A világ legboldogabb embere

          Itt ül, nem hinnéd. Hogy ő a világ legboldogabb embere, az persze nem valami hivatalos felmérés eredménye. Nem is lehet. Vagy lehet? Na jó, ha szigorúan vesszük… Kérem, a mai tudomány… pár elektróda, kicsi zümmögő masina és nyomban kiderül, hogy a bal-, avagy netán a jobb prefrontális homloklebenyed aktív-é? És kész. De hát ki érti ezeket a mérési eredményeket? Pár tudós, állítólag. De mivel őket meg végképp senki nem érti, az egész ügy ennyiben marad. Ez a pár meg - mondják, lehet - szintén boldogtalan. Hát akkor? Mire mennek az elektródáikkal?

Semmire. Méricskélni meg itt amúgy sem igen lehetne. Egy vonaton? Zakatolás- döcögés- rázkódás közepette?

Ott van még a probléma, hogy akkor honnan tudjuk, hogy ez, itt a bal sor negyvenkettes ülésén a világ legboldogabb embere? Nem, tudni aztán végképp nem tudhatjuk. Kérem, az ilyesmit egyszerűen - érezni. Hát ez nem valami tudományos kategória, mi?

Persze nő. Hogy is lehetne boldog egy férfi? A folytonos nyüzsgölődésével, a folytonos világot-megváltoztatni-akarásával, a folytonos- de hát tudják. Láttak már férfit, nem? Na ugye. Még a legszelídebbnek is van valami őrült kedvtelése, vagy valami őrült elve, amiről hiába bizonyosodik be, akár többször is egymásután, hogy egy színtiszta marhaság, a keményfejű férfiember nem enged. Azt hiszi, attól férfi, hogy ő nem enged. És a legtöbb így is hal meg. Pedig ha tudnák…

De nem tudják, ez az.

Axióma: fogadjuk el, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen - megérez az ember. Ebben az esetben itt ül, velünk szemben, egy zakatoló helyiérdekűn a világ leges-legboldogabb embere. Jaj, már megint, hogy miből látni. De hát EZ az axióma! Hogy látni és kész! Hogy de mégis…?

            Először is ott van az a gyöngyházszín ragyogás, ami kidereng a bőre mögül. Valami nagy, nyugodt, végtelen és bölcs… öö… VALAMI kisugárzása, ami, meglehet, ott volt mindannyiunkban, egykor, mikor megszülettünk. Csak mi elvesztettük, ez a nő meg nem. Vagy ha elvesztette is, most végre, biztosan megtalálta.

            Csak ül. Mint egy súlyos tömbnyi végtelen nyugalom. Egy hegyből faragott csendes magabiztosság. Ül itt, halkan, előkelően és gyöngyház-színűen, mint egy frissen kicsomagolt ékszeresdoboz. Körülötte izgő-mozgó, nyugtalan kis emberek izegnek, mozognak és nyugtalankodnak. Egyik keresztrejtvényt fejt, egész úton, fejét makacsul lesunyva, nehogy valaki megszólítsa. A másik meg eszik, rág és nyel és nyel és rág, mereven kibámulva az ablakon, mintha tulajdonképpen nem is ő rágna és nyelne és nyelne és rágna, hanem valaki egészen más, akihez neki aztán végképp semmi köze nincsen.

            Na persze a nő is eszik. Eszik? Ez nem evés. Ez valami földöntúlian csodálatos és kristálytisztán éteri tevékenység, amit ez csinál. Csak jobb híján használjuk rá az „evés” kifejezést, mert haloványan emlékeztet a többi ember hasonló tevékenységére. Noha – természetesen - nem ambróziát fogyaszt, sem nem nektárt, sem nem mannát. Mit eszik, mit eszik.

            Szalámis zsömlét eszik. De - ezt látni kell, na.

            Ahogy beleharap. Ahogy azok az egészséges fehér fogai belemélyednek a hétköznapi barnapiros zsemle héjába és ahogy a zsemle egyszerű ízétől kis mosoly fut át az arcán, és ez az egészen kicsi futó mosoly a végtelen nagy és tiszta és kék szemek alá finom szarkalábakat gyűr. Kimondottan úgy néz ki, mintha minden egyes foga külön is örülne minden falatnak, amit rághat és mintha minden egyes foga külön örülne és hálálkodna, hogy rághat, darabolhat és apríthat, amiknél boldogítóbb tevékenység egy fog számára el sem képzelhető. És szemmel láthatólag hasonló véleményen vannak az ízlelőbimbói meg a nyelve meg a nyelőcsöve meg minden kis izma meg ina meg csontja. És mind azt sugallja, vagyis, dehogy is sugallja, csak egyszerűen, sallangmentesen közli, hogy ennek az embernek - mesebeli teremtésnek? - , ennek a nagy, tiszta - kék szemű, vastag - barna hajfonatú asszonynak fikarcnyi baja sincs a külvilággal.

            Hát ki látott már ilyet! Hisz lassan az egész emberiség arról híres, hogy igenis van baja a külvilággal! De ez, ez itt nem ilyen! Eszi a zsömléjét, szelíden aprókat harapva és finomakat nyelve. Most végre világos mindannyiunknak, az egész utazóközönségnek, hogy igen, enni így kell, és rágni is így kell és nyelni is. És ahogy mi eddig ettünk, az csak valami igen halovány kísérlet volt részünkről az igazi evésre, valami roppant primitív, durva és mechanikus utánzata annak a szívszakasztóan költői tevékenységnek, amit ez a lény, itt, a bal sor negyvenkettes ülésén végez.

            És még csak a zsömle héjánál tart. Mi lesz, ha elér a szalámihoz?

       Persze, mások is észreveszik lassan e csodajelenséget. Még a lesunyt fejjel keresztrejtvényt fejtő, még az ablakon kibámulva evő is. Egy kissé meg is változnak, legalább egy pillanatra, ahogy a bűvös gyöngyszín kisugárzás hatókörébe kerülnek. (A hosszú gyorsvonatnak ez a második osztályú kocsija belülről észrevehetően világosabb is, mint a többi. Ez tény.)

            Itt van például mindjárt a kalauz. A jegyeket kéri. Nem, dehogy, nem udvariatlanul. Csak éppen olyan hivatalosan. Míg a nőhöz nem ér, természetesen. Ekkor mozdulatai meglassúbbodnak, fekete bőrtáskáján újonnan csillan a fény és rideg „Jegyeket kérem.” egyszeriben úgy hangzik, mint egy hálatelt szívvel elrebegett imádság valamely felettünkvalóhoz, aki egész biztosan szeret minket és vigyáz ránk és gondoskodik mindannyiunkról és ehhez kétség nem férhet. A kalauz már mosolyog, nem hivatalos- udvariasan, hanem igazándiból, csak úgy, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszeriben mosolyogni való kedve támadt. Mosolyog, kiegyenesedik, mintha régóta hordott nehéz tehertől szabadult volna. Melle kifeszül, annyi levegő tolul belé, mint tán még soha és egyszeriben nagyon is jól tudja - amiben eddig olykor kételkedett - hogy kék egyenruhás, piros sapkás és csillogó fekete oldaltáskás kalauznak lenni nem éppen a legutolsó dolog a világon.

            Pedig ez a nő, úgyis mint a világ legboldogabb embere, ekkor még hátra sem dobta a haját. Most viszont, igen, most, ebben a szent pillanatban hátradobja.

            Hú.

        Egyszerű, vastag, barna és súlyos hajfonat. Közönséges piros befőttesgumival összefogva. Hátra kell dobnia, vagy legalábbis a másik vállára, mert ezen az oldalon van a zsebe és abban van a menetjegy. Lendül a nehéz, barna fonat és a fülkében most már nem csak gyöngyházszín fény dereng, hanem vidám barna fények és sárga villanások is cikáznak, szelíd,  otthonos illat száll és ha igazán oda tudnánk figyelni, egész biztosan lágy dallamok is hallatszanának. És a kalauz, úgyis mint férfi, egyszeriben kristálytisztán érzi, hogy nem lehet nagyobb és férfiasabb dolog az életben, mint hazamenni és végigsimítani egy ilyen hajfonatot.

A kalauz ez okból a boldogságtól részegen támolyog el, és elhatározza, hogy virágot vesz a feleségének, amire tizennégy földi év óta nem volt példa.

            Vagy itt van az agresszív részeg, aki végigtilinkál az ülések között, fennhangon szidva, fenyegetve és ígérgetve valamit, valakit és valakinek. És direkt rátámaszkodik minden ülésre, hogy mindenki lássa, milyen rettentően részeg ő, mert az egy olyan menő dolog. (Férfiak, ha játszanak.) A kalauz már sehol, az utasok riadtan úgy tesznek, mintha észre se vennék a dülöngélő, direkt-részeg, pattanásos kis tinédzsert.

            Ekkor ért a nőhöz. Részegre nem hat olyan gyorsan a gyöngyház-szín ragyogás és ez a szerencsétlen részeg volt rendesen, még ha rá is játszott. Megállt - nagy nehezen - a nő előtt és nagyon látszott, hogy mindjárt valami roppant férfias dolgot fog csinálni, például gorombáskodni vagy ilyesmit. És ráemelte a nőre, a gyöngyházszínűen-derengőre zavaros pillantását. Hűvös és józan, derűsen kék és nyugodt, tiszta és mély szemekbe nézett. A szemekből láthatatlan, békés, de roppant energiájú sugarak hatoltak a részeg srác - vagy inkább: a férfiasan részegnek akarni látszó srác - szemébe, pupillájába, szemlencséjébe, szembogarába, retinájába, szaruhártyájába, majd e fura sugár a szemfenéken landolt és nyomban tömör üzenetet küldött a pillanatnyilag alkoholos vérben tántorgó agysejtekhez: -Nyugi, öcsém.

            És öcsém megnyugodott. Szemlesütve elbotorkál egy sarokba, csak éppen annyira tántorogva, amennyire igazából részeg volt. És meghunyászkodva, beesett vállal kibámul az ablakon, egy kicsit még morog, dünnyög és átkozódik, úgy magának, valaki ellen, miatt vagy mellett, aztán alvást színlelve lecsukja a szemét, mert azt azért mégse mondhatja, hogy jaj de hülye voltam, tessék már megbocsátani.

Az olyan férfiatlan.

            A világ legboldogabb embere, a gyöngyházszín-ragyogású nő meg csak ül nyugodtan, fantasztikusan egyenes derékkal és derűsen, mintha mi se történt volna és minden lepattan róla és senki meg nem bánthatja, mert erősebb mindenkinél.

            Üldögél. Mosolyog. Kibámul az ablakon. Szalámis zsömlét eszik. Aztán rettentő nagy hasára kulcsolja kezét és befelé figyel.

            Mintha mozdult volna a gyerek.