Kávéskanál csörren, reggeli hangulatban. Harapás
kenyér, korty tej, szól a rádió, amint azt az LGT halhatatlanul megénekelte.
„
... kivégezték az iraki túszokat. Az elfogott katonák közölték nevüket,
rangfokozatukat, egységük számát, majd térdelő helyzetben tarkón lőtték őket...
„
Ez
a tej ma mintha nem lenne olyan friss. Méghogy tartós, piha. Mikor is vettem?
„
... feldarabolta édesanyját, majd diszkóba ment a tizenéves... „
Tudom,
hogy a kávé növeli a vérnyomást, na és? Van az az izé tabletta, aminek eszembe
is jutna a neve, ha beszedtem volna. Na, hát azt kéne szedni. Egy jó kis
tablicsek, jó erős kávéval leöblítve, az az igazi...
„
.. rendszeresen megerőszakolta saját lányát és unokáját a... „
Holnap
veszek disznósajtot. Van az igazi, füstölt, amit valódi sertésgyomorba
töltenek. Annak van ám csak illata!
„...negyvenezer
mésszel leöntött holttestre bukkantak az egyik kelet-afrikai...“
Nagyszerű
dolog, hogy szezonon kívül is árulnak már zöldpaprikát. Vagy nem is olyan nagyszerű?
De hát mindenki eszi...mégiscsak vitamin...
Ugye, képesek vagyunk szemrebbenés
nélkül megreggelizni, miközben dobhártyánkat püföli a hétköznapi borzalom? Az
ember alkalmazkodóképessége mesés. Mindent képes megszokni, talán az akasztást kivéve.
Reggelizni rémes hírek hallgatása közben abszolút normálissá vált. Normálissá?
Nem, az nem lehet, nem szabad, hogy normális legyen. A „sajnos” szócskával kiegészítve
mondjuk inkább: mindennapossá. Mint ahogy megszokott dolog a rokoni csevely
terített asztalnál, melyhez járvány, földrengés, kiontott belek és akószámra
spriccelő vér képei szolgáltatnak kísérteties hátteret. Az épp soron következő
„elveszett nemzedék” életérzése ez a hétköznapi közöny, amelyet az erőszakos
orrba-szájba tálalás - csak neked, csak itt, csak most - tesz életképessé. S
hogy mi mindent tartalmaz és hogy vajon honnan eredhet? Minden bizonnyal benne
van az az ovis élmény, mikor az elfoglalt óvónéni a kreatív foglalkozást egy
szürke képmagnó-kattintással helyettesítette visszavonhatatlanul. S benne van
az egykor – és nagyon úgy néz ki, hogy hosszú időre szintén visszavonhatatlanul
- óriásira duzzasztott állami iskolák akol-mentalitása, amelyekben - a kis
falusi iskoláktól eltérően - egyénekkel már nem igazán lehet foglalkozni. Csak
a tömeggel. Hovatovább egyénekkel, pláne egyéniségekkel már találkozni sem
nagyon lehet, inkább csak a tömeg látszólag elkülönült elemeivel, akik olyan
rettenetes görcsösséggel próbálnak mindannyian egyéniségeknek látszani, hogy ez
a hiábavaló igyekezetük teljességgel egyformává varázsolja őket. És benne lehet
még, persze, a léleknyomorító sorkatonai szolgálat, amihez hozzájárult egy
egykor talán jó szándékú emberek által létrehozott, zavarossá vált
munkásideológia. Amely elsöprő sikerét nem utolsósorban minden bizonnyal annak
is köszönhette, hogy külső attribútumaiban közös vonásokat mutathatott akár még
a krisztusi „egy atyának egy gyermekei vagyunk” szintén sokszor sárba rántott
eszmével. És persze igen jól trágyázza ezt az univerzális, lassan az egész világot
átfogó életérzést az ilyen Mac-izék, az ilyen hot-akármizék jól
szervezett rendszere, amely, mivel mindenütt jelen van és mindenütt egyforma,
valamiféle hamis otthonosságtudatot, egyfajta kvázi-világhazát, olcsó haza-pótlékot
kínál a rég elvesztett eredeti helyett. Az eszkimó gyerkőc ugyanúgy gyilkos
Rambó-akárhányra játszik, mint mondjuk oklahomai kortársa, hisz az emberi testbe
csapódó golyók, a kifröccsenő vér és a haláltusa görcsébe merevedett test
látványát ugyanolyan házimozi-minőségben élvezheti.
Nagymama
még nem így volt a hírekkel. Igazándiból könnyekre fakadt, ha autóbaleset
áldozatairól hallott - ami ma két sor bármely napilapban - és a döbbenettől
elkerekedett szemmel sietett át a szomszéd nagymamához, hogy elújságolja a
rettenetes hírt. Mondhatjuk talán, hogy még tett is valamit: rózsafüzért vett
elő, imádságot mormolt, ami lehet, hogy közvetlenül nem segített, de hogy a
közönytől igen messze volt, az biztos. És bizony, igazi, őszinte részvétet
érzett, meg hálát, hogy nem vele vagy szeretteivel esett meg ez a szörnyű
dolog, meg még tán alázatot is, a sors, az élet, vagy a felettünkvaló - kinek-kinek
tetszése szerint - véghetetlen hatalmával szemben. Egyszóval csupa olyasmit,
amin ma már csak mosolyognak harci rajzfilmeken kőkeményre edződött unokái.
Nekik már igen nehéz, vagy esetleg lehetetlen elmagyarázni, hogy milyen kevés
is az a valami, ami vérengző őseinktől elválaszt minket. Tényleg, mi az? A
betűvetés tudománya? A szép iránti érzék, amit hivatalosan művészetnek is
neveznek? Vagy mégis a részvét, a gyengébbek iránt érzett szánalom? Lehet, hogy
kevés lesz ez, nagyon kevés.
Hogyan
juthattunk idáig? Hogyan akarhattuk? Akartuk?
