Félig telt csak
az öreg, rutinos kirándulóhajó. Vagy félig üres, ugye. A pesszimizmus és
optimizmus közötti különbség. Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát napfény és a
dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik. A tenger
eszementen kéklik - egy poros alföldről érkezettnek ez valóságos mese -, a
napfény valami egészen hihetetlen erővel zuhog majdnem függőlegesen lefele, a
sirályok vad vijjogása meg távoli, zöldbeborult dalmát szigetekről hoz
híradást.
A fedélzeten, hármas padon,
legeslegközépen, ukrán turistalány, barátnőjével. Természetesen direkte ültek
középre, kacér melltartóban. A kisebbik szemében még ott borong a közismert
szláv bánat maradéka. Tehát viszonylag szerényen üldögél, akármilyen kihívó is
a fürdőruhája - bár mutass manapság egy fürdőruhát, amely nem kihívó.
A barátnője, az bezzeg. Az aztán nem
üldögél szerényen, de nem ám. Hanem egyenest ficánkol. A fürdőruhájában, abban
a kékben. Előrehajol, oldalra tekergeti testét. Melle kibuggyan, s a halvány
rózsaszín bimbó picit megremeg a napsütötte, ámde friss dalmát tengeri levegő
könnyed érintésétől. Egy nem igazán hosszú idő után a leányzó úgy tesz, mintha
csak épp most, ebben a szent pillanatban vette volna észre, s dévajul
visszagyömöszöli. Mintha csak azt mondaná: "Na jó, tudom, hogy
fantasztikusan szép a mellem, de törődöm is én ezzel?" Persze, ez a
látszólagos nemtörődömség igazából a végletekig kidolgozott. Másképpen nem
nagyon lehet olajos hajú olasz fiúkat fogni, ezt mindenki tudja. Főleg pénzeseket.
Bár, egy ilyen rettentő szegény kis ukrán lánynak, akinek a két melle minden
említésre méltó vagyona, igazából minden olasz pénzes. Bármelyikkel el lehet
dicsekedni odahaza, a Kisinyov- körzet béli kis szovhozfalucskában. Csak már
jönnének, a fene beléjük! Az ő szemében bezzeg nem borong szláv bánat. Még
nyugati kultúrréteg által lepetten se. Sehogyse. Még egy molekulányi se. Még
egy atomnyi se.
Két paddal amodébb egy kicsit
srégen, balra egy ideges kis turista azon mesterkedik, hogy fotót készítsen a
szépmellűről, melynek segítségével buja szünidei elbeszélését illusztrálhatja
majd innen nem is olyan messze, egy BAZ-megyei mezővároskában. Lefotózza a
leányzót, aztán az automata gépet átviszi egy barátjához, s ugyanarra a
filmkockára önnönmagát is ráfényképezteti. Ma már majdnem minden
fényképezőgépen van ilyen kis trükk. A huszonegyedik századi technika
egyszerűen mesés.
Ja, és itt van még a kisfiú, anyukájával.
Nagy kosárral érkeznek, finom, fonott, matt földszínű füles vesszőkosárral. Egy
ilyen kosárból annyi jóféle minden kerülhet elő mondjuk egy piknik alkalmával!
Anyuka leteszi a kosarat a lábához, így látni is szépen, hogy elektronikus
játékokon kívül semmi egyéb nincs is benne. A kisfiú ki is vesz mindjárt hármat
s az egyikkel rögvest játszani is kezd. Biíp-biíp. Bajng-bajng. Bíp.
Az asszonyka, akin parasztmintás
fehér blúz árulkodik romantikus érzületekről, egy idő után felkiált: - Nézd,
sirályok!
Vékony fehér keze a fia vállán. A
kéz előbb pihen, aztán szorít. Szorít, szorít.
Bajng-bajng. A kisfiú alig valamivel
kevésbé reagál, mint a hajókorlát, amelyen romantikus anyuka másik vértelen
fehér keze nyugszik. A vértelen szorítás lassan elhal, anyuka megadóan
nézelődik. De azért nem adja fel! A romantikusokat nem olyan fából faragták!
Bajng. Biíp.
- Nézd! - szorít újfent vértelen kéz
s kiált anyuka, lelkesebben, mint valaha: - Delfinek!
Az összes utas a korláthoz tódul.
Egy röpke pillanatra még az ukrán menyecske is megfeledkezik mellei rafinált
himbálásáról. Mosolyog, ártatlanul, a delfineken, mint egy kisgyerek, aki régen
ő volt.
Ja, a kisgyerek? Felpillant, isten
bizony. De nem mosolyog, a vakarcs. Csöppet se, de nem ám. Bajng- bajng. Felnőttek.
Biíp.
Anyuka visszaereszkedik,
csalódottan. Utasok visszaüldögélnek, nevetgélve. Még ilyet! Delfinek! A
vízben! Úsznak! Nahát!
Nahát, ez a kisgyerek biztos nem
szereti az állatokat. Van ilyen? Ööö. Nincs, de ez most mellékes. Hátha mégis
van olyan kisgyerek, aki nem szereti az állatokat. Lehet, hogy gyerekkorában
megrúgta egy ló. Megharapta egy kutya, megkergette egy mérges kakas. Ez rendben
is lenne. De az már egyáltalán nincs rendben, hogy nem vette észre az ukrán
menyecske bájait. Ugyanis megint kiejtette a csöcsét, a szégyentelen. Egy
tízéves srác már nem siklik el az ilyesmi fölött. De nem ám. Bajng. De ez meg
elsiklik. Biíp-biíp.
Parasztblúzos anyuka még ennek
ellenére sem adja fel. Ritkán látni ilyen kitartó parasztblúzos anyukát, az már
szent igaz. Fogja magát, felkel. Madártej-szín könnyű sálját, a sós dalmát szélben
lebegőt, leveszi, s bemasíroz, be egyenest a kapitányi kajütbe. A kapitányhoz,
egyenest. Közel hajol hozzá- nagy a zaj, a gép dohog-, mosolyog. A kapitány -
pont olyan, mint egy Verne-könyv rézmetszetén, nagydarab, ősz szakállas
tengeri medve - szintén mosolyog. Mosolyog, bólint. Bólint, s utánanéz, anyuka
után. De nem minden hátsó szándék nélkül. Mert valóban ritkán látni ilyen
lelkes, tűzrőlpattant, romantikus anyukát! Aki most a kisfiához siet. Mit siet,
repül. Lelkesen! Boldogan. S megragadja a kisfiú kezét, állítaná fel:
-Gyere gyorsan! A kapitány
megengedte, hogy felmenj a hídra! Onnan nézheted a kikötést! A kormánykereket
is foghatod!
A finom, vértelen kéz ráncigál.
Ráncigál és szorít. Szorít és emel. Emelne. A vékony fehér kéz.
Bajng. A kisfiú fölnéz. Szemében
jobb esetben közöny, rosszabb esetben - igaz, hogy csak a sarokban - ott a gyűlölet.
Hát az anyja is csak egy… felnőtt? Hát
ez a sok hülye felnőtt miért nem hagyja BÉKÉN? Biíp! Mit akarnak tőle FOLYTON?
Sirályok? Delfinek? Kapitány? Bajng!
- Hagyjál! - rántja ki a vállát a
vékony, vértelen vasmarok konok szorításából. Biíp.
Az ukrán menyecske ismét visszarázza
rakoncátlan kebleit a melltartó-szütyőbe. Az ideges kis turista elégedetten
vigyorog. Ha ezt a fényképet otthon a kocsmában előhúzza ...
Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát
napfény és a dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik.
Bajng. Biíp.
