Srrrc.
Srrc, sercen a gyufa. Psss-szss, lobban a láng. Ph-ph-phh- phhh...(benntartani)... elégedetten füstöt... phüü... kifújni...
Alant a kertben vedlett filagória,
mellette elvadult almafa. Keszekusza korona. Most éppen havas. Phh-phhh-pfuúú...
Megpróbálom elképzelni, hogy itt van
a kertben. Akkor is, mikor a keszekusza koronájú fa már nem havas. Hanem,
mondjuk, épp virágzik. Majd meg termést hoz, nagy sárga, savanyú almákat,
amiket senki sem szeret. Phh... phhh...
Kérdés, mire jó ez a fa egyáltalán?
Ha csak olyan savanyú almákat terem. Amiket nem szeret senki?
Igaz, jól árnyékolja a filagóriát.
Meg hát, a levegőt is ... tisztítsa. Tisztítja.
A képzelet még odébb iramodik. Az
almafa levelei pirulnak, peregnek. És ismét csupaszok. Phh- phhuú...
Megpróbálom elképzelni, hogy akkor
már itt van.
Sőt. Nem csak akkor, hanem máskor
is. Akkor is, mikor ez a fa, ez a haszontalan almafa ismét fehéredik a
virágoktól. Majd ismét termést hoz- amiket úgyse eszik senki- , majd megint
leveti piruló lombruháját. És ismét pucér lesz és havas és ismét és ismét. Phh-
phhuú...
És Ő még mindig itt van. És aztán
is, már mindig. És először kicsi és- állítólag- járni se tud és ha leteszed a
fűbe, hát esetleg rúgkapál és bömböl. Ennyit tud, meg enni meg aludni. Jobb
esetben.
Az almafa - a senkinek sem kellő -
virágzik, a jácintok épp bújnak a hűvös földből és Ő már mászik. És álmos
darazsak zümmögnek a nyári hőségben és az almafa senkinek sem kellő, savanyú,
sárga almákat terem. És Ő... Ő már föláll. És jár és beszél. Egyelőre senki sem
érti, de ez nem fontos. Phh... phhuú... És már mindig itt lesz, egészen, míg
meg nem halok. Mondhatni, örökké. Nekem legalábbis. Meg még, ha nem leszek,
azután is.
Phh- phhh- phuúúú.
Megpróbálom elképzelni.
Phuúúúúú.
Megpróbálom elképzelni, hogy van egy
gyerekem.
