Hiszek egy reklámban, mindenható médiában, hiszek
az antibakteriális fertőtlenítőben, melynek láttára visítva menekülnek a
vírusok. Hiszek a Szent és Egyedülvaló Vécétisztítóban, valamint, hogy a
toalettkacsa egyedüli életcélja az, hogy legéppuskázza a baktériumokat. Hiszem,
hogy egy izmos, jóképű, homlokba lógó tincsű szuperman csak azért látogatott
meg egy műanyag flakonnal a hóna alatt, hogy egyetlen férfias mozdulattal
kitisztítsa a vécélefolyómat, amivel napok óta izzadtan hiába küszködök, mert
belékötött a betonkemény trutyi. Hiszem, hogy Judit haja csak félig korpás és
így jár-kel ebben a földi siralomvölgyben, míg egyszer aztán beszappanozza a
fejét csodasamponnal, amitől nyomban boldog lesz. Hiszem, hogy Béres Erika
felfedezte az ólvézbetétet, hiszem, hogy tamponnal a lábam között hófehér
nadrágban is mászhatok fára, aminek kisóvodásaim nagyon örülnek, mert ilyet még
sose láttak. Hiszek a Világ Legjobb Sörében - mind a nyolcban -, de legalább
ugyanúgy hiszek a kilencven százalékos árengedményben, és az ő Testvérében, a
nyolcvanhét százalék hozamú bankbetétben, és hiszem, hogy mindig mindenhol
mindenből éppen végkiárusítás van, csak itt, csak most és csak nekem. Hiszek a
pihepuha papír zsebkendőben, melybe vöröslő és váladékozó orromat boldogan
törölhetem, és hiszek a tizenhetedik emeletről legurítható vécépapírban. Hiszek
a fölöttünk magasan lakozó mobilszolgáltatóban, aki egyfolytában azon
fáradozik, hogy én személy szerint legalább két hétig mobiltelefonozhassak
teljesen ingyen, ráadásul teli lesz piros pontokkal a lakás, és hiszem, hogy ez
nem a vérnyomástól van. De hiszek az Egyedül Idvezítő Kutyatápban is, amitől
kedvencünk szőre olyan fényes lesz, hogy szinte kedvünk lenne bundát
készíttetni belőle, ráadásul nem fázik meg szegényke szakadó esőben sem,
mindamellett mindig magasabbra ugrik,
mint a szomszéd kutyája, az a szomorúszemű… hogy is ne hihetnék, mikor a tápban
marhahús meg lazac van, amihez én elég ritkán jutok. Hiszem, hogy akkor se
leszek büdös, ha két hétig egyfolytában futok a Szaharában, mert beszpréjeztem magam
a hónom alatt, meg… meg mindenütt, ahol kell. Hiszek a Megváltásban, melyet a
biztosítótársaság hozand el minden arra érdemesnek… hiszem, hogy ha egy rakás
pénzt befizetek, egy részét majdnem biztosan visszakapom… és ebből kilencvenhét
évesen nyugodtan elmehetek a tengerpartra egy nagy piros szörfdeszkával a hónom
alatt, ráadásul meglesz mind a harminckét hófehér, hibátlan fogam… de lehet,
hogy több is. Hiszem, hogy egy forró vízbe dobott tablettától minden betegségem
elmúlik, még a halálosak is… és az a legkevesebb, hogy nyugodtan üldögélhetek
szakadó esőben egy padon a parkban. Hiszem, hogy autót szerelni kizárólag
hófehér kezeslábasban lehet, és ha nyakig olajosan kimászok a kocsi alól, életem
párja nem hülyéz le, hanem mosolyogva mélymosást végez, minek hatására a
kezeslábas ugyanolyan fehér, vagy még fehérebb lesz, de legalábbis nem olyan
szürkés, mint a lüke szomszédé. És ugyanúgy hiszem, hogy ha a zsúfolt
villamoson egy kibolyhosodott gyapjúpulóverű nő csodálkozástól kikerekedett szemmel
megtapogatja az én nem-kibolyhosodott, de egyébként tökugyanolyan
gyapjúpulóveremet, akkor nem nézek rá furán, hanem diadalmasan előrántok egy
doboz mosóport, amit eddig ravaszul a hátam mögött dugdostam. Hiszem, hogy testsúlyom
százhúsz kilogrammról egy hét alatt negyvennyolcra csökkenhet anélkül, hogy
akár csak egyetlen egyszer is megerőltetném magam fizikailag, noha közben
zabálok, mint egy disznó, és hiszem, hogy a fogyás előtti fényképen látható
dagadt vén bibircsókos orrú fekete boszorkány azonos a második fotón tündöklő
karcsú, szőke szexbombával. Hiszem, hiszem, hiszem!
