Egy
férfi minden problémát meg tud oldani. Ez egy olyan tény, amelyet valamilyen
rejtélyes okból kifolyólag csak a nők nem ismernek el. Különben elég, ha mi,
férfiak tudjuk ezt. Nagy teher- de más nem hordhatja. Erre születtünk!
Talán ez az egyen szabály, amely
alól semmilyen kivétel nincs. Sosem láttam még férfiembert- természetesen
magamat is beleértve- aki be birkózott volna meg játszi könnyedséggel szinte
bármilyen kihívással.
Elmélkedésem eredményét közöltem is
az asszonnyal, mert szeretek értékes gondolatokat másokkal is megosztani. Hadd
terjedjen a fény.
Erre azt mondta, jó és a kezembe
nyomta a gyereket.
- Akkor szoptasd meg. Ja, és
mellesleg szülhetsz is egyet.
Mindig ez van. Mikor a szabadon
kószáló szellemet a a prózai tények sarába rántják.
- Akkor legalább altasd el- így a
nej. És lehet, hogy rosszul látok, de szemecskéiben mintha a káröröm tüzes
szikrái pattognának.
Ugyan ki szereti magasabbrendű
szellemi energiáit hétköznapi dolgokra pazarolni, ugyan ki? Miért kell a szöget
számítógéppel a falba verni? Miért kell a laptopról zsíroskenyeret enni, miért
kell egy Masseratival vetőkrumplit fuvarozni, miért?
De legyen. Így legalább
bemutathatom, hogy egyszerű, nyugodt, ámde kellőképpen erélyes fellépéssel mi
mindent lehet elérni még egy gyereknél is.
A baba bizalommal veti rám égszínkék
szemecskéit és egyáltalán nem zavarja, hogy a közeli toronyóra haranhgja épp
most ütötte el az éjjeli fél kettőt. Valamint, hogy Pazar kétszobás lakótelepi
palotánk összes szomszédja fülébe gyömöszölt párnákkal keresi az utat az álmok
enyhet adó mezejére, sikertelenül.
- Ejnye - bejnye- szólok kezdetnek,
mert hát mit mondjon az ember egy ilyen kis... izének.
És lám, a pici lehunyja szemeit,
kinyitja szájacskáját... biztosan egy utolsó ásítás következik még...
Ja, nem. Ordít. Egyáltalán- miért
ordít, bele a nagy fekete éjszakába, na nem igaz?
- Nem éhes?
Kérem, a választ nem írhatom ide. De
a lényege az volt, hogy nem.
Nyugi. Végül is, erősödik a tüdeje,
nem igaz? Úgyse bírja sokáig. Ezzel a hangerővel?
Nahát, éppen tizenkét perce bömböl.
Hogy mi hajt egy ilyen gyereket, arra kéne rájönni! Nem űrkompokat lődözgetni a
Marsra... meg bárányokat klónozni, amelyek csak hallgatnak... meg... meg
ilyeneket...
Valószínű, hogy egy ösztönös kis
lénnyel szemben nem alkalmazhatóak a tudományos módszerek.
- Tyutyulu-mutyulu- törnek fel az
öntudatlan, ősi szavak az apaság legmélyebb rétegeiből.
A hatás azonnali. Már nem bömböl oá-
oát. Most éppen oá- oá- íí- t bömböl. Csak a hangerő változatlan. Ilyet?
Kicsit eltartom magamtól, mert a
hallószerveimre esetleg még szükség lehet a közeljövőben. Mi lenne, ha
megráznám a kölyköt? Persze csak óvatosan, a szentségit.
Vagyis, akarom mondani, dehogyis rázni.
Ez nem fér össze a Spock-módszerrel. Inkább csak úgy erőteljesebben
megsimogatni. Esetleg megnyomigálni, a kutyamindenségit.
Na... mindjárt elhallgatott a
szentem. Igy kell ezt csinálni. Csicsíjja, babája... egy kicsit megpihenünk...
Oá-íí, oá-íí. Ha megállok a
ringatásban, rögtön rákezdi. Egész éjszaka mégse ringathatom. Én nem értem,
hogy ha egy vacak grillezőre lehet szerelni kicsi motort, hogy forgassa, akkor
egy gyerekre miértnem lehet szerelni valamit, hogy ringassa, mi? Ez az egész
technika rossz irányba halad. A végén ezt is nekem kell kitalálni. Ezek a
nők... százezer éve csak ringatnak és... és jó nekik így. Lássuk csak... Ha a
lábára erősítenénk egy kis szíjat... a derekára meg egy olyan szélesebbet,
heveder-szerűt... az egészet odaerősítenénk egy ingaszerűen kiképzett
elektromágnes rotorjához...
És ez az evolúció se tökéletes. Ha
most mondjuk két méter hosszú karjaim lennének, jó messzire tarthatnám a
gyereket a fülemtől. Ez azért lenne jó, mert így reggelre esetleg nem
süketülnék meg. Hogy tartozhat ilyen rettenetes hang ilyen kicsi testhez?
Dörömbölnek az ajtón.
- Nyisd ki, szívem! - hallatszik a fürdőszobából. Még ez
is.
Az ajtóban a szomszéd.
- Ha tovább kínozzák azt a
szerencsétlen kis állatot – sziszegi - azonnal kihívom a rendőrséget!
- De kedves szomszéd... ez csak a
gyerek... nézze, hogy ordít...
A szomszéd néz. A gyerek pajkosan
mosolyog és azt mondja: -Gö... gö...
- A gyerek, mi? - kérdi diadalmasan.
– De különben gyereket kínozni, az majdnem olyan, mint állatot. Mindkettő
védtelen teremtmény.
- Dehogy kínozzuk mi... éppen
altatom...
- Ne nézzen hülyének! - mondja
hidegen. (Mit ad ez nekem tanácsokat?) – Ilyen hangot csak fizikai kínzással
lehetséges kicsikarni. Állatvédő vagyok. Vigyázzon magára.
Micsoda egy hét. Már volt két
biztosítási ügynök, egy befektetési tanácsadó, kettő darab Jehova tanúja meg
egy román edény- és paplanárus, aki sarokcsiszolóban is utazott. Pont egy
állatvédő hiányzott.
- Jó éjszakát!
Bevágja az ajtót ez az állat...
védő.
Nej érkezik, vizes hajjal.
- Milyen jól megy neked ez az
altatás- jegyzi meg a szokásos epébe mártott lépesméz-hangon. – Akkor most
leülök egy kicsit a számítógéphez. A végén még rendes apukát faragok belőled.
Fújj, szél, szakadj meg! Kárpitok,
hasadjatok! Nekem mondja ezt! Nekem! Aki bármikor leviszem a gyereket friss
levegőre, a sarki presszó felé.
Na mindegy. Férfi vagyok, erős
vagyok. Téged, kölyök, meg akkor is elaltatlak, ha... ha nem tudom, mi lesz.
Azokban a régi receptekben, azokban volt valami. Az a drága jó mákhaj- főzet,
az. Attól aztán aludt a gyerek, egy egész napot is. Fektessük csak be a
kiságyba... kicsit simogassuk a hasikóját... oáá.... a lábikóját, oáá- oiíí...
mintha már gyengülne... kicsit rátámaszkodunk a kiságyra... hogy el tud
álmosodni az ember, érdekes...
- Te meg mit csainálsz itt?
- Én... öö... izé... a gyereket
altatom, nem látod? Jé... tényleg alszik.
-Hogyne. Veled együtt. Alszol a kiságyon
lógva, mint az a hogyishívják, az az őserdei állat.
- De elalatattam!
- Persze, hajnali fél ötre. Mert már
olyan fáradt volt szegény, hogy semmi egyebet nem tudott csinálni. Teát adtál
neki?
- Öö... természetesen.
- Kíváncsi lennék... na, menj,
feküdj le, te.. altató. Úgyis mindjárt szoptatni kell. Vagy azt is vállalod?
Fölényesen mosolygok magamban az
ilyen alantas piszkálódáson. Az asszony asszonyból van- sose ismerné be, hogy
egy férfiember gyakorlatilag bármire képes. Nemcsak hogy elaltattam, de még én
is pihentem mellette. (Hogy a kiságyon lógva, az egy mellékes technikai
kérdés.). Ezt meg ő nem tudja utánam csinálni.
Méghogy szoptatni. Hát ezt esetleg
nem. Bár egy kis akarattal... ha egy kicsit ráülnénk erre a szülés &
szoptatás problematikára, férfitársaim... de sajnos... Hát van mindenre időnk?
