A Csend Hercegének felemelkedése és bukása

       Ma már senki sem tudja, mily rettentő trauma érte a Csend Hercegét zsenge gyermekkorában. Mondják, megerőszakolták, mint annyi védtelen gyermeket ama sötét, vészterhes korban, a XX.... –ik század vége felé. Az elmúlt évszázad folyamán semmilyen írásos vagy képi dokumentum nem került elő, ami a fenti, inkább legendát, mint állítást megerősítené avagy cáfolná.

            Mások szerint a Csend Hercege négyéves korában egy rettentő horrorfilmet nézett végig, kis ágyának virágmintás függönyét pajkosan elhúzva, mialatt jó szülei azt hitték, mélyen alszik a szeretett gyermek.

            Jövőbeli nevéhez illően pályafutását csöndben kezdte. Biztosan tudjuk- hisz akkoriban már létezett némi primitív elektronikus kommunikáció- hogy törvényes polgármesteri választások győzteseként került szülővárosa élére. Hivatalosan a szokásos gladiátorjátékok megrendezése után néhány nappal iktatták be,valószínűleg 21.. ben. Hosszú hónapokig semmi sem utalt arra, hogy bármiben is különbözne bármely polgármester elődjétől. Ugyanúgy bezsebelte a kenőpénzeket, ugyanúgy lebonyolította illegális ingatlan- spekulációit, amelyekről mindenki tudott. Ugyanúgy kedvezményeket adott a helyi alvilág prominenseinek, s cserébe ugyanúgy kedvezményeket kapott, például nem gyújtották fel az autóját- legalábbis nem túl gyakran-, s ugyanúgy szerette magát különféle rendezvényeken fotóztatni.  

            Ám egyszer különös dolog történt.  

Az új polgármester a hivatali dolgozók cipőtalpainak elviselhetetlen kopogására hivatkozva mindegyikükkel puha posztópapucsot vásároltatott és ezentúl csakis ebben dolgozhattak. Még a hivatalos ügyekben érkezőknek is, akik szokásos ajándékaikat hozták a polgármesternek és közvetlen alárendelt­jeinek, nesztelen, puha gumitalpú posztópapucsot kellett húzniuk a bejáratnál.

Voltak, akik örültek a dolognak, voltak, akik nem, ahogy az már váratlan intézkedések után lenni szokott. Ama hölgyeknek például, akik körültekintően megválasztott ajándékaikon kívül más egyebükkel is kívántak a hatalom képviselőinek kedveskedni, kifejezetten rosszul esett. Valljuk be, némi igazuk azért volt. Valóban nem lélekemelő látvány egy merészen kivágott, bíbor estélyi ruhás, ízlésesen ékszerezett szexuális démon- fekete posztópapucsban.

A fiatal polgármester következő rendelete meghökkentette még az edzettebb városlakókat is. Az új, hivatalos nevén Posztópapucs- Rendelet a város minden lakosa számára kötelezővé tette a nesztelen lábbeli használatát. Ekkor még senki sem vádolhatta a jövendő Csend Hercegét holmi antidemokra­tizmussal, hisz a posztópapucson belül mindenki azt hordott, amit csak akart: báli cipellőt, cowboycsizmát, túrabakancsot. Amit csak akart!

Az intézkedés betartását a szénfekete egyenruhás, halálfej-jelvényes városi rendőrök szigorúan ellenőrizték. Kezdetben még nem is büntették halállal, csak egyszerű csonkítással, és igazán mindenki szabadon választhatott, melyik testrészét csapja le a bakó a nagyközönség üdvrivalgása közepette. A legtöbb polgár roppantul büszke volt rá, hogy városukban ily gondot fordítanak egy látszólag oly jelentéktelen apróságra, mint a csend. (A rendelet eredményeképp a városban rendkívüli módon elszaporodtak a posztópapucs-készítők. Egyes adatok szerint bizonyos időszakokban a város minden második polgára posztópapucs- készítő volt.)

A híres Autóduda-Rendelet szintén a nagy többség viharos tetszésnyilvánítását váltotta ki. Eszerint a város területén az autódudák, autótrombiták, autógitárok, de még a kerékpárcsöngők ill.  kerékpár- harangjátékok használata is fővesztés terhe mellett tilos. A rendelet nem tiltotta meg a figyelmeztető jellegű hangjelző berendezések használatát- végül is, demokrácia volt- éppencsak minden ilyen zajforrás maximálisan 0,4 dB hangerősségű lehetett. Az autódudák és kerékpárcsöngők ezentúl csak egészen - egészen halkan - maximum 0,4 dB - hangerővel sóhajthattak, lágyan zümmöghettek, esetleg szelíden ciripelhettek - de semmiképpen sem dudálhattak, ill. csöngethettek.

            Néhány nyilvános kivégzés után a helyzet konszolidálódott. A városba tévedő idegen autósokat a rendőrség egyszeri figyelmeztetés után a polgármesteri hivatal tornyába telepített levegő- föld rakétákkal likvidálta.

         A polgármester népszerűsége egyre nőtt, s nem csak a csendháborítók elleni következetes harca miatt. Sok polgár szívesen fogadta az idegen autósok fennmaradt értéktárgyainak szétosztását is. (Már amennyi megmaradt egy rakéta becsapódása után, természetesen.) Senkit sem lepett meg, mikor mikor megnyerte a tartományi választásokat- és azzal az ígéretével, hogy kormányfővé való választása esetén az ország határain belül a tökéletes csend elérésére fog törekedni, hihetetlen számú szavazót vonzott magához az ellenfelek táborából. (Tudnunk kell, hogy a korabeli orvosi látleletek szerint ekkor a lakosság nagy része már erősen halláskárosult volt. A mindenütt dübörgő zene, a lármás autók, a csattogó légkalapácsok, a folyton ki- s becsapódó ajtók, a süvítő repülőgépek korában ez nem is lehetett másként.)

            Az új kormányfő első rendelete a főváros harangtornyaira és órajátékaira vonatkozott. Bizonyos fennmaradt krónikatöredékek szerint, mikor a frissen megválasztott államfő először hallotta meg a város legrégibb és legöregebb harangjának bongását, azonnal összeesett és csaknem meghalt. Ez az epizód - már amennyiben igaz - rávilágíthat valamelyest ama bizonyos gyermekkori megrázkódtatás természetére.

            Egy ilyen százszázalékosan demokratikus országban lehetetlenség volt megtiltani, hogy a harangok egyszerűen ne harangozzanak. Az ellen viszont, hogy karbantartás és állagmegóvás ürügyén vastag gumival vonják be őket, senkinek semmi kifogása nem lehetett. S a gumiharang, az himbálózhat ugyan, amennyit s ahogyan csak akar, hangot nem ad ki egy szálat se, az egyszer biztos!

            A harangokat nemsokára a biciklicsengők és a villamoscsengők is követték az örök hallgatásba. A Gumiharang-Rendelet kiegészítése - melyet a törvényalkotók stílusosan a Gumiharang-Rendelet Kiegészítésének neveztek el - a biciklicsöngők anyagául kizárólag parafát vagy zselatint (de tetszés szerinti színben) engedélyezett. A villamoscsöngők helyett a vezető vidám színű fényjeleket használt, míg a megállókat két egészen halkan összecsendülő borospohár hangja jelezte.

            Ekkor kezdett elterjedni a „Csend Hercege” elnevezés. Először talán egy csapszék borgőzös vendégének ajkáról röppent az éjszakába, mint már annyi jelentékeny dolog a világtörténelem folyamán. Hízelgő elnevezés volt, tagadhatatlan- kissé úgy hangzott, mintha a Zaj Korszakának egy Megváltó vetett volna véget: Ő, A Csend Hercege. Nagy valószínűséggel valóban nem önmaga eszelte ki e dicső nevet- hálás alattvalói találták ki, akik kezdeti rendelkezéseiért, melyekkel végre valóban megnyugvást szerzett az elkínzott emberi hallószerveknek, bizony nagyon szerették. Az viszont bizonyos, hogy egy idő után minden általa szentesített hirdetményen, minden szerződésben és hivatalos rendelkezésben így szerepel az aláírása: Mi, a Csend Hercege. Ahogy az már lenni szokott, hálátlan, cinikus alattvalók egy kis csoportja merőben más elnevezéssel illette: egymás között, suttogva, egyszerűen csak „A Csendes Bolond”-nak titulálták. Óvatosságuk teljességgel érthető volt. Ekkor egy harsány utcai füttyszóért márt felnégyelés járt, később a családtagok teljes kiirtása, harmadfokú rokonságig bezárólag.

            Hogy éppen ebben az időben volt legtöretlenebb népszerűsége, az sokat elárul arról, mennyit szenvedett a kor embere a rettenetes zajoktól. Amikor a füttyszóért felnégyeltetés, egy hangosan bevágott ajtóért kiherélés, egy túl hangosra állított audio- lejátszóért elevenen megnyúzás járt- A Csend Hercegét akkor szerették a legjobban.

            Csend-Országban nemsokára még a kulcsok sem csörögtek. Puha plasztikkulcsot használt mindenki, bár egyes források szerint bizonyos csoportok sokáig őrizgettek titkos katakombáikban hangosan csörgő, rozsdás kulcccsomókat. Nemsokára minden gyár is áttetsző burkolat alatt dolgozott, melyek mákszemnyi zajt sem engedtek át. Csend- Országban már nem csikorogtak a fékek, s az autók puha filckerekei nesztelenül gördültek a fekete gumiaszfalton. Ha a sofőrök esetleg nem tudták kikerülni az útjukba kerülő akadályokat, ki kellett szállniuk és megbeszélniük a dolgot. Vak embereknél testi kontaktust voltak kénytelenek kialakítani: vállveregetéssel, majd szóban megkérni, hogy legyenek már szívesek odébbfáradni. (Később megjelent az autóból kidugható teleszkópos műkéz is- mindannyian tudjuk, micsoda érték ma egy ilyen műkéz a régiségpiacon.)

            Csendországban végre valóban teljes lett a csönd. Az ország berendezkedését diktatúraként értékelték bizonyos irigykedő szomszéd országok vezetői, de annyit azért ők is elismertek, hogy csendes diktatúra. Egy idő után Csendország területén a madarak csivitelése lett a legnagyobb zaj.  Az se sokáig. Az éjel- nappal csendalkotó és zajgátló berendezéseken dolgozó tudósok kifejlesztették a TOCSEGÉP-et, azaz a Totális Csend Gépezetet. Egyetlenegy központi sugárforrás minden zajt semlegesített az ország területén. A madarak csak tátogtak, de egy szikra hang nem sok, annyi se jött ki a torkukon. Az emberi beszéd szinte teljesen megszűnt, ugyanis kiderült, hogy az emberek egyfolytában halkan suttogni sem nem tudnak, sem nem akarnak. Nagyon úgy nézett ki, hogy a népesság túlnyomó része nagyon szereti a csendet- ezt fennen hangoztatták is-, de leginkább csak azért, hogy jobban hallják saját hangjukat. Érdekes biológiai tünemény jelentkezett nemsokára: néhány embernek, mindennapi beszéd híján, előbb jelentékenyen összeszűkült, majd teljességel össze is nőtt a szájnyílása.

            A TOCSEGÉP tökéletes működésének köszönhetően nemsokára egyetlen zajforrás sem maradt szerte az országban. Kivéve...

            Egy, furamód, mégis megmaradt. Bárhogy igyekeztek a TOCSEGÉP zseniális és szorgalmas mukatársai, bárhogyan is modulálták a frekvenciát, hullámhosszat, rezgéssszámot, amplitúdót, a TOCSEGÉP továbbra is minden zajt semlegesített- kivéve a gyermeksírást.

            A Csend Hercege némán ordítva- erre egyedül ő volt képes az egész világon- tépte a haját pompás lakótermei mélyén. Szemmel láthatóan egyfolytában szenvedett. Állandóan hallotta a gyereksírást, mert kisgyerekek szinte egyfolytában születtek. (Akkora csend volt az országban, hogy az állampolgároknak a Zaj Korszaka után lépten- nyomon ölelkezni támadt kedvük.) És a TOCSEGÉP, amely eddig abszolút megbízhatónak mutatkozott, nem és nem segített!

            A Csend Hercege kéthetes álmatlanság után rendkívüli csendben kiadta legújabb, s mint a későbbiek folyamán kiderült, egyben legutolsó rendeletét is: minden újszülöttet el kell pusztítani. A fekete ruhás, halálfej- jelvényes Csend-Őrök már csak a parancsra vártak...

            Persze egyetlen újszülöttet sem gyilkoltak le. A rettentő parancs előtti éjszakán kámzsás összesküvők járták be a várost... A lázadás kirobbant, a Csend Hercegét saját Csend- Őrei ismeretlen helyre hurcolták. Mint kiderült, az összesküvés már évek óta ezer szállal hálózta be a várost. És senki más nem szervezhette az összeesküvést, mint azok, akikre a Zajkorszak semmiféle hatással nem volt: a Süketnémák Szövetsége. Ők az ezernyi korlátozó előírásnak semmiféle hasznát nem látták, hisz nagyon mély csendben éldegéltek már azelőtt is. Nekik a fülsiketítően durrogó légkalapács csak egy pattogó fémdarab volt, mely néma, izzadt munkás izmos kezében vergődik. Az ő fülükben már minden ajtó rég nesztelenül zárult és minden autó szikrázó csöndben suhant, bármekkora hangládát szerelt is bele a gazdája. Utódaik viszont nekik is voltak- és a süketnémák, az örök csendben élők egyáltalán nem vágytak arra, hogy utódaik tökéletes csendben nőjenek fel.

            A Csendes Forradalom után- mert találékony történészek így nevezték el az eseményt- süketnémának lenni oly rangot jelentett is egyben, amilyet kevesen mondhatnak magukénak a hallók között is. Sőt, a fiatal generáció nemsokára természetesen a jelbeszédet is alkalmazni kezdte, ebben is hasonlítani kívánván példaképeikhez, a hős süketnémákhoz.

            A Csend Korszakából furamód elég sok minden megmaradt. Úgy általában sokkal csendesebb lett a világ. A nesztelen posztópapucs évtizedekre meghatározta a lábbeli- divatot. Megmaradt a gumiharang, mert olyan kedvesen és halkan pufogott, sőt, megmaradtak a Csend- Őrök is.

            Mesélik, hogy odafönn, a hóhatár közelében mai napig él egy csöndes néptörzs, ahol bűnnek számít a hangos szó. A fémet nem használják, noha ismerik, mert szerintük túl hangosan csörömpöl. Talán ők a Csend Hercegének mai leszármazottai.