Lágy tavaszi alkonyat borul a városra, fakó harangszó szól, mintha igazából
ő sem tudna örülni a feltámadásnak. Az alkonyattal egy időben érkeznek a
bringások, új idők városi lovagjai. A sima kockakövekkel kirakott tér, az
utcára ereszkedő meredek kőlépcső, a templom előtti, szelíd lejtésű pár
lépcsőfok, középen az alig látható homorulattal, a normális eloszlású
Gauss-görbe rajzolatával, az vonzza őket.
Először csak egy sötéthajú srác jön, kemény pofacsontú. Speciális
kerékpárján speciális áttétek, pici meghajtó fogaskerék, mellyel közúti
forgalomban alig halad, lépcsőn viszont igen. Szuper-speciálisan alacsony apró
ülés, amelyre gyakorlatilag nincs is szükség, e sport állva műveltetik. Kis
gonoszkodást latba vetve az ülést jelképező tányérka inkább csak arra jó, hogy
a vázrúd az illető végbelébe ne nyomakodjék erőszakosan. Speciális
természetesen a térd- és a könyökvédő is, na meg a sisak, amelynek funkciója
lehet még, bár eleddig soha senki a büdös életben nem tudta megmagyarázni,
miért is kell egy lépcsőn biciklivel haladni.
Vagy például sípályán lezötyögni kerékpárral, az se kóser. Majdnem annyira
képtelen, mint a halak visszaengedése horgászat után. Igen speciális sportok
ezek.
A kemény pofacsontú először a Gauss-görbe rajzolatával büszkélkedő szelíd
lépcsőkkel próbálkozik. De persze nem a lépcsőkre merőlegesen, hisz az
ellenkezne a fizika törvényeivel. Kivéve természetesen, ha első meghajtású
kerékpár van a birtokunkban.
De ezt még nem találták fel. Vagyis hogy tulajdonképpen igen, csak aztán
nem sokáig használták, ez is milyen egy érdekes dolog.
Tehát a kemény pofacsontú először megáll a lépcső előtt - meg kell adni,
szépen egyensúlyoz - majd először az első kereket ugrasztja föl az első
lépcsőfokra - rövid egyensúly-nyerő szünet - majd hátsó kerék-egyensúlyozás…
Ahány lépcsőfok van, annyiszor. Négy van. A srácnak egyszer sem sikerül
feljutnia. Elégedetlenül csóválja a fejét.
Ez a tevékenység, a sikerek és kudarcok, a kitűzött feladatok elérése és el
nem érése szépen kitölti az életét. Mint mindannyiunkét bármilyen tevékenység,
sikerek, kudarcok, elért és el nem ért célok.
A kemény pofacsontúhoz most egy másik, egy sokkal-sokkal fiatalabb
csatlakozik. Szeplős arcán az éretlenség hamvas virága nyiladozik még,
tudatlan, mint egy kisbárány, gyanútlan, mint egy naposcsibe. Vágyai
egyszerűek: minél jobban megtanulni a lépcsőkön biciklizni és minél gyorsabban
bekerülni a „nagyok” közé. Föntemlített fennkölt céloktól vezérelve szinte
egyfolytában kérdésekkel bombázza a kemény pofacsontút, mely kérdések kizárólag
kerékpárok, ezen belül pedálok, ülések, hajtókarok és fogaskerekek milyenségére
vonatkoznak.
Ekkor hirtelen úgy néz ki, hogy a szeplős kis naposcsibének haza kell
mennie. A mama nyilván igen pontosan kitűzte a vacsora időpontját és ő bizony
még fényévekre van attól, hogy a szülői önkény ellen lázadjon. Vagy még
messzebb.
- Itt leszel még? - néz reménykedve a kemény pofacsontúra, alulról felfele,
szeplősen vigyorgó, tudatlan naposcsibe. Legszívesebben persze azt kérdezné,
hogy „Meddig leszel itt? ” De ezt, érzi, valamilyen okból nem lehet
megkérdezni. Ki ő? Egy naposcsibe. Mióta vonnak kérdőre naposcsibék
félisteneket? Semmióta.
A naposcsibe számára az, aki képes biciklivel felugrándozni a Gauss-görbére
hajazó kőlépcsőkön, egyszerűen csak félisten.
Minimum. A naposcsibe tehát csak annyit mer megkérdezni, azt is végtelen
tisztelettel, abszolúte felkészülve a teljes mértékű elutasításra:
- Itt leszel még?
- Nem tom - szűri a szót fukarul a
kemény pofacsontú két biciklis figura között.
Kész. Számára a naposcsibe ezzel el van intézve. Miért vigyorog még itt
ilyen idétlenül azzal a szeplős képével?
Hej, nehéz félistennek lenni.
- Esetleg fél hétkor még itt leszel? - kérdezi a naposcsibe, végtelenül
elámulva önmaga merészségén.
- Lehet - vakkantja kiálló pofacsont, némileg engedékenyebben, mert éppen
sikerült feljebb kapaszkodnia egy lépcsőfokon, amelyek, mint már említettük, a
Gauss-görbe rajzolatát mutatják.
- De biztos? - kérdi mohón naposcsibe, s nyomban rájön, hogy túl messzire
ment.
- Honnét tudjam? - kiált fel
ingerülten kiálló pofacsont.
Nem elég, hogy egy lépcsőfokkal lejjebb zöttyent. Még ez a naposcsibe is.
- Jó, akkor én megyek - sóhajt a naposcsibe, titkon tán abban reménykedve,
hogy valaki utánaszól: - Ne menj még…
Hahaha. Szegény csibe. El is csipog
a szerencsétlen, azzal a nagy sisakjával, amiben csaknem úgy néz ki, mint egy
bicikliző gomba.
Ha van ilyen.
-o-o-o-
Snitt. Közben naposcsibe elment, visszajött, újabb srácok jöttek. Nagymenők,
sáros szuper-bringákkal, rövidgatyeszban, a hegyekből. Meg jöttek
tejfelesszájúak, naposcsibe-korabeliek, nevetséges, ütött-kopott kis
biciklikkel. A naposcsibe ezek között sztár.
Térdvédőjével. Gombafejével.
Csak éppen nem tudja értékelni. Többre vágyik őkelme. Konkrétan arra, hogy
az idősebbek befogadják. A nagymenők. Amire persze hiába vár, csak ő még ezt
nem tudja. Nagymenők ugyanis nem fogadnak be naposcsibéket. Ők aztán sose. Legföljebb
megtűrik. Kifutófiúnak. Csicskásnak. Csúszómászónak.
Naposcsibe áll, biciklijével, a korabeli gyerekek között, de rájuk sem néz.
Szeme vágyódóan az utca túloldalára tapad, ahol a nagymenők tanácskoznak,
biztosan valami rettentően fontos és izgalmas és nagymenős dologról. Biztosan.
Csibe áll, néz, s az egyik kisgyerek megkérdi tőle, félénken, tisztelettel,
mint olyasvalakitől illik, akinek tőlük eltérően jó bringája, valódi
térdvédője, sőt, sisakja is van:
- Elmész?
Ebben a félénk, alázatos kis kérdésben annyi vágyódás, félelem,
mindamellett sértett igazságérzet van, hogy a csibe egy pillanatra megrezdül.
Talán érzi tudat alatt már, hogy a menők között kifutófiú lesz csak mindig, s
talán azt is érzi: ha elmegy, többé nem térhet vissza soha. És ha mégis
megpróbálná, többé már sohasem lenne minden olyan, mint azelőtt.
Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, naposcsibe. Soha, soha.
- Igen? Elmégy hozzájuk? - kérdi újfent sürgetőlég a vékonyka hang gazdája.
- Még nem tom - vakkantja most csibe, hangjában ugyanolyan mázsányi
közömbösséggel, mint ahogy neki mondta nemrég a kiálló pofacsontú.
Dehogynem tudod, te szerencsétlen. Elmész te bizony s aztán olyan
keservesen térhetsz csak vissza, akár Ibsen Gomböntője. Kínkeservesen, csalódva
és sajnálkozva, bizony.
El is megy. Határozottnak szánt fürge mozdulattal bringára pattan,
átkerekezik a zebrán. Megérkezett a nagyok birodalmába.
A csoport szélén áll meg. Máshol nem is állhat. Bennfentes mozdulattal
könyököl a kormányra, mintha életében soha máshová nem is tartozott volna.
Arcára a feszült figyelem sikerületlen maszkját erőlteti. Úgy tíz percig gyűjti
a bátorságot, hogy valami semmi kis megjegyzéssel bekapcsolódhasson a
társalgásba.
Nagyszerű érzés levegőnek nézni valakit úgy, hogy az illető semmit sem
tehet ellene. Naposcsibe sürgősen megvizsgálja a hátsó fogaskereket,
aprólékosan. Közben a siker minden reménye nélkül próbál úgy tenni, mintha
igazából semmi sem történt volna. Átkozza immár nagyravágyását, visszasírná már
sztárságát az alsóbb körökben, a félénk, ütött-kopott kisbiciklis gyerekek
között.
Késő, késő, buta csibe.
A nagymenők éppen a nőkről beszélnek. Mi másról is beszélhetnének tizenéves
srácok, ugye. Szó esik valamiféle csajokról is, akik a templom előtti padokon
üldögélhetnek mostanság esetleg.
- Csajok? - horkan fel a csibe tettrekészen. - Hol?
S hozzá még tenyerével is árnyékolja a szemét, mint egy sziú indián.
- Akkor megyünk, nem?- teszi még hozzá lángoló fülekkel. A szeplők
kigyúlnak arcán, mint megannyi közlekedési lámpa. Hogy a többiek tényleg
elindulnak, megpróbálja betudni a saját érdekének, a barom, s a csendet, ami a
női témákkal kapcsolatos megjegyzését követte, egyetértésnek.
Ugyan, csibike. Te nemcsak hogy még nem csókolóztál soha, de alig vagy túl
az első hugi/mama - meglesésen a fürdőszoba kulcslyukán keresztül.
A templomtéren megállnak mind, mint egy dráma szereplői az utolsó, összegző
felvonásban. A srácok kunsztokat adnak elő spéci járgányaikon, közben magabiztosan
a nőstényekről és a legújabb számokról - nem törzsszámokról- beszélgetnek. A tér egyik sarkában a kopott biciklis
kisgyerekek álldogálnak szomorúan, s titkon úgy érzik, megérett a csibe immár a
halálra, mivelhogy rútul elárulta őket. És a lócákon, amodébb, cserfes csitrik
társalognak. Hangosan. Öntudatlan kis kereskedők, magukat árulva, kelletve.
Tavasz van, fészekrakás ideje, s rajtuk úgy jelenik meg a miniszoknya, mint
pontyok fején a párzási kiütések. A templomban megkondulnak a harangok és az
utolsó elkésett hívő mögött is becsattan a vasalt ajtó.
De nem, még egy úr jön. Őszes, ballonkabátos, frissen borotvált. Délelőttje
jelentékeny részét a templomba való készülődéssel töltötte. Szólni fog, nem
vitás, ez már messziről látszik. Jön, mint az isten haragja,
megállíthatatlanul. Gábriel arkangyalban sem lobogott magabiztosabb tűz, midőn
őseinket kikergette a paradicsomból. A lépcső tetején áll meg, tehát az összes
szereplő feje fölött, ami még csak fokozza arkangyaliságát. Valamint az is,
hogy a friss húsvéti szél, jobb dolga nem lévén, jelentőségteljesen hátrafújja
a zord öreg ropogós ballonkabátját, sőt, egy keveset a hajából is.
- Tessék! - szól tömören, s hozzá a kezét is emeli, a szabványos drámai
mozdulattal, mutatva az utat a templom felé.
Szereplők röhögcsélnek és félhangosan - de azért úgy, hogy az arkangyal
hallja - gúnyos megjegyzéseket tesznek.
Arkangyal erre indulatosan fejét csóválja, s mivel ezt korántsem érzi
elégségesnek, hozzá vadul, lekicsinylően legyint, mit legyint, suhint, félig
összeszorított ököllel, bele egyenest az engedelmesen szétváló levegőbe. Aztán
bemegy, a templomba, öles - vagy még nagyobb - léptekkel. Pardon, nem is hogy
megy, hanem inkább viharzik. S a vasalt templomajtó nehezet döndül utána. De
lehet, hogy nem is döndül, hanem csuklik.
Mintha nem is igazán lenne ínyére az arkangyal-falat.
