(Most aztán nekem esnek mind,
nyelvészek, ítészek, középiskolai magyartanárok, ritka nagy egyetértésben.)
A PÁRKIT? ! VÉDENI? ! De hisz ez…ez
a nyelvromlás lehető legkirívóbb példája! Ez egy olyan illusztris példája a
szlovakizmusnak, hogy… hogy csak no! Ettől tán még a tramki sem rosszabb.
Esetleg a tyepláki. Na, de a párki …? ! Hisz az
magyarul…virsli, nemdebár?
Ami egy igen-igen szép ősmagyar
szó. Élénk képzelőerőnknek köszönhetően szinte látni véljük Árpád ősatyánkat,
amint ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár (minden
bizonnyal még az őshazából hozott) magyar ősvirslivel átnyargal a
Vereckei-szoroson.
A párki… igenis… juj, de nehéz ezt
kimondani… de muszáj, égessenek meg bár helyesírási szótárakból rakott máglyán…
a párki, az igenis, sokkal kedvesebb,
mondhanánk - emberléptékűbb! Az a két
mássalhangzó egymás után még elmegy, ráadásul ez az ”rk”, rk, rrrk… kellemesen
ódon hangzású, akárha csak egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna
nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szerte
az egész lakásban, miközben odakint verébfej nagyságú pelyhekben hull a hó. A
párkinak, kérem, még egy „i” is van a végén, ami a csoki-fagyi-suli-gimi-satöbbi esetében határozottan idegesítő, ámde így, az ”rk” után nagyon is kellemetes a
páros hallószerveknek.
Na, most hogy a tramki se érezze
magát igazságtalanul mellőzöttnek - mely vélemény az ő szempontjából igencsak
jogosnak mondható -, a nyelvi játék kedvéért próbáljuk meg lefordítani őtet is.
Ööö… teniszcipő. Nagyszerű. Szép magyar sport az, minden bizonnyal. És akkor
még nem beszéltünk a tramki édes tejtestvéreiről, a botaszkiról meg a
teniszkiről. Ezeket ugyan hogyan fordítsa le az erőnek erejével csakis
kristálytiszta magyarsággal beszélni óhajtó kisebbségi? Jaj, kérem, ne
erőltessük már azt a tornacipőt! Hisz a tornacipőben már régóta egyáltalán nem
csak tornáznak! (Sőt, úgy tűnik, lassan már egyáltalán nem is.) Mint ahogy a
népesség túlnyomó része a teniszkiben sem csak - vagy egyáltalán - teniszezik.
A kopácskit meg akár ne is
említsük. (De azért csak említsük.) Futballista barátom azzal a világrengető
hírrel tért haza a nemzetközi, hagyományosan kolbászevéssel és civilizált
vedeléssel kísért labdarúgó-tornáról, hogy a kopácskit a magyarok csukának hívják! Ami egy igen jóízű hal, fogni
is sportos élmény nagyon, de hogy a futballhoz mi köze?
A sportos vonulatot merészen
tovább vivén tegyük vizsgálódásunk trágyává - pardon: tegnap a Rádiókabaréban
Kazal megint berúgott tudományos borkóstolás közben - esetleg a tricskot, az
otyeplovácskit, és természetesen a nagy klasszikust, a tyeplákit. A trikó tán
tökmagyar? (Tricote-származék, tehát aligha.) És a többire netántán: melegítő?
Esetleg: suhogó? Igen, ezek valóban több, mint elfogadhatóak, a suhogó meg igazán
telitalálat, bár talán sosem derül fény a nagy rejtélyre: miért mászkál egy
tiszteletben megőszült, legalább negyven kiló súlyfelesleggel rendelkező
családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a ”tévé-sör”
párosra asszociál, eredeti kínai Adidas-melegítőben, lábán hasonlóan márkás -
botaszkiban?!
Felelősségteljesen merem állítani,
józan ítélőképességemnek (többnyire) teljes birtokában, hogy ha a suhogót nem
is - talán mert oly pesties - a melegítőt igenis használja olykor-olykor a
kisebbségi állampolgár. Rögvest magától adódik a kérdés: vajon mi szabja meg,
mely rejtélyes törvény, hogy egy adott szó esetében vajon a magyar eredetit –
lett légyen az bár az idétlen virsli – avagy a saját maga által kreált, olykor
borzasztó, olykor mulatságos változatot használja?
Igen egyszerű. Elmondom!
Amennyiben a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal bír, mint a – na jó,
ferdített változat – csaknem biztos esélye van a meghonosodásra. Amennyiben
nem, csaknem kizárólagosan a többségi nemzet által használt szóalakzat
győzedelmeskedik fölényesen. Jó példa erre a horcsica, melynek ősi hegemóniáját
igenis jelentékeny mértékben kikezdte immár a mustár. (Értelemszerűen a
magasabb műveltséggel rendelkezők körében inkább.) Határesetnek minősíthető
viszont a bitofka, amelyet magyartanárom kitartó csökönyösséggel csakis
tömbháznak nevez, ám ezzel a szokásával eleddig egyedül maradt városkánkban. A
többség maximum panellakást, panelházat hajlandó mondani – ez ugyanis szintén
hármas szótagszámú. Viszont alig-alig képes igen gyengécske gyökereket
ereszteni a melegítő: négy szótagjával nem sok esélye van a háromszótagos
tyeplákival szemben. (Föntemlített olykori használata csakis az
otyeplovácskival szemben érvényesül: mert az meg ötszótagos!)
Ilyen egyszerű! És mielőtt erőnek
erejével ún. eredeti magyar szavak használatára intenénk az eltévelyedetteket,
jó lenne, ha az élő nyelv egyszerű matematikai törvényszerűségeit - avagy az
emberi faj természetes lustaságát - legalább olykor figyelembe vennénk.
Nem olyan könnyű tudatosan, direkte párkit kérni, minekutána
sokáig és direkte virslit óhajtottam. (Ez a”rsl”, hát ez valami rettenet.) De
most immár - legyen osztályrészem bár megkövezés, avagy lassú tűzön pirítás -
megteszem. (Tudatában annak, hogy a jelenkor sosem érheti meg a korokkal
előbbre gondolkodó nagy szellemeket.)
Párkit kérek, csakazértis. De – na
jó, legyen – mustárral.
Várom az inkvizíció követeit.
