A
közhiedelem szerint a babákat természetesen ringatással lehet leginkább elaltatni.
Mint a közhiedelmek nagy része, természetesen ez is téves.
Kérem, modern baba már csak
megvetően kacag ezen az egész dolgon. Próbáljuk csak ringatni...igen, így...persze,
elcsendesedik. Egy időre. Még lehet, hogy el is alszik...egy időre. De pár perc
múlva már a tettek mezejére lép - ebben még az sem zavarja, hogy még nem is tud
járni - és bebizonyítja a régi gyanút, hogy a baba tulajdonképpen egy kis ember
és egy rendőrségi sziréna kereszteződéséből jött létre.
A következő lépés, melyre a
kétségbeesett szülő elszánja magát, rendszerint a dallamos avagy dallamtalan
gügyögés. Ezek teljességgel egyenrangúak, amennyiben egy idő után úgyse alszik el
egyikre se. Az eljárás során a magyar nyelv korlátozott számú mahánhangzóit
kombináljuk tetszőlesges mássalhangzókkal. Néhány példa: tyütyütyü, nyunyunyu,
mumumu. Tapasztalhatjuk, hogy a baba érdeklődve figyel - de lehet, hogy
szánakozva - de aztán megint átmegy szirénába.
Ilyenkor előkerülhet két tetszés
szerinti tárgy, amely összeütögetve bármilyen hangot kiad. Ezért a gumilabda és
a vattacsomó például nem jó. Mobil és cumi igen - de persze nem a cumi gumis
vége, mert az nem szól. Nászajándékul kapott kristályváza is kitűnő, így
legalább végre használjuk valamire.
Nos, miután imígyen telítettük a
kölyköt különféle zajokkal – és ordít- eljött az ideje, hogy visszaemlékezzünk
viharos ifjúságunkra, melynek egy mámoros részét néptánc- összejöveteleken
töltöttük. Higgyjék el, hogy egy friss csapásolás, egy fürge, kopogós verbunk,
bő ujjpattintgatással kísérve, szinte csodákat művel. Néhány bősz csujjogató
még tuningol az egészen. A módszer hátránya, hogy vitatkozni kell az alattunk
lakó szomszéddal, aki azt szeretené, hogy a vaddisznócsordát azonnal telepítsük
ki a lakásból. Hát, ez se lesz normálisabb. Honnan kerülne ide akár egy árva
vaddisznó is? (De ne ítéljük meg túl szigorúan szegényt. Rohanó korunkban
előbb- utóbb valamennyien produkálunk valamilyen kóros tünetet.
Nos, a gyerek ordít. Most már
valóban eljöt az ideje, hogy elrévedjünk a dicső múltban, midőn egy jó főzetnyi
mákhéj még a legerőszakosabban sivalkodó kisdedet is hoszzú időre kiütötte.
Akár egy egész napra is. Micsoda boldogság... egy egész nap... Mondják, mákos
kalács is nagyon segít. De hajnali háromkor, valamilyen oknál fogva, az ember
nem szívesen áll le tésztát dagasztani. (Mert még azt hiszi, hogy hajnalig
aludhat egy- két órát).
Itt már csak a kreativitás segíthet.
Ez egy olyan tulajdonság, amely fánlakó őseinkből ripsz-ropsz pár százezer év
alatt homo sapienst varázsolt. Ha segített az evolúcióban, biztos gyerekre is
jó. Mondjuk... így kapásból... dudorásszuk példának okáért az Internacionálét -
jól belénkverték, krízishelyzetben mindig előjön - és közben hüvelykujjunkkal
szelíden simogassuk a baba halántékát. S lám, működik! Majd egy fél óra hosszat
hat. DE messze még a hajnal.. három óra húsz... Mi mindent kipróbálhatunk még
addig... Mondjuk, háromszor megfordulunk napnyugatnak és meredeken átköpünk a
bal vállunk fölött. Szenes víz is segített már sokaknak, de sajnos, nekünk már
csak radiátoraink vannak. El ne felejtsek holnap pár mázsa szenet venni. Nem
lenne jó a széntabletta esetleg? A szénatom ugyanaz benne, vagy mi a fene...
A gyerek végül természetesen
elalszik. És ehhez mindössze annyi kellett, hogy egyik kezünkkel a
homlokocskáját masszírozzuk, a másikkal teácskát itatunk vele, a harmadikkal
meg játékcsörgőt zörgetünk nagy erővel. Jé, ez három, pedig eredetileg, ha jól
emlékszem, nincs is, csak két kezem. Csak nem növesztettem egyet nagy hirtelen?
Mire nem képes egy szülő...
Hogy a lábunkkal mit csinálunk? Hát,
ami a nótában van: „A lábamon alig-alig állok...”
