Kaszinótojás

             Ismerik, nem? Tudják, mi benne a legvonzóbb? Az, hogy a kaszinótojás lényegében nem más, mint egy kicsi, leegyszerűsített, egyszemélyes svédasztal, dobozba zárva. Na persze, jobb helyeken kapható tányéron is, de ott nem túl sűrűn fordulunk elő, ugyebár. Különben is, a tányéros kaszinótojás egy kicsit olyan, mint az orosz rulett vaktölténnyel: a lényeg hiányzik belőle, ha értik, mire gondolok. A kaszinótojás inkább afféle vad nagyvárosi dzsungel-étek kell, hogy legyen, villámgyors fogyasztást lehetővé téve, ugyanakkor érintetlenül hagyva az illúziót, hogy most azért tényleg táplálkozunk.

A kaszinótojás tulajdonképpen több fogást is tartalmaz. Előételként elfogyasztható belőle az 1 - egy - karika szalámi, szezonban esetleg a díszítményt imitáló petrezselyemzöldjével. Egyszer találkoztam egy olyan kaszinótojással, amelyben 2 – két -  karika szalámi volt, de ebben az esetben valószínűleg soha többé meg nem ismétlődő csoda történt - ez a csoda tulajdonképpeni lényege -, vagy a kaszinótojás-előállító kisiparosok lehettek nem teljesen beszámítható állapotban. („Nem beszámítható” Kelet-Közép-Európában = alkoholos befolyásoltság állapotában lévő, másnapos, stb.) Hajlok még arra a feltételezésre is, hogy felajzott képzeletem játéka volt az egész csupán. (A felajzott képzelet, amint azt nyilván önök is tapasztalták, olykor igencsak fura játékokat produkál.)

Na persze lehet a kaszinótojásban karika szalámi helyett cafatnyi sonka is, de ezt igazi kaszinótojás-ínyenc csak ritkán vásárolja, mert a., a sonka olyan vizes géptermék, b., hamarabb zöldül.

Az is jó még a kaszinótojásban, hogy tetszés szerinti szénhidrát mennyiséget fogyaszthatunk hozzá. De sosem kenyeret, vigyázat: a kaszinótojás kifinomult mivoltához légiesen könnyes péksütemény illik leginkább. Na most hogy zsemle-é, avagy netán kifli, azt mindenki ízlése szerint szabadon eldöntheti- szabadnak mondott társadalmunkban nemsokára lehet, hogy tényleg ez lesz az egyetlen választási lehetőségünk.

Még inkább hajlunk az első látásra talán némileg merésznek tűnő feltételezés felé, hogy a zsömlét inkább a Nap- vonzalmú, kerekded kedélyű embertársaink vállalják, míg a Hold- kifli mindazok, akik esetleg bevallott vagy titkos vonzalmat táplálnak az éj sötét fejedelemnője, Diána- Artemisz iránt. (De ez csak puszta feltételezés, semmi több.)

E rövid mitológiai kitérő után térjünk csak vissza a mi kedves kaszinótojásunkhoz. Ily módon, ha a fent említett szalámidarabkához csak két péksüteményt is fogyasztunk el, nyomban támad némi alapunk a feltételezéshez: íme, máris ettünk valamit! És ez még csak a kezdet. Hisz főfogás gyanánt jöhet a majonézes krumplisaláta, amit oly sokáig tunkolhatunk kifli, avagy zsemlecsücsökkel-mármint, ha feltételezzük, hogy a zsemlének, mint olyannak, egyáltalán lehet csücske. Na most mindazok, akik kerültek valaha múló pénzzavarba, tehát az ország lakosságának mintegy 99,5 %-a, tehát egy-két vállalkozó és zsírosbukszájú képviselőink kivételével gyakorlatilag mindenki, nagyon jól tudja, hogy az eddig elfogyasztott kaszinótojás- mennyiséghez legalább három péksütemény dukál. Eddig!

És ugye milyen könnyű alliterálni az elhangzottakról az utóbbi pár évben egyre gyakrabban elhangzó kérdésre:- Hogyhogy most így nincs pénz meg úgy nincs pénz, azelőtt meg volt mindenre? Nos, felebarátaim, engedtessék meg nekem, hogy az e téren uralkodó homályba néhány rövid szóval világosságot vigyek. A helyzet a következő: egy adott társadalomban mindig adott mennyiségű pénzösszeg kering. Amiből logikusan következik, hogy pénz ugyanannyi van, mint azelőtt- csak másképp van elosztva. Most úgy van, hogy ha valaki többet akar, akkor el kell vennie a többiektől. (De lehet, hogy ez azelőtt, meg mindig is így volt.) Ilyen egyszerű! Csak el kell dönteni, melyik oldalra akarsz állni! (Na, ez meg egészen biztosan így volt azelőtt is, meg mindig is.)

Érdekes, hogy mi minden eszébe nem jut az embernek holmi kaszinótojásról, hát nem? De gyerünk, gyerünk csak tovább! Hiszen még hátravan a zamatos, gömbölyded fél keménytojás, az egész, apró dobozba kényszerített, miniatűr svédasztal lelkének leglényege! S ha ekkor netántán ellenállhatatlan kényszert érzünk újabb péksüteményt fogyasztani, ám tegyük meg! Csapjunk a hengerek közé! Rúgjunk ki a hámból! Ugorjunk bele a nagybőgőbe! És a legvégén az egész fejedelmi lakoma maradványát, a dobozka oldalára tapadt majonéz- sávokat is kitörülgethetjük egy újabb zsemlével! Ezzel kapcsolatban legyünk a végletekig alaposak és körültekintőek: lehetséges, hogy e sávokban miniatűr keménytojás- törmelékek rejteznek. Kis szerencsével akár sárgája- morzsákra is bukkanhatunk!

A kaszinótojás igazi virtuózai - mondhatnánk, a kaszinótojás Mozartjai - eleve számolnak minden lehetőséggel. Szemtanúja voltam- s e látvány örökre meghatározta életemet- amint egy fiatalember a kaszinótojásához rögtön öt zsömlét kért. A sorban állók persze mosolyogtak, egyikük tréfásan meg is jegyezte: - Ez biztos diák.

De az ifjú arcán nyoma sem látszott zavarnak! Mint korának annyi meg nem értett géniusza mérte végig megvetően a tömeget, s szemében a zsenik lángoló tüzével mind az ötöt jóízűen elfogyasztotta.

Így kell élni. Lázadj, ha tudsz.

Altatási trükkök

                 A közhiedelem szerint a babákat természetesen ringatással lehet leginkább elaltatni. Mint a közhiedelmek nagy része, természetesen ez is téves.

            Kérem, modern baba már csak megvetően kacag ezen az egész dolgon. Próbáljuk csak ringatni...igen, így...persze, elcsendesedik. Egy időre. Még lehet, hogy el is alszik...egy időre. De pár perc múlva már a tettek mezejére lép - ebben még az sem zavarja, hogy még nem is tud járni - és bebizonyítja a régi gyanút, hogy a baba tulajdonképpen egy kis ember és egy rendőrségi sziréna kereszteződéséből jött létre.

            A következő lépés, melyre a kétségbeesett szülő elszánja magát, rendszerint a dallamos avagy dallamtalan gügyögés. Ezek teljességgel egyenrangúak, amennyiben egy idő után úgyse alszik el egyikre se. Az eljárás során a magyar nyelv korlátozott számú mahánhangzóit kombináljuk tetszőlesges mássalhangzókkal. Néhány példa: tyütyütyü, nyunyunyu, mumumu. Tapasztalhatjuk, hogy a baba érdeklődve figyel - de lehet, hogy szánakozva - de aztán megint átmegy szirénába.

            Ilyenkor előkerülhet két tetszés szerinti tárgy, amely összeütögetve bármilyen hangot kiad. Ezért a gumilabda és a vattacsomó például nem jó. Mobil és cumi igen - de persze nem a cumi gumis vége, mert az nem szól. Nászajándékul kapott kristályváza is kitűnő, így legalább végre használjuk valamire.

            Nos, miután imígyen telítettük a kölyköt különféle zajokkal – és ordít- eljött az ideje, hogy visszaemlékezzünk viharos ifjúságunkra, melynek egy mámoros részét néptánc- összejöveteleken töltöttük. Higgyjék el, hogy egy friss csapásolás, egy fürge, kopogós verbunk, bő ujjpattintgatással kísérve, szinte csodákat művel. Néhány bősz csujjogató még tuningol az egészen. A módszer hátránya, hogy vitatkozni kell az alattunk lakó szomszéddal, aki azt szeretené, hogy a vaddisznócsordát azonnal telepítsük ki a lakásból. Hát, ez se lesz normálisabb. Honnan kerülne ide akár egy árva vaddisznó is? (De ne ítéljük meg túl szigorúan szegényt. Rohanó korunkban előbb- utóbb valamennyien produkálunk valamilyen kóros tünetet.

            Nos, a gyerek ordít. Most már valóban eljöt az ideje, hogy elrévedjünk a dicső múltban, midőn egy jó főzetnyi mákhéj még a legerőszakosabban sivalkodó kisdedet is hoszzú időre kiütötte. Akár egy egész napra is. Micsoda boldogság... egy egész nap... Mondják, mákos kalács is nagyon segít. De hajnali háromkor, valamilyen oknál fogva, az ember nem szívesen áll le tésztát dagasztani. (Mert még azt hiszi, hogy hajnalig aludhat egy- két órát).

            Itt már csak a kreativitás segíthet. Ez egy olyan tulajdonság, amely fánlakó őseinkből ripsz-ropsz pár százezer év alatt homo sapienst varázsolt. Ha segített az evolúcióban, biztos gyerekre is jó. Mondjuk... így kapásból... dudorásszuk példának okáért az Internacionálét - jól belénkverték, krízishelyzetben mindig előjön - és közben hüvelykujjunkkal szelíden simogassuk a baba halántékát. S lám, működik! Majd egy fél óra hosszat hat. DE messze még a hajnal.. három óra húsz... Mi mindent kipróbálhatunk még addig... Mondjuk, háromszor megfordulunk napnyugatnak és meredeken átköpünk a bal vállunk fölött. Szenes víz is segített már sokaknak, de sajnos, nekünk már csak radiátoraink vannak. El ne felejtsek holnap pár mázsa szenet venni. Nem lenne jó a széntabletta esetleg? A szénatom ugyanaz benne, vagy mi a fene...

            A gyerek végül természetesen elalszik. És ehhez mindössze annyi kellett, hogy egyik kezünkkel a homlokocskáját masszírozzuk, a másikkal teácskát itatunk vele, a harmadikkal meg játékcsörgőt zörgetünk nagy erővel. Jé, ez három, pedig eredetileg, ha jól emlékszem, nincs is, csak két kezem. Csak nem növesztettem egyet nagy hirtelen? Mire nem képes egy szülő...

            Hogy a lábunkkal mit csinálunk? Hát, ami a nótában van: „A lábamon alig-alig állok...”

A világ legboldogabb embere

          Itt ül, nem hinnéd. Hogy ő a világ legboldogabb embere, az persze nem valami hivatalos felmérés eredménye. Nem is lehet. Vagy lehet? Na jó, ha szigorúan vesszük… Kérem, a mai tudomány… pár elektróda, kicsi zümmögő masina és nyomban kiderül, hogy a bal-, avagy netán a jobb prefrontális homloklebenyed aktív-é? És kész. De hát ki érti ezeket a mérési eredményeket? Pár tudós, állítólag. De mivel őket meg végképp senki nem érti, az egész ügy ennyiben marad. Ez a pár meg - mondják, lehet - szintén boldogtalan. Hát akkor? Mire mennek az elektródáikkal?

Semmire. Méricskélni meg itt amúgy sem igen lehetne. Egy vonaton? Zakatolás- döcögés- rázkódás közepette?

Ott van még a probléma, hogy akkor honnan tudjuk, hogy ez, itt a bal sor negyvenkettes ülésén a világ legboldogabb embere? Nem, tudni aztán végképp nem tudhatjuk. Kérem, az ilyesmit egyszerűen - érezni. Hát ez nem valami tudományos kategória, mi?

Persze nő. Hogy is lehetne boldog egy férfi? A folytonos nyüzsgölődésével, a folytonos világot-megváltoztatni-akarásával, a folytonos- de hát tudják. Láttak már férfit, nem? Na ugye. Még a legszelídebbnek is van valami őrült kedvtelése, vagy valami őrült elve, amiről hiába bizonyosodik be, akár többször is egymásután, hogy egy színtiszta marhaság, a keményfejű férfiember nem enged. Azt hiszi, attól férfi, hogy ő nem enged. És a legtöbb így is hal meg. Pedig ha tudnák…

De nem tudják, ez az.

Axióma: fogadjuk el, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen - megérez az ember. Ebben az esetben itt ül, velünk szemben, egy zakatoló helyiérdekűn a világ leges-legboldogabb embere. Jaj, már megint, hogy miből látni. De hát EZ az axióma! Hogy látni és kész! Hogy de mégis…?

            Először is ott van az a gyöngyházszín ragyogás, ami kidereng a bőre mögül. Valami nagy, nyugodt, végtelen és bölcs… öö… VALAMI kisugárzása, ami, meglehet, ott volt mindannyiunkban, egykor, mikor megszülettünk. Csak mi elvesztettük, ez a nő meg nem. Vagy ha elvesztette is, most végre, biztosan megtalálta.

            Csak ül. Mint egy súlyos tömbnyi végtelen nyugalom. Egy hegyből faragott csendes magabiztosság. Ül itt, halkan, előkelően és gyöngyház-színűen, mint egy frissen kicsomagolt ékszeresdoboz. Körülötte izgő-mozgó, nyugtalan kis emberek izegnek, mozognak és nyugtalankodnak. Egyik keresztrejtvényt fejt, egész úton, fejét makacsul lesunyva, nehogy valaki megszólítsa. A másik meg eszik, rág és nyel és nyel és rág, mereven kibámulva az ablakon, mintha tulajdonképpen nem is ő rágna és nyelne és nyelne és rágna, hanem valaki egészen más, akihez neki aztán végképp semmi köze nincsen.

            Na persze a nő is eszik. Eszik? Ez nem evés. Ez valami földöntúlian csodálatos és kristálytisztán éteri tevékenység, amit ez csinál. Csak jobb híján használjuk rá az „evés” kifejezést, mert haloványan emlékeztet a többi ember hasonló tevékenységére. Noha – természetesen - nem ambróziát fogyaszt, sem nem nektárt, sem nem mannát. Mit eszik, mit eszik.

            Szalámis zsömlét eszik. De - ezt látni kell, na.

            Ahogy beleharap. Ahogy azok az egészséges fehér fogai belemélyednek a hétköznapi barnapiros zsemle héjába és ahogy a zsemle egyszerű ízétől kis mosoly fut át az arcán, és ez az egészen kicsi futó mosoly a végtelen nagy és tiszta és kék szemek alá finom szarkalábakat gyűr. Kimondottan úgy néz ki, mintha minden egyes foga külön is örülne minden falatnak, amit rághat és mintha minden egyes foga külön örülne és hálálkodna, hogy rághat, darabolhat és apríthat, amiknél boldogítóbb tevékenység egy fog számára el sem képzelhető. És szemmel láthatólag hasonló véleményen vannak az ízlelőbimbói meg a nyelve meg a nyelőcsöve meg minden kis izma meg ina meg csontja. És mind azt sugallja, vagyis, dehogy is sugallja, csak egyszerűen, sallangmentesen közli, hogy ennek az embernek - mesebeli teremtésnek? - , ennek a nagy, tiszta - kék szemű, vastag - barna hajfonatú asszonynak fikarcnyi baja sincs a külvilággal.

            Hát ki látott már ilyet! Hisz lassan az egész emberiség arról híres, hogy igenis van baja a külvilággal! De ez, ez itt nem ilyen! Eszi a zsömléjét, szelíden aprókat harapva és finomakat nyelve. Most végre világos mindannyiunknak, az egész utazóközönségnek, hogy igen, enni így kell, és rágni is így kell és nyelni is. És ahogy mi eddig ettünk, az csak valami igen halovány kísérlet volt részünkről az igazi evésre, valami roppant primitív, durva és mechanikus utánzata annak a szívszakasztóan költői tevékenységnek, amit ez a lény, itt, a bal sor negyvenkettes ülésén végez.

            És még csak a zsömle héjánál tart. Mi lesz, ha elér a szalámihoz?

       Persze, mások is észreveszik lassan e csodajelenséget. Még a lesunyt fejjel keresztrejtvényt fejtő, még az ablakon kibámulva evő is. Egy kissé meg is változnak, legalább egy pillanatra, ahogy a bűvös gyöngyszín kisugárzás hatókörébe kerülnek. (A hosszú gyorsvonatnak ez a második osztályú kocsija belülről észrevehetően világosabb is, mint a többi. Ez tény.)

            Itt van például mindjárt a kalauz. A jegyeket kéri. Nem, dehogy, nem udvariatlanul. Csak éppen olyan hivatalosan. Míg a nőhöz nem ér, természetesen. Ekkor mozdulatai meglassúbbodnak, fekete bőrtáskáján újonnan csillan a fény és rideg „Jegyeket kérem.” egyszeriben úgy hangzik, mint egy hálatelt szívvel elrebegett imádság valamely felettünkvalóhoz, aki egész biztosan szeret minket és vigyáz ránk és gondoskodik mindannyiunkról és ehhez kétség nem férhet. A kalauz már mosolyog, nem hivatalos- udvariasan, hanem igazándiból, csak úgy, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszeriben mosolyogni való kedve támadt. Mosolyog, kiegyenesedik, mintha régóta hordott nehéz tehertől szabadult volna. Melle kifeszül, annyi levegő tolul belé, mint tán még soha és egyszeriben nagyon is jól tudja - amiben eddig olykor kételkedett - hogy kék egyenruhás, piros sapkás és csillogó fekete oldaltáskás kalauznak lenni nem éppen a legutolsó dolog a világon.

            Pedig ez a nő, úgyis mint a világ legboldogabb embere, ekkor még hátra sem dobta a haját. Most viszont, igen, most, ebben a szent pillanatban hátradobja.

            Hú.

        Egyszerű, vastag, barna és súlyos hajfonat. Közönséges piros befőttesgumival összefogva. Hátra kell dobnia, vagy legalábbis a másik vállára, mert ezen az oldalon van a zsebe és abban van a menetjegy. Lendül a nehéz, barna fonat és a fülkében most már nem csak gyöngyházszín fény dereng, hanem vidám barna fények és sárga villanások is cikáznak, szelíd,  otthonos illat száll és ha igazán oda tudnánk figyelni, egész biztosan lágy dallamok is hallatszanának. És a kalauz, úgyis mint férfi, egyszeriben kristálytisztán érzi, hogy nem lehet nagyobb és férfiasabb dolog az életben, mint hazamenni és végigsimítani egy ilyen hajfonatot.

A kalauz ez okból a boldogságtól részegen támolyog el, és elhatározza, hogy virágot vesz a feleségének, amire tizennégy földi év óta nem volt példa.

            Vagy itt van az agresszív részeg, aki végigtilinkál az ülések között, fennhangon szidva, fenyegetve és ígérgetve valamit, valakit és valakinek. És direkt rátámaszkodik minden ülésre, hogy mindenki lássa, milyen rettentően részeg ő, mert az egy olyan menő dolog. (Férfiak, ha játszanak.) A kalauz már sehol, az utasok riadtan úgy tesznek, mintha észre se vennék a dülöngélő, direkt-részeg, pattanásos kis tinédzsert.

            Ekkor ért a nőhöz. Részegre nem hat olyan gyorsan a gyöngyház-szín ragyogás és ez a szerencsétlen részeg volt rendesen, még ha rá is játszott. Megállt - nagy nehezen - a nő előtt és nagyon látszott, hogy mindjárt valami roppant férfias dolgot fog csinálni, például gorombáskodni vagy ilyesmit. És ráemelte a nőre, a gyöngyházszínűen-derengőre zavaros pillantását. Hűvös és józan, derűsen kék és nyugodt, tiszta és mély szemekbe nézett. A szemekből láthatatlan, békés, de roppant energiájú sugarak hatoltak a részeg srác - vagy inkább: a férfiasan részegnek akarni látszó srác - szemébe, pupillájába, szemlencséjébe, szembogarába, retinájába, szaruhártyájába, majd e fura sugár a szemfenéken landolt és nyomban tömör üzenetet küldött a pillanatnyilag alkoholos vérben tántorgó agysejtekhez: -Nyugi, öcsém.

            És öcsém megnyugodott. Szemlesütve elbotorkál egy sarokba, csak éppen annyira tántorogva, amennyire igazából részeg volt. És meghunyászkodva, beesett vállal kibámul az ablakon, egy kicsit még morog, dünnyög és átkozódik, úgy magának, valaki ellen, miatt vagy mellett, aztán alvást színlelve lecsukja a szemét, mert azt azért mégse mondhatja, hogy jaj de hülye voltam, tessék már megbocsátani.

Az olyan férfiatlan.

            A világ legboldogabb embere, a gyöngyházszín-ragyogású nő meg csak ül nyugodtan, fantasztikusan egyenes derékkal és derűsen, mintha mi se történt volna és minden lepattan róla és senki meg nem bánthatja, mert erősebb mindenkinél.

            Üldögél. Mosolyog. Kibámul az ablakon. Szalámis zsömlét eszik. Aztán rettentő nagy hasára kulcsolja kezét és befelé figyel.

            Mintha mozdult volna a gyerek.

Miszter Multikulturális

Mostanság, midőn végképp kiment a divatból szlovákiai magyarnak lenni, önként adódik a kérdés: vajon ki lehet az a nemes lelkű férfiú - netán hölgy -, aki a legtöbbet tette a különböző kultúrák közeledéséért? Vajon ki lehet az, aki fáradtságot nem ismerve lesben áll nemzetek és civilizációk határmezsgyéjén, e sokszor feszültségtől szikrázó képzeletbeli választóvonalon? Aki szorgos bibliai halász módjára kiemeli a kavalkádból a legjobbat! A legszebbet! A legértékesebbet! Tálcán kínálva ez által a lehetőséget: - Emberek! Eljött az idő! Le az egy nemzetiséghez tartozással!

Vajon ki az, aki ezt az emberfeletti munkát elvégezte helyettünk, mindenek tetejébe semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem kívánva? (Ezért az egyért nem.)

Nos, szorgos team-ünk kiderítette. Mert képzeljétek csak el, drága felebarátjaim, e nagy ember oly szerény, hogy magától még csak nem is jelentkezett. Ő - választott szakmája szerint isten után a második ember, esetleg bizonyos területeken vele minimum egyenlő - Ő már csak ilyen.

Hogy magyar, ahhoz kétség abszolúte nem férhet. Hozzá képest Árpád apánk is csak valamiféle félvér szláv fajzat lehetett. És ezt nemcsak zsinóros dolmánya bizonyítja, melyet inkább csak sátoros ünnepeken visel. Midőn gyermekek közé vegyül - vinni a fényt - egyszerű trikót ölt magára, régi, meghitt jelszavakkal ékítve. Hadd tanuljanak a kis lurkók! Régi szép idők, mikor Horthy derék legényei e jelszavakat harsogva rövid szexuális vizsgálatnak vetették alá vonakodó embertársaikat!

Tehát, hogy magyar, az tuti. Kevés ilyen biztos dolog van a világon. Mondjuk, minket erről nem is nagyon kellett meggyőzni. De szlovák honfitársaink szívébe belopni magunkat! Tyű, az nagyon nehéz. Sokak szerint egyenesen lehetetlen. Na, de ő aztán nem ismer lehetetlent. Neki ilyen nincs.

Hőslelkű bibliai őséhez, Ábrahámhoz hasonlatosan képes volt saját vérét áldozni az ügy oltárán. Sőt. Ábrahámhoz viszonyítva pozitívan jön ki az összehasonlításból. Mert Ábrahám, ugye, csak egy, azaz egy darab vérét. Arra se került sor, mert az Úr az utolsó pillanatban közbeszóla. De a mi emberünk egyenesen kettő, azaz kettő darab tulajdon vérét áldozta a nemes ügy oltárán. És emígyen a két gyerkőc egy nem túl közeli alapfokú tanintézményben sajátította el a többségi nemzet édes anyanyelvét. (Némi női vonzerő is közbenjárhatott az ügyben, két legyet ütve egyetlen csapással, amikor is két szerető szív, avagy egyéb testrész egymásra talál és ez jó.) És hogy miért egy nem túl közeliben? Azért, drága édes felebarátaim az úrban, mert még mindig vannak kisebbségi népünk tagjai között is bizonyos erősen korlátolt egyének, akik erre már felkapnák a fejüket. Hogyan? Hogy az ősmagyar eszméket hirdető, libériás lajbiban dolmányzó mindkét gyerekét többségibe íratta?  Hogy lehetséges? Mi? Tán csak nem aquát prédikálunk és sutyiban vinót iszunk? Mi?

Mondanák ezek a korlátolt, butuska egyének. Ugye, most már értitek, remélem, hogy miért a nem túl közeli. Ezért, és csakis ezért. Holmi fafejű egyének miatt, akik nem értik az idő vasfogát, mely folyamatosan elszáguld felettük.

Na és most jönnek az indiánok. Ez azért nem volt könnyű. Emberünk mindenesetre bármilyen ruházathoz indián jelvényt visel. Megvan! Hisz ezzel két (egymástól is) sokat szenvedett nép, és a szintén elnyomott amerikai indiánok között vert fényesen ragyogó multikulturális szivárványhidat e nagy ember! Hogy kik nyomták el őket? A mocskos sápadtarcúak! Azok! Akikhez mindannyian tartozunk. Hű! Érzik már e hármas találkozópontnak a multikulturális izzását? Én már igen! Hű! Hármaspont… három halom… címerek… Tátra, Fátra, Mátra… És három szín… mindkét nemzet zászlajában… az indiánokéban nem, mert nem tudtak szőni… ezért jártak bőrruhában… de a jelvényük szintén három színű… Tátra- Fátra- Mátra! Isten – Haza - Nemzet! Hű!

Emberünk nemsokára átveszi nem csekély honoráriummal járó kitüntetését. Vitathatatlan, hogy senki nem tett, nem tehetett többet a magyar, a szlovák, valamint a kizsákmányolt indián nép közeledéséért.

Zárókőként leginkább a dél- amerikai hopi indiánok közismert jelmondata illenék ide: „Am akyra, lana Gwana, alam akeryma, tbana Bwana. Gámen.” A gyengébbek kedvéért (akik alig néhányan vannak): „Minden tettünknek következménye van, ezért menjetek békével és többé ne vétkezzetek, áldás, békesség szálljon minden multikulturális tevékenységre. Gámen.”

Ha észrevették, a dél-amerikai hopi indiánok „gámen”- je mindössze egyetlenegy betűvel különbözik az európai „ámen”- től.     

Hétköznapi közöny

               Kávéskanál csörren, reggeli hangulatban. Harapás kenyér, korty tej, szól a rádió, amint azt az LGT halhatatlanul megénekelte.

            „ ... kivégezték az iraki túszokat. Az elfogott katonák közölték nevüket, rangfokozatukat, egységük számát, majd térdelő helyzetben tarkón lőtték őket... „

            Ez a tej ma mintha nem lenne olyan friss. Méghogy tartós, piha. Mikor is vettem?

            „ ... feldarabolta édesanyját, majd diszkóba ment a tizenéves... „

            Tudom, hogy a kávé növeli a vérnyomást, na és? Van az az izé tabletta, aminek eszembe is jutna a neve, ha beszedtem volna. Na, hát azt kéne szedni. Egy jó kis tablicsek, jó erős kávéval leöblítve, az az igazi...

            „ .. rendszeresen megerőszakolta saját lányát és unokáját a... „

            Holnap veszek disznósajtot. Van az igazi, füstölt, amit valódi sertésgyomorba töltenek. Annak van ám csak illata!

            „...negyvenezer mésszel leöntött holttestre bukkantak az egyik kelet-afrikai...“

            Nagyszerű dolog, hogy szezonon kívül is árulnak már zöldpaprikát. Vagy nem is olyan nagyszerű? De hát mindenki eszi...mégiscsak vitamin...

            Ugye, képesek vagyunk szemrebbenés nélkül megreggelizni, miközben dobhártyánkat püföli a hétköznapi borzalom? Az ember alkalmazkodóképessége mesés. Mindent képes megszokni, talán az akasztást kivéve. Reggelizni rémes hírek hallgatása közben abszolút normálissá vált. Normálissá? Nem, az nem lehet, nem szabad, hogy normális legyen. A „sajnos” szócskával kiegészítve mondjuk inkább: mindennapossá. Mint ahogy megszokott dolog a rokoni csevely terített asztalnál, melyhez járvány, földrengés, kiontott belek és akószámra spriccelő vér képei szolgáltatnak kísérteties hátteret. Az épp soron következő „elveszett nemzedék” életérzése ez a hétköznapi közöny, amelyet az erőszakos orrba-szájba tálalás - csak neked, csak itt, csak most - tesz életképessé. S hogy mi mindent tartalmaz és hogy vajon honnan eredhet? Minden bizonnyal benne van az az ovis élmény, mikor az elfoglalt óvónéni a kreatív foglalkozást egy szürke képmagnó-kattintással helyettesítette visszavonhatatlanul. S benne van az egykor – és nagyon úgy néz ki, hogy hosszú időre szintén visszavonhatatlanul - óriásira duzzasztott állami iskolák akol-mentalitása, amelyekben - a kis falusi iskoláktól eltérően - egyénekkel már nem igazán lehet foglalkozni. Csak a tömeggel. Hovatovább egyénekkel, pláne egyéniségekkel már találkozni sem nagyon lehet, inkább csak a tömeg látszólag elkülönült elemeivel, akik olyan rettenetes görcsösséggel próbálnak mindannyian egyéniségeknek látszani, hogy ez a hiábavaló igyekezetük teljességgel egyformává varázsolja őket. És benne lehet még, persze, a léleknyomorító sorkatonai szolgálat, amihez hozzájárult egy egykor talán jó szándékú emberek által létrehozott, zavarossá vált munkásideológia. Amely elsöprő sikerét nem utolsósorban minden bizonnyal annak is köszönhette, hogy külső attribútumaiban közös vonásokat mutathatott akár még a krisztusi „egy atyának egy gyermekei vagyunk” szintén sokszor sárba rántott eszmével. És persze igen jól trágyázza ezt az univerzális, lassan az egész világot átfogó  életérzést  az ilyen Mac-izék, az ilyen hot-akármizék jól szervezett rendszere, amely, mivel mindenütt jelen van és mindenütt egyforma, valamiféle hamis otthonosságtudatot, egyfajta kvázi-világhazát, olcsó haza-pótlékot kínál a rég elvesztett eredeti helyett. Az eszkimó gyerkőc ugyanúgy gyilkos Rambó-akárhányra játszik, mint mondjuk oklahomai kortársa, hisz az emberi testbe csapódó golyók, a kifröccsenő vér és a haláltusa görcsébe merevedett test látványát ugyanolyan házimozi-minőségben élvezheti.

            Nagymama még nem így volt a hírekkel. Igazándiból könnyekre fakadt, ha autóbaleset áldozatairól hallott - ami ma két sor bármely napilapban - és a döbbenettől elkerekedett szemmel sietett át a szomszéd nagymamához, hogy elújságolja a rettenetes hírt. Mondhatjuk talán, hogy még tett is valamit: rózsafüzért vett elő, imádságot mormolt, ami lehet, hogy közvetlenül nem segített, de hogy a közönytől igen messze volt, az biztos. És bizony, igazi, őszinte részvétet érzett, meg hálát, hogy nem vele vagy szeretteivel esett meg ez a szörnyű dolog, meg még tán alázatot is, a sors, az élet, vagy a felettünkvaló - kinek-kinek tetszése szerint - véghetetlen hatalmával szemben. Egyszóval csupa olyasmit, amin ma már csak mosolyognak harci rajzfilmeken kőkeményre edződött unokái. Nekik már igen nehéz, vagy esetleg lehetetlen elmagyarázni, hogy milyen kevés is az a valami, ami vérengző őseinktől elválaszt minket. Tényleg, mi az? A betűvetés tudománya? A szép iránti érzék, amit hivatalosan művészetnek is neveznek? Vagy mégis a részvét, a gyengébbek iránt érzett szánalom? Lehet, hogy kevés lesz ez, nagyon kevés.

            Hogyan juthattunk idáig? Hogyan akarhattuk? Akartuk?

Újhelyi este

Lágy tavaszi alkonyat borul a városra, fakó harangszó szól, mintha igazából ő sem tudna örülni a feltámadásnak. Az alkonyattal egy időben érkeznek a bringások, új idők városi lovagjai. A sima kockakövekkel kirakott tér, az utcára ereszkedő meredek kőlépcső, a templom előtti, szelíd lejtésű pár lépcsőfok, középen az alig látható homorulattal, a normális eloszlású Gauss-görbe rajzolatával, az vonzza őket.  Először csak egy sötéthajú srác jön, kemény pofacsontú. Speciális kerékpárján speciális áttétek, pici meghajtó fogaskerék, mellyel közúti forgalomban alig halad, lépcsőn viszont igen. Szuper-speciálisan alacsony apró ülés, amelyre gyakorlatilag nincs is szükség, e sport állva műveltetik. Kis gonoszkodást latba vetve az ülést jelképező tányérka inkább csak arra jó, hogy a vázrúd az illető végbelébe ne nyomakodjék erőszakosan. Speciális természetesen a térd- és a könyökvédő is, na meg a sisak, amelynek funkciója lehet még, bár eleddig soha senki a büdös életben nem tudta megmagyarázni, miért is kell egy lépcsőn biciklivel haladni.

Vagy például sípályán lezötyögni kerékpárral, az se kóser. Majdnem annyira képtelen, mint a halak visszaengedése horgászat után. Igen speciális sportok ezek.

A kemény pofacsontú először a Gauss-görbe rajzolatával büszkélkedő szelíd lépcsőkkel próbálkozik. De persze nem a lépcsőkre merőlegesen, hisz az ellenkezne a fizika törvényeivel. Kivéve természetesen, ha első meghajtású kerékpár van a birtokunkban.

De ezt még nem találták fel. Vagyis hogy tulajdonképpen igen, csak aztán nem sokáig használták, ez is milyen egy érdekes dolog.

Tehát a kemény pofacsontú először megáll a lépcső előtt - meg kell adni, szépen egyensúlyoz - majd először az első kereket ugrasztja föl az első lépcsőfokra - rövid egyensúly-nyerő szünet - majd hátsó kerék-egyensúlyozás… Ahány lépcsőfok van, annyiszor. Négy van. A srácnak egyszer sem sikerül feljutnia. Elégedetlenül csóválja a fejét.

Ez a tevékenység, a sikerek és kudarcok, a kitűzött feladatok elérése és el nem érése szépen kitölti az életét. Mint mindannyiunkét bármilyen tevékenység, sikerek, kudarcok, elért és el nem ért célok.

A kemény pofacsontúhoz most egy másik, egy sokkal-sokkal fiatalabb csatlakozik. Szeplős arcán az éretlenség hamvas virága nyiladozik még, tudatlan, mint egy kisbárány, gyanútlan, mint egy naposcsibe. Vágyai egyszerűek: minél jobban megtanulni a lépcsőkön biciklizni és minél gyorsabban bekerülni a „nagyok” közé. Föntemlített fennkölt céloktól vezérelve szinte egyfolytában kérdésekkel bombázza a kemény pofacsontút, mely kérdések kizárólag kerékpárok, ezen belül pedálok, ülések, hajtókarok és fogaskerekek milyenségére vonatkoznak.

Ekkor hirtelen úgy néz ki, hogy a szeplős kis naposcsibének haza kell mennie. A mama nyilván igen pontosan kitűzte a vacsora időpontját és ő bizony még fényévekre van attól, hogy a szülői önkény ellen lázadjon. Vagy még messzebb.

- Itt leszel még? - néz reménykedve a kemény pofacsontúra, alulról felfele, szeplősen vigyorgó, tudatlan naposcsibe. Legszívesebben persze azt kérdezné, hogy „Meddig leszel itt? ” De ezt, érzi, valamilyen okból nem lehet megkérdezni. Ki ő? Egy naposcsibe. Mióta vonnak kérdőre naposcsibék félisteneket? Semmióta.

A naposcsibe számára az, aki képes biciklivel felugrándozni a Gauss-görbére hajazó kőlépcsőkön, egyszerűen csak félisten.

Minimum. A naposcsibe tehát csak annyit mer megkérdezni, azt is végtelen tisztelettel, abszolúte felkészülve a teljes mértékű elutasításra:

- Itt leszel még?

-  Nem tom - szűri a szót fukarul a kemény pofacsontú két biciklis figura között.

Kész. Számára a naposcsibe ezzel el van intézve. Miért vigyorog még itt ilyen idétlenül azzal a szeplős képével?

Hej, nehéz félistennek lenni.

- Esetleg fél hétkor még itt leszel? - kérdezi a naposcsibe, végtelenül elámulva önmaga merészségén.

- Lehet - vakkantja kiálló pofacsont, némileg engedékenyebben, mert éppen sikerült feljebb kapaszkodnia egy lépcsőfokon, amelyek, mint már említettük, a Gauss-görbe rajzolatát mutatják.

- De biztos? - kérdi mohón naposcsibe, s nyomban rájön, hogy túl messzire ment.

            - Honnét tudjam? - kiált fel ingerülten kiálló pofacsont.

Nem elég, hogy egy lépcsőfokkal lejjebb zöttyent. Még ez a naposcsibe is.

- Jó, akkor én megyek - sóhajt a naposcsibe, titkon tán abban reménykedve, hogy valaki utánaszól: - Ne menj még…

            Hahaha. Szegény csibe. El is csipog a szerencsétlen, azzal a nagy sisakjával, amiben csaknem úgy néz ki, mint egy bicikliző gomba.

Ha van ilyen.

                                                   -o-o-o-

Snitt. Közben naposcsibe elment, visszajött, újabb srácok jöttek. Nagymenők, sáros szuper-bringákkal, rövidgatyeszban, a hegyekből. Meg jöttek tejfelesszájúak, naposcsibe-korabeliek, nevetséges, ütött-kopott kis biciklikkel. A naposcsibe ezek között sztár.  Térdvédőjével. Gombafejével.

Csak éppen nem tudja értékelni. Többre vágyik őkelme. Konkrétan arra, hogy az idősebbek befogadják. A nagymenők. Amire persze hiába vár, csak ő még ezt nem tudja. Nagymenők ugyanis nem fogadnak be naposcsibéket. Ők aztán sose. Legföljebb megtűrik. Kifutófiúnak. Csicskásnak. Csúszómászónak.

Naposcsibe áll, biciklijével, a korabeli gyerekek között, de rájuk sem néz. Szeme vágyódóan az utca túloldalára tapad, ahol a nagymenők tanácskoznak, biztosan valami rettentően fontos és izgalmas és nagymenős dologról. Biztosan.

Csibe áll, néz, s az egyik kisgyerek megkérdi tőle, félénken, tisztelettel, mint olyasvalakitől illik, akinek tőlük eltérően jó bringája, valódi térdvédője, sőt, sisakja is van:

- Elmész?

Ebben a félénk, alázatos kis kérdésben annyi vágyódás, félelem, mindamellett sértett igazságérzet van, hogy a csibe egy pillanatra megrezdül. Talán érzi tudat alatt már, hogy a menők között kifutófiú lesz csak mindig, s talán azt is érzi: ha elmegy, többé nem térhet vissza soha. És ha mégis megpróbálná, többé már sohasem lenne minden olyan, mint azelőtt.

Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, naposcsibe. Soha, soha.

- Igen? Elmégy hozzájuk? - kérdi újfent sürgetőlég a vékonyka hang gazdája.

- Még nem tom - vakkantja most csibe, hangjában ugyanolyan mázsányi közömbösséggel, mint ahogy neki mondta nemrég a kiálló pofacsontú.

Dehogynem tudod, te szerencsétlen. Elmész te bizony s aztán olyan keservesen térhetsz csak vissza, akár Ibsen Gomböntője. Kínkeservesen, csalódva és sajnálkozva, bizony.

El is megy. Határozottnak szánt fürge mozdulattal bringára pattan, átkerekezik a zebrán. Megérkezett a nagyok birodalmába.

A csoport szélén áll meg. Máshol nem is állhat. Bennfentes mozdulattal könyököl a kormányra, mintha életében soha máshová nem is tartozott volna. Arcára a feszült figyelem sikerületlen maszkját erőlteti. Úgy tíz percig gyűjti a bátorságot, hogy valami semmi kis megjegyzéssel bekapcsolódhasson a társalgásba.

Nagyszerű érzés levegőnek nézni valakit úgy, hogy az illető semmit sem tehet ellene. Naposcsibe sürgősen megvizsgálja a hátsó fogaskereket, aprólékosan. Közben a siker minden reménye nélkül próbál úgy tenni, mintha igazából semmi sem történt volna. Átkozza immár nagyravágyását, visszasírná már sztárságát az alsóbb körökben, a félénk, ütött-kopott kisbiciklis gyerekek között.

Késő, késő, buta csibe.

A nagymenők éppen a nőkről beszélnek. Mi másról is beszélhetnének tizenéves srácok, ugye. Szó esik valamiféle csajokról is, akik a templom előtti padokon üldögélhetnek mostanság esetleg.

- Csajok? - horkan fel a csibe tettrekészen. - Hol?

S hozzá még tenyerével is árnyékolja a szemét, mint egy sziú indián.

- Akkor megyünk, nem?- teszi még hozzá lángoló fülekkel. A szeplők kigyúlnak arcán, mint megannyi közlekedési lámpa. Hogy a többiek tényleg elindulnak, megpróbálja betudni a saját érdekének, a barom, s a csendet, ami a női témákkal kapcsolatos megjegyzését követte, egyetértésnek.

Ugyan, csibike. Te nemcsak hogy még nem csókolóztál soha, de alig vagy túl az első hugi/mama - meglesésen a fürdőszoba kulcslyukán keresztül.

A templomtéren megállnak mind, mint egy dráma szereplői az utolsó, összegző felvonásban. A srácok kunsztokat adnak elő spéci járgányaikon, közben magabiztosan a nőstényekről és a legújabb számokról - nem törzsszámokról- beszélgetnek.  A tér egyik sarkában a kopott biciklis kisgyerekek álldogálnak szomorúan, s titkon úgy érzik, megérett a csibe immár a halálra, mivelhogy rútul elárulta őket. És a lócákon, amodébb, cserfes csitrik társalognak. Hangosan. Öntudatlan kis kereskedők, magukat árulva, kelletve. Tavasz van, fészekrakás ideje, s rajtuk úgy jelenik meg a miniszoknya, mint pontyok fején a párzási kiütések. A templomban megkondulnak a harangok és az utolsó elkésett hívő mögött is becsattan a vasalt ajtó.

De nem, még egy úr jön. Őszes, ballonkabátos, frissen borotvált. Délelőttje jelentékeny részét a templomba való készülődéssel töltötte. Szólni fog, nem vitás, ez már messziről látszik. Jön, mint az isten haragja, megállíthatatlanul. Gábriel arkangyalban sem lobogott magabiztosabb tűz, midőn őseinket kikergette a paradicsomból. A lépcső tetején áll meg, tehát az összes szereplő feje fölött, ami még csak fokozza arkangyaliságát. Valamint az is, hogy a friss húsvéti szél, jobb dolga nem lévén, jelentőségteljesen hátrafújja a zord öreg ropogós ballonkabátját, sőt, egy keveset a hajából is.

- Tessék! - szól tömören, s hozzá a kezét is emeli, a szabványos drámai mozdulattal, mutatva az utat a templom felé.

Szereplők röhögcsélnek és félhangosan - de azért úgy, hogy az arkangyal hallja - gúnyos megjegyzéseket tesznek.

Arkangyal erre indulatosan fejét csóválja, s mivel ezt korántsem érzi elégségesnek, hozzá vadul, lekicsinylően legyint, mit legyint, suhint, félig összeszorított ököllel, bele egyenest az engedelmesen szétváló levegőbe. Aztán bemegy, a templomba, öles - vagy még nagyobb - léptekkel. Pardon, nem is hogy megy, hanem inkább viharzik. S a vasalt templomajtó nehezet döndül utána. De lehet, hogy nem is döndül, hanem csuklik.

Mintha nem is igazán lenne ínyére az arkangyal-falat.  

           

Tenger, játék, kisfiú

      Félig telt csak az öreg, rutinos kirándulóhajó. Vagy félig üres, ugye. A pesszimizmus és optimizmus közötti különbség. Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát napfény és a dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik. A tenger eszementen kéklik - egy poros alföldről érkezettnek ez valóságos mese -, a napfény valami egészen hihetetlen erővel zuhog majdnem függőlegesen lefele, a sirályok vad vijjogása meg távoli, zöldbeborult dalmát szigetekről hoz híradást. 

            A fedélzeten, hármas padon, legeslegközépen, ukrán turistalány, barátnőjével. Természetesen direkte ültek középre, kacér melltartóban. A kisebbik szemében még ott borong a közismert szláv bánat maradéka. Tehát viszonylag szerényen üldögél, akármilyen kihívó is a fürdőruhája - bár mutass manapság egy fürdőruhát, amely nem kihívó.

            A barátnője, az bezzeg. Az aztán nem üldögél szerényen, de nem ám. Hanem egyenest ficánkol. A fürdőruhájában, abban a kékben. Előrehajol, oldalra tekergeti testét. Melle kibuggyan, s a halvány rózsaszín bimbó picit megremeg a napsütötte, ámde friss dalmát tengeri levegő könnyed érintésétől. Egy nem igazán hosszú idő után a leányzó úgy tesz, mintha csak épp most, ebben a szent pillanatban vette volna észre, s dévajul visszagyömöszöli. Mintha csak azt mondaná: "Na jó, tudom, hogy fantasztikusan szép a mellem, de törődöm is én ezzel?" Persze, ez a látszólagos nemtörődömség igazából a végletekig kidolgozott. Másképpen nem nagyon lehet olajos hajú olasz fiúkat fogni, ezt mindenki tudja. Főleg pénzeseket. Bár, egy ilyen rettentő szegény kis ukrán lánynak, akinek a két melle minden említésre méltó vagyona, igazából minden olasz pénzes. Bármelyikkel el lehet dicsekedni odahaza, a Kisinyov- körzet béli kis szovhozfalucskában. Csak már jönnének, a fene beléjük! Az ő szemében bezzeg nem borong szláv bánat. Még nyugati kultúrréteg által lepetten se. Sehogyse. Még egy molekulányi se. Még egy atomnyi se.

            Két paddal amodébb egy kicsit srégen, balra egy ideges kis turista azon mesterkedik, hogy fotót készítsen a szépmellűről, melynek segítségével buja szünidei elbeszélését illusztrálhatja majd innen nem is olyan messze, egy BAZ-megyei mezővároskában. Lefotózza a leányzót, aztán az automata gépet átviszi egy barátjához, s ugyanarra a filmkockára önnönmagát is ráfényképezteti. Ma már majdnem minden fényképezőgépen van ilyen kis trükk. A huszonegyedik századi technika egyszerűen mesés.

            Ja, és itt van még a kisfiú, anyukájával. Nagy kosárral érkeznek, finom, fonott, matt földszínű füles vesszőkosárral. Egy ilyen kosárból annyi jóféle minden kerülhet elő mondjuk egy piknik alkalmával! Anyuka leteszi a kosarat a lábához, így látni is szépen, hogy elektronikus játékokon kívül semmi egyéb nincs is benne. A kisfiú ki is vesz mindjárt hármat s az egyikkel rögvest játszani is kezd. Biíp-biíp. Bajng-bajng. Bíp.

            Az asszonyka, akin parasztmintás fehér blúz árulkodik romantikus érzületekről, egy idő után felkiált: - Nézd, sirályok!

            Vékony fehér keze a fia vállán. A kéz előbb pihen, aztán szorít. Szorít, szorít.

            Bajng-bajng. A kisfiú alig valamivel kevésbé reagál, mint a hajókorlát, amelyen romantikus anyuka másik vértelen fehér keze nyugszik. A vértelen szorítás lassan elhal, anyuka megadóan nézelődik. De azért nem adja fel! A romantikusokat nem olyan fából faragták! Bajng. Biíp.

            - Nézd! - szorít újfent vértelen kéz s kiált anyuka, lelkesebben, mint valaha: - Delfinek!

            Az összes utas a korláthoz tódul. Egy röpke pillanatra még az ukrán menyecske is megfeledkezik mellei rafinált himbálásáról. Mosolyog, ártatlanul, a delfineken, mint egy kisgyerek, aki régen ő volt.

            Ja, a kisgyerek? Felpillant, isten bizony. De nem mosolyog, a vakarcs. Csöppet se, de nem ám. Bajng- bajng. Felnőttek. Biíp.

       Anyuka visszaereszkedik, csalódottan. Utasok visszaüldögélnek, nevetgélve. Még ilyet! Delfinek! A vízben! Úsznak! Nahát!

            Nahát, ez a kisgyerek biztos nem szereti az állatokat. Van ilyen? Ööö. Nincs, de ez most mellékes. Hátha mégis van olyan kisgyerek, aki nem szereti az állatokat. Lehet, hogy gyerekkorában megrúgta egy ló. Megharapta egy kutya, megkergette egy mérges kakas. Ez rendben is lenne. De az már egyáltalán nincs rendben, hogy nem vette észre az ukrán menyecske bájait. Ugyanis megint kiejtette a csöcsét, a szégyentelen. Egy tízéves srác már nem siklik el az ilyesmi fölött. De nem ám. Bajng. De ez meg elsiklik. Biíp-biíp.

            Parasztblúzos anyuka még ennek ellenére sem adja fel. Ritkán látni ilyen kitartó parasztblúzos anyukát, az már szent igaz. Fogja magát, felkel. Madártej-szín könnyű sálját, a sós dalmát szélben lebegőt, leveszi, s bemasíroz, be egyenest a kapitányi kajütbe. A kapitányhoz, egyenest. Közel hajol hozzá- nagy a zaj, a gép dohog-, mosolyog. A kapitány - pont olyan, mint egy Verne-könyv rézmetszetén, nagydarab, ősz szakállas tengeri medve - szintén mosolyog. Mosolyog, bólint. Bólint, s utánanéz, anyuka után. De nem minden hátsó szándék nélkül. Mert valóban ritkán látni ilyen lelkes, tűzrőlpattant, romantikus anyukát! Aki most a kisfiához siet. Mit siet, repül. Lelkesen! Boldogan. S megragadja a kisfiú kezét, állítaná fel:

            -Gyere gyorsan! A kapitány megengedte, hogy felmenj a hídra! Onnan nézheted a kikötést! A kormánykereket is foghatod!

            A finom, vértelen kéz ráncigál. Ráncigál és szorít. Szorít és emel. Emelne. A vékony fehér kéz.

            Bajng. A kisfiú fölnéz. Szemében jobb esetben közöny, rosszabb esetben - igaz, hogy csak a sarokban - ott a gyűlölet. Hát az anyja is csak egy… felnőtt?  Hát ez a sok hülye felnőtt miért nem hagyja BÉKÉN? Biíp! Mit akarnak tőle FOLYTON? Sirályok? Delfinek? Kapitány? Bajng!

            - Hagyjál! - rántja ki a vállát a vékony, vértelen vasmarok konok szorításából. Biíp.

            Az ukrán menyecske ismét visszarázza rakoncátlan kebleit a melltartó-szütyőbe. Az ideges kis turista elégedetten vigyorog. Ha ezt a fényképet otthon a kocsmában előhúzza ...

            Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát napfény és a dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik.

Bajng. Biíp.