma
levente helytelenítően csóválja a fejét. Még egy ökör is tudja, hogy egy fél
liternyi víz tökéletesen elég bármilyen derék hat milliméteres falvastagságú
orosz fakazán szétfagyasztásához. Ettől még egy T-34-es tank is szétfagyna.
-Nekem az első
télen szétfagyott.
-És? - kérdezte a
másik néma levente feszült kíváncsisággal.
-Vettem egy
másikat. Ha egy olyan tizenöt fokos szögben megdöntöd, kifolyik minden víz. Mai
napig azzal fűtök.
-De akkor meg
kell lazítani a merev csatlakozásokat.
-Fél óra munka
egy franciakulccsal. Annyit megér egy fakazán.
-Az biztos. Egy
jó fakazán!.
Annyiban még
megegyeztek, hogy azokat, akik nyers fával tüzelnek, csak jól fejbe kéne vágni
egy nagy darab nedves fával, aztán meg felhasogatni az illetőt és eltüzelni,
hogy megtudja, mit érez egy szegény fakazán, ha nedves dolgokat raknak bele.
Ekkor hál
istennek egy kicsit elaludtam. Mire feleszméltam, a két néma levente üveges
pillantásokkal üldögélt az asztal mellett és próbáltak úgy tenni, mintha
egyáltalán nem lennének álmosak. Csak a társalgás menete vett egy kissé más
fordulatot.
-Vagy itt van ez
a piramis. Amibe beleteszed a borotvát és sose megy ki az éle. Kell, hogy
legyen benne valami energia! Én kipróbáltam!
-Ki?
-Ki. - Vettem
két pohár vizet, kiraktam az ablakpárkányra. Télen! Az egyiket betakartam a piramissal.
-És?
-Nem fagyott be!
-És a másik?
-Az be. Van
ebben a piramisban valami energia. Nálunk csináltak egyet vasból. Hogy oda
járjanak az emberek feltöltődni. Csak a papok lebontották. Mert az övék volt a
telek eredetileg. Meg hogy ez az energiapiramis biztos valami mágia.
A másik néma
levente, hősiesen küszködve az álom démonjaival, szintén bizonyítani kívánta
jártasságát a rejtélyek területén.
-És Jézus? Ő mit
csinált harmincéves koráig? Erről miért nem beszél senki?
Többre nem tellett
az erejükből. Sem azelőtt, sem ezután soha többé nem beszélgettek ennyit. A
kövérebbik, közvetlen ágyszomszédom hetedszer van itt. A hólyagja rendszeresen
telenő polipokkal, amiket kiégetnek. Most éppen nem műthető, magas a
vérnyomása.
A névérke a
fejét csóválja.
-Fél?
-Ne vicceljen
már. Tudom, mi vár rám.
-És otthon nem
magas a vérnyomása?
-Nem. Igaz, hogy
sose mérem.
A nővérke az
égre néz, aztán kimegy orvosságért.
Mindkét
szobatársam rendelkezik egy csodálatosan irigylésre méltó és rendkívül ritka tulajdonsággal:
bármikor, napszaktól függetlenül, másodperceken belül képesek elaludni. Sőt! Kimondottan
úgy néz ki, hogy itteni létüket a minél folyamatosabb alvásra tették fel. Így
hólyagospolipos ágyszomszédom egyre korábban oltja le a villanyt, de már első
nap is háromnegyed kilenccel indított. Eddigi személyes rekordja negyed nyolc,
ami kissé különös, mivelhogy ezen a földrajzi szélességen ilyenkor még világos
van. És kérem, amennyire a szuszogásukból meg tudom ítélni, tényleg alszanak.
Sajnos, kiderül, hogy amilyen gyorsan elcsucsukálnak, olyan gyorsan el is
kezdenek horkolni, duóban, nem csekély hangerővel. Érdekes, hogy a másik
horkolása egyiküket sem zavarja. És én? Olvasni szoktam, éjfélekig. Kint, az
ebédlőben, a tévé alatt volt néhány ritka pocsék, de legalább unalmas könyv.
Villanyt nem gyújtok, hadd aludjanak már ezek szegények, ha annyira akarnak. Az
állam alá helyezett mobillal elég jól megy az olvasás. Hogy éjjelilámpa? Ugyan,
hol van itt ilyesmi.
Csak még ez a fantasztikus
telihold ne lenne, amely teljes erejéből ragyog Kassa háztetői felett. Persze,
elméletileg hívhatná bárki az ügyeletes ápolónőt, húzná már le azt a nyomorult
rolót, mielőtt valaki farkasemberré változik. Hívhatná, de nem itt. A vezetékek
bénán fityegnek a falra akasztva és már első nap közölték mindenkivel: ha baj
van, tessék kiabálni. A régi kórház messze nem a Grace klinika, ahol a páciens
egyetlen aritmikus szívdobbanására egy komplett orvosi team ront be az
üvegezett lengőajtón, és az egyiknek az a feladata, hogy két szikrázó vasalót
nyom a páciens melléhez, aki ettől a plafonig dobálja magát, ami igen szép
teljesítmény ahhoz képest, hogy már halott, a másik magánkívül ordítozik, hogy
„Elveszítjük, elveszítjük” és közben a haját tépi, a harmadiknak meg az a
dolga, hogy szerelmes a főorvosba és beúszik egy lágy kép, ahogy a legutóbbi műtét
alkalmával ő húzta fel szerelmének az égszínkék gumikesztyűt.
Kis kárörömmel
konstatálom, hogy hiába akarnak ezek az én szobatársaim akár már fél nyolckor is
elaludni. Ajtó ki, két villany fel. /Egy a központi, a plafonon, a másik a
hagyományos gömb, a mosdó felett. /
-Vérnyomásmérés!
- kiáltja a nővér messze csengő, szép magas szoprán hangján, akárha azonnali
atomtámadást jelentene be. És mér. Ajtó bezár, villany marad. Na, de vajon ki
oltja el? Hát az álmosabbik. Hol egyikük, hol másikuk, mert én, ugye, a három
csövemmel ebben a meccsben eleve nem vehetek részt. Két pasas ártatlanul
horkol, én meg olvasok, mobillal. Félóra múlva ajtó ki, két villany fel.
-Antibiotikumok!
- sikítja a nővér álomgyilkos hangon. Reggelig még van egy „Fájdalomcsillapítók!”,
háromszori pisitasak - ürítés jó hangosan csobogva egy nagy vederbe, valamint
még két - három „benézés”, de ez villanynélküli. A nővér csak a fejét dugja be
az ajtón:
-Minden rendben?
Ez a két mormota
ennek ellenére akárhány alkalommal, akármilyen gyorsan el tud aludni. Lehet,
hogy otthon egyáltalán nem alszanak?
Még három óra
napfelkeltéig.
