-Tóth
úr, maga dohányzik? - teszi fel a kérdést a főnővér, szemmel láthatóan erős
izgalmi állapotban.
Nyugodtan
mondhatnánk azt is, hogy „szemei gyilkos indulattal lobogtak, tekintete
perzselt, hangja ennek ellenére végtelen fagyot, sötétséget és pusztulást
jövendölt”. Mert a főnővér nagyon kedves, nagyon aranyos, a főnővér igazán
mindent megtesz minden betegért, de úgy néz ki, hogy a dohányos embereket
minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes lenne tarkón lőni. Talán
faképnél hagyta egyetlen igaz szerelme, aki véletlenül csaknem állandóan bodor
füstfellegeket eregetett és a főnővér (aki akkor még természetesen nem volt sem
fő, sem semmilyen nővér) az elszenvedett trauma következtében minden dohányost
univerzális bűnösnek tart? Netán érzéketlen keresztapja piciny gyermek korában
(mármint a főnővérében) lazán arcába fújta a kéklő cigarettafüstöt, mert milyen
jópofa, ha egy baba fintorog és prüszköl?
Nem
tudni! Talán egy hipnózisos mélylélek-elemzés egy nagy bőrdíványon segítene, de
erre most sem idő, sem mód. A főnővér indul útjára, de még gyanakodva
visszanéz. Szemmel láthatóan nem hisz nekem. És ez fáj.
Érkezik nyomában a másik, a
szőke, sietve. – Nyomozunk - suttogja az izgalomtól elfúló hangon. - És ki
fogjuk deríteni… mindig kiderítjük. És minden cigarettácskát elveszünk…
hagyományost, elektromost, mindegy… maga dohányzik?
- Nem.
Ő is visszanéz. Szemmel láthatóan
ő sem hisz nekem. A férfiak úgyis mindig hazudnak. Bűnös mindahány. (Gondolja.)
Estefelé, különös kegyként, egy
infúzió-tűcsere apropóján engedélyt kapok vécélátogatásra. Az ágytál megalázó
használatát eddig is csak úgy kerültem el, hogy kedves feleségem a soros
látogatási napon - igen, nem csak György van Soros - hozott egy zacskó
csokoládés mézeskalácsot. Amit ebben az édességhiányos helyzetben természetesen
egy ültömben el is fogyasztottam. Azazhogy egy fektemben, aminek következtében
három napig egyáltalán nem éreztem az illemhely meglátogatásának semmilyen
szükségét.
Hát ahogy a mosdóba belépek, mit
nem látnak ámuló szemeim?
Az ablakon kihajolva a tetovált
páciens a szomszéd kórteremből vígan fújja a füstöt. A kedves szőke nővérke
ugyanakkor a zuhanyozóban éppen beöntést applikál egy vonakodó paciensnek,
ekképpen kommentálva a műveletet: - Most ezt a három liter vizecskét
bepumpáljuk alulról… a belecskéknek tisztáknak kell ám lenniük az operáció
előtt…
Mire végzek, sem a tetovált
dohányos, sem a beöntéses paciens nincs már jelen. A folyosón vár a nővér.
- Holnap már úgyis hazamegy - int
fejével a kórterem felé, ahol a tetovált fekszik, megemelt nikotinszintjének
köszönhetően nyilván különösen jó közérzetnek örvendve. - Azt az egy
cigarettácskát igazán nyugodtan elszívhatja, nem?
Rábólintok és a meghatottságtól
majdnem bepárásodik a szemem. Hogy ebben a mai kukkolós- kibeszélős-
bekamerázott, a magánélet szentségét, az intimitás ezredéves tabuját lábbal tipró
szép új világunkban valaki egy üldözöttnek nyújt segítséget, csak azért, mert
üldözött? Mikor már nem tudsz egy jót pisilni se az udvar sarkában, mert négy
műhold - egy orosz, egy amerikai, egy kínai meg egy magán –
tetraéder-konfigurációban nyomban betájol- levideóz- adatbázisba vesz?
Amíg ilyen emberek élnek, addig
él a remény is. És a szilárd hit abban, hogy a hatalmat nem csak meg lehet, de
meg is kell cselezni, kivédeni, elhárítani, átverni, pillanatnyi szünet és
szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül. Hogy az üldözötteket segíteni kell,
akármit is csináltak. Mert a hatalom önmagában gonosz.
Amint azt II. János Pál pápa
mondta, a tőle megszokott bölcsességgel.
