Néhány nap alatt annyi ápolónővér fordul meg körülöttünk,
hogy szinte megjegyezni is képtelenség. Mintha többen lennének, mint a betegek.
Néhányat azért sikerült alaposabban is megismerni.
A
vékony, fekete hölgy az a típus, aki még egy halottnak is képes lenne
bebeszélni, hogy másnap reggel indulhat a kassai maratonon, sőt, van esélye
dobogós helyezésre is. Valami végtelen derűlátás, valami világraszólóan
monumentális optimizmus fénylő aurája veszi körül. Elsöprő energiával,
villámsebesen, ráadásul mosolyogva old meg minden felmerülő problémát,
egyfolytában csivitelve, mint valami sebes röptű fekete fecskemadár, akinek
aztán végképp nincs ideje holmi apróságokkal törődni, mert neki dolga van,
szúnyogot kell fogni a fiókáknak, kitakarítani a fészket, elkergetni a
szemtelen verebet, mert már megint ide akar fészkelni, satöbbi. Ha megjelenik a
kórteremben, még a fekvőbetegek is vigyázba vágják magukat az ágyon, azon
igyekezve, hogy most éppen semmilyen problémájuk se legyen, mert az úgyis
biztos szóra sem érdemes, elhanyagolható apróság csupán. A fecske-nővérke
üzenete környezete számára egyértelmű: ez a világ olyan hely, ahol élni érdemes
és kell, még akkor is, ha itt momentán emberek szenvednek és olykor meg is
halnak.
A másik,
szőke, gömbölyded nővérkét is nagyon szeretjük, aki folyamatosan kommentálja,
hogy most éppen mit csinál, mit csinált úgy öt-tíz perccel ezelőtt, és mit fog
csinálni az elkövetkezendő félórában, vagy akár délig. Ezenkívül ő olyan
csúnya, gonosz, rossz, szavakat, mint például a „vizelet”, a szájára nem venne
soha, valószínűleg még akkor sem, ha emiatt esetleg kettéhasítanák. De mivel
egy urológián minden a vizelet körül forog - jó, nem jó, sárga, véres, gennyes,
jön, nem jön, akadozik - végtelen kommentjeiben csakis és kizárólag becéző
formákat használ.
- Nemigen
tetszik nekem ez a vizeletecske - rója meg a pácienst, aki őszinte bűnbánattal
próbál a párnája mögé bújni, mintha csak direkt, tiszta gonoszság által
vezérelve produkált volna ilyen lehetetlen „vizeletecskét”.
- Kissé
véres ez a vizeletecske… ebédkére voltunk? Vécére? Székletecske volt? Nem
szabad nyomni… Ej, ej, nem tetszik ez nekem… kénytelen leszek szólni a
doktornőnek…
És hogy
van tekintélye az orvosok előtt is, az biztos, mert a szóban forgó betegecske
másnap már a lábát sem tehette le az ágyacskájáról.
Van itt
még egy mogorva, ellenben nagyon is túlsúlyos nővérke, aki szemmel láthatóan
kisebbrendűségi érzéssel küzd a karcsú derekak, feszes tomporok, apró fenekek
szép új világában. Úgyhogy, talán kompenzációképpen elhatározta, hogy a
pácienseket önállóságra, vagy legalábbis aktív együttműködésre bírja rá.
- Emelje
már fel a lábát és tekerje le róla azt a katétert… /Ő maga meg sem mozdul
közben/. – Úgy… emelkedjen meg egy kicsit, hogy néz ki az a párna… biztos
kényelmetlen is… Nem? Dehogynem, mit tudja azt maga… Elmehetne zuhanyozni is…
Szédül? Kapaszkodjon a falba, azt a tasakot meg akassza már a nyakába, akkor
mind a két keze szabad lesz… Na látja, megy ez.
Minden
katéteres páciensnek, minden beavatkozás után, minden vizit előtt egy hófehér
gézcsomagocskát kötnek a micsodája végére, melynek feladata megakadályozni,
hogy a különféle testnedvek a csövön végig folyva ne szennyezzék be sem a
hófehér ágyneműt, sem a paciens testét. A kis csomag optikailag is feldobja a
pácienst, valami olyasmit sugallva, hogy „Lehetséges, hogy nem mindenki távozik
gyógyultan, de addig is itt mindenkivel törődve lesz és kész.” A csomagocska
egyébként egy vastagabb géz-téglalapból összegöngyölt cső, amelynek
szétnyílását egy dupla masli akadályozza meg. Pontosan olyan, mint a karácsonyi
csomagokon.
- Nos?
Megcsinálja egyedül?
Érezni a
hangján, hogy ez a megtiszteltetés csak igen keveseknek jut osztályrészül.
Kérem szépen, én igazán megcsinálok sok mindent. Olyan együttműködő típus
vagyok. Például mindig megemelem a lábam, ha szólnak, meg egyéb bonyolult
dolgokat is. De a már említett falusi neveltetésem okán kialakult természetes
szeméremérzetem ezt már tényleg nem tűrhette. Most tényleg saját kezűleg
csomagoljam be a micsodámat egy hófehér, merev gézcsőbe, majd kössek rá egy
dupla maslit, mint valami karácsonyi ajándékra? És aztán? Postán ne adjam fel?
Kategorikusan
nemet mondani azért nem mertem. Ő bízott bennem, és én a bizalomra méltatlannak
bizonyultam. És aztán tudják… egy nővérnek annyi, de annyi alkalma van, hogy
átsegítse a pácienst… a nehézségeken… akár végleg is…
- Hát…
megcsinálom…
És ebben
benne volt, hogy persze, megcsinálom, majd, ha kétszáz kilométeres körzetben
kihal minden nővérke és valamelyik közeli kontinensről sem tudnak
helyettesítést keríteni.
Nem
szólt egy szót sem szegény, csak kifordult az ajtón. Hallottam, hogy valakinek
annyit mond: - Nem akarja…
A
következő pillanatban kiderült az ég, mert megjelent a fecske-nővérke és
körülbelül hat másodperc alatt rám applikált egy mintaszerű csomagocskát,
parádés maslival koronázva meg a mesterművet. Hogy nekem mennyi ideig tartott
volna - óra, másfél? - azt nem tudom, de hogy így nem nézett volna ki, az
biztos.
A
csomagocska egyébként legkésőbb vizit után lecsúszik és aztán gyakorlatilag
bárhol megtalálható a csatlakozás és a tasak közötti másfél méteren, csak ott
nem, ahol lennie kéne.
Van itt
még egy nővérke, akitől aztán mindenki fél, ugyanakkor mindenki sajnálja is egy
kicsit. Nyilvánvalóan nem tehet róla, hogy abszolút totál teljes mértékben
képtelen bármilyen, pontos mozgáskoordinációt igénylő munkafolyamat
elvégzésére. Tehát a szó szoros, átvitt és bármilyen értelmében született
kétbalkezes. Amit megfog, az vagy törik, vagy deformálódik, vagy leesik, de
hogy valami negatív dolog fog történni, az biztos. Ráadásul annyira igyekszik,
hogy már az egész kórterem együtt izgul és szurkol, úgyhogy most biztos
mindenkinek jó magas a vérnyomása. Csak egyszer az életben sikerüljön már neki
azt a katétert úgy benyomni, hogy a szerencsétlen beteg ne üvöltsön fel
kínjában. Csak egyszer sikerüljön már azt a csepegő infúziót úgy lekapcsolnia a
betegről, hogy ne tocsogjanak mindketten vérben és vizeletben. Csak egyszer sikerülne már megfognia a… azt a
dolgot, amit ezen az osztályon minden ápolónak előbb-utóbb kézbe kell vennie
úgy, hogy az ápolt alany ne folyamatos rettegésben töltse amúgy sem túlságosan
szívderítő életét. S miután végzett, ami azt jelenti: úgy-ahogy eltakarított
maga után a romokat, akkor felnéz, mindenkire külön- külön és valami
rendkívüli, mondhatni nem evilági kedvességgel megkérdi: - Jó lesz így?
Namármost,
még két dolgot igen fontos tudni a nővérkék eme ritka gyöngyszeméről. Az egyik
az, hogy természettől fogva óriási ibolya-lila-levendulakék szemekkel rendelkezik. A másik meg az, hogy nagyméretű és igen erős,
legalább öt-hat dioptriás szemüveget hord, ami ezeket a delejes, hipnotizáló
szemeket még óriásibbá nagyítja. Az összhatás nagyjából olyan, mintha egy
teljes virágba borult végtelen nagyságú levendula mező robbanna rád
fénysebességgel és a beteg, félig aléltan, saját fájdalma által korlátozva,
végső erőfeszítésével, csodálatosképpen mégiscsak kipréseli halotthalovány
ajkai közül: - Iii…gen… minden… rendben… köszönöm… szépen…
