XVI. fejezet
A
kakukk-rendőr színre lép. Osztrikok és romik.
Egy kis csesztetés. 0,7 százaléknyi
sajnálat és következményei. Az Utazó színlelni kényszerül és megmenekül. A kakukk-zsaru keserű
megvilágosodása
… baljóslatúan állt a rendőrkocsi az
út szélén. (Jobbjóslatúan mégse állhat, magad is beláthatod, Nyájas Olvasó -
rendőrkocsi csakis és kizárólag mindig baljóslatúan áll, ez így volt akkor is,
most is és nagy valószínűséggel a jövőben is így lesz.) És már pattant is
kifelé a kékegyenruhás, fürgén, akár kakukkmadár ódon ingaórából egy ernyeteg,
barna szobában, maga is barnára aszalódva a súlyos századok alatt, hasonlóan a
szobában élő bús, barna kisasszonyokhoz, kik közül a legifjabb, Vilma, épp
tavaly töltötte be a hetvenkettediket. Hervadt levendulaszag lengett át e
szobán télen-nyáron, s csak a darázszümmögéses ősz eljövetelével szorította ki -
kis időre - az édes lekvár tömör illata, no meg tavasszal, rügyfakadás után, némi
izgató erdőillat, midőn ódon gavallérok apró gyöngyvirág-bukétákat csempésztek
be régi magyar lajbijuk alatt a málló vakolatú, de egykoron minden bizonnyal
zöld zsalugáteres, régi úri kúriába.
Hát valahogy így pattant elő a
kékruhás policájt, autójából, fürgén, életrevalóan, mint a röviden jellemzett
kakukkos óra madara. Szalutálást imitálva lanyhán halántékára bökött, s mint a
későbbiek során kiderül, e mozdulat elmebeli állapotával is össze kellett, hogy
függjön, valahol nagyon mélyen.
Mily sokértelműek olykor
mozdulataink! Belegondoltál már valaha, Nyájas Olvasó? Biztosan ismered azt a
jelet, amelynek segítségével egy erre szakosodott leányzónak rövid ideig tartó,
ámde remélhetőleg intenzív szexuális kapcsolatra teszel félre nem érthető
javaslatot? Tudtad-e, hogy ugyanez a mozdulat bizonyos sarkköri halászok
körében azt jelenti: „Ma közepes erejűnek mondható dél-délnyugati szél
lengedez, s egész biztosan rengeteg fekete makrélát fogunk”? (Csak a miheztartás
végett: a fekete makréla sokkal drágább, mint a zöld. Pláne a kék - annak most
tényleg semmi ára nincsen.)
Szóval, a zsaru mintegy köszönt, de
igazából nem. A „mintegy” azért jogos, mert beléverték a Rendőr-akadémián - ez
a Rendőrakadémia MDXLII volt -, hogy a parancs, az parancs, az előírás meg –
értelemszerűen - előírás. Az előírás szerint köszönni kell mindenkinek, az
éppen aktuális parancs szerint meg még udvariasnak is kell lenni mindenkihez.
Különösen a külföldiekhez.
A kakukk-rendőrnek ez nemigen
tetszett.
Még hogy külföldiekkel
udvariaskodni, a franc a pofájukba. Megverni, összerugdosni, azt igen. Ez a
hagyomány. De udvariaskodni velük?!
Látni vélem az értetlenség szikráját
átcikázni arcod mezején, Nyájas Olvasó. Hogy teszerinted a rendőr mindig
udvarias és a leghőbb vágya, hogy segítsen a bajbajutott polgároknak, valamint,
hogy érvényt szerezzen a törvénynek és hogy satöbbi. Valóban, minden rendőr
ilyen, nemcsak ma, hanem mindig is, a világtörténelem folyamán. Ezt tudjuk. De
ugyanakkor azt is tudjuk, hogy minden szabály alól vannak kivételek. (Ez is egy
szabály.)
Nos, hogy kiküszöböljük az idegeid
túlfeszítettségéből származó esetleges káros következményeket, eláruljuk, hogy
ez a bizonyos zsaru - osztrik volt.
Szinte hallom a szívedről aláhulló
hatalmas kő döndülését, Nyájas Olvasó. Igazad, van, bocsáss meg és nagyon mea
culpa, hogy klasszikus műveltségem bizonyságát is adjam az esetleges
kételkedőknek. Igen, ezzel kellett volna kezdenem, mert ez mindent egy csapásra
a vakító világosság fényével önt el.
Mindenki tudja, hogy az osztrik
zsaruk turistákat esznek. Hogy mindig és állandóan - az egyszerűen légből
kapott híresztelés -, mint régi kultúrnép, természetesen csak reggelire.
Ebédre turista, pfúj. Még a gondolat
is undorító.
Tehát csakis reggelire. Persze
előtte jól megverik a turistát, mert úgy - ezt mindenki tudja - sokkal
porhanyósabb a húsa. Nemhiába tartja a régi osztrik közmondás: pénz számolva,
turista verve jó.
Na jó, az osztrikok megverik a
turistát, az egy dolog, Máshol is megverik. A turistákat megverik, elrabolják,
kivégzik - megszokott dolgok. Az ilyesmi együtt jár a turistáskodással. Valamit
valamiért, nem igaz?
Na most az igazság az, hogy az
osztrik zsaruk ezen kívül még rugdostak, köpködtek és gyalázkodtak. Végül is,
ezt még nyugodtan nevezhetjük akár semmiségnek is.
Csakhogy - és ez semmiképpen sem
megbocsátható - a gyalázkodásukban nem volt semmi költészet. Sőt - de ez már
tényleg alig hihető - gyalázkodásukban nem volt semmi eredeti se. Nemi szervek,
női felmenők, felszólító igék egyszerű variációi, kombinációi és permutációi.
(Bár ahhoz képest, hogy az egyszerűbb embereknél abban az időben mindössze két
nem volt divatos és a szidható felmenők száma is viszonylag korlátozott volt,
igencsak szép eredményeket értek el. Lásd még Björn, Born, Agnetha és Frida: „A
káromkodásológia története”, Our Books, London, 2039).
Viszont ezeket is a szomszéd
népektől tanulták. Hát, tanulták, mondjuk meg az igazat, úgy lopkodták össze.
Különösen sokat tanultak a barna
bőrű romiktól.
Lehet, ezért utálták az osztrikok
annyira a többi népet a világon - mondjuk inkább, a saját magukén kívül
mindegyiket -, mert nem tudták elviselni, hogy van valami, amire a saját erejükből
egyszerűen képtelenek, úgy kellett másoktól sutyiban megszerezni. (Mint
említettük, adott esetben lopás útján a gyűlölt romiktól.) Ezt nem tudták
elviselni szegények. Ja és azt se, hogy már nem tudnak forradalmakat leverni.
Volt ugyanis egykoron nekik egy nagy - hát olyan középnagy - birodalmuk.
De inkább hallgassuk meg, mit mond
erről a népmese: „Oszt vót abba a birodalomba sok níp, az meg mind egy szálig
az osztrikokra dógozott. Oszt annak a sok nípnek mán igen tele vót a hócipűje,
oszt fogták magukot, oszt mind fellázadoztak, oszt ez vót a forradalom. Esztet
az osztrikok szépen leverték, oszt mán akkor a birodalom valahogy megszűnt.
Oszt mán nem lehetett nekik leverni semmit. Esztet mán teljesen nem bírták
idegekkel, oszt azóta ilyenek az osztrik zsaruk.”
A népmese a tényirodalomnak egy
valóságos kincsesháza. (Ma már persze, hogy kiderült: Hófehérke és Piroska
történelmi személyiség volt, sőt, gyakran találkoztak, a népmesék realizmusában
nem kételkedhet többé senki.)
Most már kellő információval
rendelkezünk ahhoz, hogy megérhessük az alább következő szörnyű eseményeket:
- Mindig csak az Utazókkal van baj!
Mindig! - ordította a saját primitív, de igen erőteljes nyelvezetén a
baljóslatúan parkoló rendőrkocsiból órakakukként előpattanó osztrik zsaru. (A
továbbiakban egyfolytában ordít, ezért ezt nem is tüntetjük fel külön, mert
minek.)
- Iratokat!
Utazónk kicsit kapkodva szedegette
elő okmányait, amiket az osztrik kakukk-zsaru habozás nélkül zsebre vágott,
majd, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, visszapattant a kocsijába.
Vigyorogva mutatott valamit a társának, aki eléggé álmosnak látszott.
Az Utazó ezt a vigyorgó mutogatást
nemigen tartotta jó jelnek.
Hát még ha hallotta volna, mit mond
álmos társának a vigyorgó kakukk-zsaru.
A Jármű bezzeg, az tudta. Hogyne
tudta volna. Ki, ha ő nem, nem igaz? Mint később megtudtuk, a kocsijába fürgén
visszapattanó, vigyorgó kakukk-zsaru épp ezt mondta:
- Egy darabig csesztetjük, míg ki
nem provokálódik magától meg össze nem omlik, aztán megverjük és bevisszük a
kapitányságra. Ott meg addig rugdossuk össze-vissza, míg önkéntesen alá nem
íródik a nyilatkozatpapír, hogy soha semmi bántódása nem esett mitőlünk.
Nem győzöm eléggé magasztalni
stiláris éleslátásodat, Nyájas Olvasó, aminek köszönhetően észrevetted: a
kakukk-zsaru nyelvi szempontból nem beszélt valami helyesen. Az igekötők és
igeidők helytelen használatának speciális módja egy nem is olyan távoli -
egyébként nőnemű - ősétől származott, s e helytelen szóhasználat - pontosabban:
szórendiség-használat és igeidő-zavar - oly erősen determinizálódott, hogy
bizony domináns génre került és a kakukk- zsaru felmenői közül minden fiú utód
97,8 %-os valószínűséggel örökölte.
Amiből világosan következik, hogy nagyon
is könnyű dolgunk van, ha kakukkunk felmenőit közelebbről is meg kívánjuk
határozni. Az említett speciális szóhasználat ugyanis egy igen érdekes
népcsoport sajátossága volt, akik egy igen-igen speciális szakmával keresték
kenyerüket.
Konkrétan vájtak. Nem tárnát,
dehogy. Teknőt. A kakukk-zsaru anyai nagyanyja ugyanis színtiszta romi volt.
Persze nem egyszerű sorból származó - természetesen nem fizikai munkát, mint
olyant végzett. Nem vájt ő tekenőt egy másodpercig sem, de nem ám!
Ő vetett. Nem, nem magokat a földbe,
dehogy. Kártyát. Persze nem mindig - tenyérből is jelesen jósolt.
Hát így állt a helyzet. A
kakukk-zsaru, aki szabad idejében egy borotvált fejű és hónaljú egyedekből
összeálló, tömegesen rendkívül bátor társaságban „mocskos idegeneket” sűrűn
emlegetve verte söröskorsójával az asztalt és olykor az idegeneket, bizony
letagadhatatlanul romi- származék volt. Na persze erről nem tudott a
szerencsétlen. Ugyanis, ha tudott volna, nyilván beleöli magát a legközelebbi
tajtékzó folyóba, mely ez esetben a Dunna volt - valahol ott, Alsó- Vambergkirschenburg
mellett, ahol annyira örvénylik a víz - nyilván te is ismered e helyet, Nyájas
Olvasó.
Eléggé érdekes dolog ez is azért,
hogy miért neveztek el egy bizonyos folyót egy bizonyos ágyneműről. Nem is hogy
érdekes, hanem inkább - fogalmazzunk már pontosan, az isten szerelmére! - igen,
rejtélyes. Nem is tudom, Nyájas Olvasóm, van-e időnk kielégíteni emésztő
kíváncsiságodat. Annyit azért elárulnék, hogy bizonyos régebbi időkben -
melyeket nagyon egyszerűen, nagyon frappánsan nehezeknek és vészterheseknek is
nevezhetünk akár - volt egy nép, a neogót, melynek akkori uralkodója, Negyedik,
avagy Véreskezű Kanárik, egy bizonyos holdtölte éjszakáján a dunna alatt…
Nem, mégsem. Erre most egyszerűen
nincs időnk. Mégsem kanyarodhatunk el történetünk nyílegyenes vezérfonalától,
akárhányszor csak kedvünk szottyan. Sokan még akár spontaneitással is
vádolhatnának bennünket. Hát hol vagyunk?
Szóval, hogy ha a kakukk-zsaru tudta
volna, amit nem, akkor…hogy ott a meredek vízpartról…és hogy az örvénylő vízbe,
egyenesen, durr, bele… igen.
A világnak kétségkívül használt
volna e tettével. A Világ -, mint legutóbbi találkozásunk alkalmával
részletesen kifejtette - mélységes sajnálkozást érzett a meg nem történtek
fölött. (Tehát az elmaradt cselekedet miatt, hogy mindenki tudja, miről van
szó.)
Meg tudtam érteni őt, régi
barátomat, a Világot. Hogy is ne, hisz annyi éve ismerjük már egymást! Nos, ha
jól belegondolok, egészen pontosan harmincnégyben ismerkedtünk meg, midőn
véglegesen úgy döntöttem, hogy ideje föladnom a csincsilla-tenyésztést, hogy
végre teljes energiámat az irodalomnak szenteljem Tahiti szigetén, ahol a
lányok egy közönséges vasszög ellenében olyannyira…
De ez egy másik történet és igazából
nem is annyira érdekes. Maradjunk inkább ennél, jó?
Jó. Tehát a félromi, idegengyűlölő,
őseiről nem tudó beszédhibás osztrik kakukkrendőr a fentebb leírtakat mondotta
volt társának a járőrkocsi belsejében, mely baljóslatúan állt az út mentén.
Társa energikusan megrázta a fejét.
(Kitűnően tudott energikusan fejet rázni. Meg is nyerte, kétszer is egymás után
az Energikus Fejrázó Bajnokságot.)
- Ugyan - dünnyögte. – Csak egy
Utazó… hadd menjen. Tereljük le az autósztrádáról és menjünk ebédelni. Ma knédli
van.
Nos, a társ zsaru e néhány
mértékletes szónak köszönhette az életét.
- Megcsesszük a száját, mocskos
idegennek - sziszegte a kakukk-zsaru állhatatosan. Társ- zsaru csillapította:
- Semmijét se csesszük meg. Ha
feljelentést tesz, megint diplomáciai bonyodalom lesz belőle. Mint a múltkor, a
négyes körzetben, emlékszel. Egyikünket biztosan elengedik. Úgyhogy nyughass.
Kakukk-zsarunk vérszomja mintha
némiképp enyhült volna. Igaz. Az állása mindennél fontosabb. Hisz az
ordibáláson, csesztetésen és a sziszegésen kívül semmihez az égvilágon nem
értett. És ilyen öregen - majd huszonnyolc évesen - már biztosan késő tanulni.
Meg mellesleg tizenévesen se igen volt hozzá feje.
Szegény kakukk. Szegény, félromi,
magát tisztavérű osztriknak hivő, de igazából teknővájó-származék kakukk-zsaru.
Csak sajnálhatjuk.
Mi talán igen, de a Jármű, az aztán
abszolúte. Ő aztán végképp nem. Sőt. Mint a későbbiek során kiderül… (Mit
szólsz ehhez a feszültséget növelő hármasponthoz? Jó kis találmány, mi?)
- Akkor legalább megvágom egy sörre -
sziszegte baljóslatúan a csesztetésre hajlamos kakukk-zsaru - akiről most már
tudjuk, hogy dehogyis volt igazi osztrik. (Mert félromi volt, mint említettük.)
– Meg egy kicsit megijesztem, hogy egyből összekakálja magát - sziszegte e
félromi kártyavető-ivadék.
Majdnem mindig így beszélt a
teknővájók korcs utóda. Kivéve, mikor… tulajdonképpen nincs is kivétel. Mindig
így beszélt. Ez, meg a csesztetés, ez volt az élete. Ennyit tudott csak, ez az
elfuserált degenerált. (Hú, eztet nagyon elkaptam, eztet a rímet.)
Ismét kipattant az autóból, híven
kakukk-mivoltához. (Még ha félromi is volt.)
- Mindég csak van baj az Utazókkal! -
sziszegte. – Mindég! Aztat akarod, hogy bevigyelek én tetéged! – ordította ez a
félvér szemét, megszokott hibás beszédmodorában. Közben azzal csesztette az
Utazót, hogy az útlevéllel böködte a hasát.
(Említettük, hogy szeret
csesztetni.)
Az Utazó, mondjuk, egyáltalán nem
szerette volna, ha bárki bárhová beviszi. Viszont nem tudta, mit beszéltek az
autóban ezek ketten, a pokolravaló félromi fajzat meg az engedékeny társ-
zsaru. Csak azt tudta, hogy a gyomrát böködik, bevivéssel fenyegetik. (Tehát
csesztetik.) Azt viszont tudta, hogy ha esetleg bekísérik, akkor esetleg
véletlenül lerúgják a veséjét. Volt már ilyen, nemrégiben. Az ügyből komoly
diplomáciai bonyodalom lett.
De az illető ennek dacára sem kapta
vissza a fél veséjét. Tehát Utazónk enyhén begazolt. Eredetileg ugyanis azt
tervezte, hogy hátralévő életét az eredeti 2 drb veséjével éli le. Valami
rejtélyes nosztalgia vonzotta mindkét veséjéhez. Érthetetlen, de így van. Végül
is, mindannyiunknak vannak fura szokásaink. Te például, Nyájas Olvasó, amint az
köztudott, plüssmackóval alszol és szopod az ujjad, ami nem is lenne baj, ha
nem múltál volna el negyvenhárom éves, én, ha nem lát senki, akkor…
De ezt most inkább hagyjuk.
Na, és ekkor történt. A Jármű
megsajnálta az Utazót, a – már többször említett - csesztetés kellős közepén.
Nagy dolog ez, emberek. Egy Jármű?
Egy embert? (Még ha Utazó is az illető?) MEGSAJNÁL?
Bizony, ez tényleg nem valami
gyakori. A Jármű később utánaszámolt. Az összes Járművek eddigi írott és
íratlan történelme folyamán ez eddig mindössze 0,7-szer fordult elő. Hogy az a
0,7 hogy került oda, arról inkább csak legendák keringenek. Az egyik lehetséges
változat szerint ez az eset eredetileg egy egész volt, tehát 1drb egész eset,
amikor is egy Jármű egy embert megsajnált.
De később levetette a hátáról, bele
egyenest egy nyolcezer mérföld mély szakadékba. Önként adódik a kérdés: vajon
miért?
Az illető túl sokat idegesítette.
Kérdezősködött, ilyesmi. És ezért a Jármű levetette. És ezért pontosan három
tized levonás jár, mint megállapították.
Hátravan még annak a kérdésnek a
megválaszolása, hogy ugyan hol a jó büdös francban van nyolcezer mérföld mély
szakadék.
Mert, hogy a Földön nem, az aztán
egyszer biztos.
A Járművek ezt sosem árulták el.
Aminthogy azt sem, hogyan került oda egyáltalán az a bizonyos ember, meg hogy
miért sajnálták meg.
Sokan az ufókat gyanúsítják,
meglehet, teljesen ártatlanul.
De az biztosnak látszik, hogy a
világ tele van ilyen és ehhez hasonló dolgokkal. Nagy részükről sosem szerzünk
tudomást.
A Jármű tehát fenemód megneheztelt
erre a tetű mocsok teknővájó-kártyavető korcsra. És ha egy Jármű egyszer
neheztel… akkor aztán nem végez félmunkát…
- Kétszáznegyven dukát! - sziszegte
e méltatlan félromi utód.
Az Utazó erre valamelyest
megnyugodott. Egyrészt, mert akit pénzbelileg büntetnek, azt már nem rugdossák.
Vagy legalább is nem annyira. Másrészt meg azért, mert kétszáznegyven dukátot ő
legföljebb négy-öt év alatt tudott volna felhalmozni, okos takarékoskodással.
Tehát éhezéssel. Egyszer tervezett egy hosszabb Utazást, néhány földrészen
keresztül, arra szánt volna ennyit - de valahogy sose jött össze.
Félszegsége múltán, kicsit neki is
bátorodva elhatározta, hogy eljátssza a naiv, tájékozatlan, szegény,
szerencsétlen és még ráadásul buta Utazót is.
Az egy dolog, hogy a valóságban ilyenek nem is léteztek.
Mármint egyszerre, mert szegény Utazó, az volt bőven, akár minden útszéli
bokorban termett egy, de buta, vagy naiv, azt aztán nem volt közöttük egy szál
se.
Az Utazók, mind azokban a nehéz - és igen! Bátran
kimondjuk! – vészterhes időkben, mind manapság, az emberi faj elitje voltak.
Utazónk tehát játszani kényszerült e tetű teknővájó
utóddal. Ezt úgy csinálta, hogy először is, szemébe rémületet költöztetett,
ajkát sírósan legörbítette, hangjába félelemmel vegyes rettegést kevert és
képzelt könnyeivel küszködve, reszkető kézzel mutatta kopottas pénztárcáját:
íme, ennyi az összes!
Na persze egyáltalán nem ennyi volt az összes. A többi
régimódi, viharvert borjúbőr utazótáskájának egy titkos rekeszében lapult. Ezek
a régimódi, viharvert borjúbőr utazótáskák teli voltak ilyen titkos
rekeszekkel. Némelyikben nem is volt rendes rekesz, csak titkos. Na azzal aztán
rendesen megszenvedett a gazdája. Némelyik titkos rekesz meg annyira titkos
volt, hogy igazából még a táska gazdája sem nagyon tudta, hol van. És még ha
meg is találta véletlenül, egyáltalán nem biztos, hogy ki tudta nyitni.
Hát, azok az idők - amelyekről dióhéjban annyit talán már
megjegyeztünk, hogy bizony meglehetősen nehezek, sőt olykor egyenesen
vészterhesek voltak - indokolták is eme első látásra talán némileg túlzónak
tűnő biztonsági óvintézkedéseket.
Az Utazó tehát rimánkodva, fejét válla közé húzva,
megadással elegy rettegést mímelve alázatos mozdulattal nyújtotta át
pénztárcáját. Ha jól emlékszem, még egy reszkető könnycseppet is kipréselt szeme
sarkából, s elcsukló hangon közölte:
- Kérem, ennyi az összes! Ne vegye el, drága biztos úr,
mert akkor nem tudom folytatni Utazásomat, melyre pedig annyi vérrel és
verítékkel készülődtem, s melynek során oly remek emberekkel találkoztam, mint
például ön is, drága főezredes úr!
Amint látjuk, Utazónk olyannyira nekibátorodott, hogy
kezdett már egy kicsit szemtelen is lenni. A továbbiakban azt tervezte, hogy
megragadja a - most már tudjuk - teknővájó-ivadék kezét, majd elborítja azt
forró könnyeivel. (Nem az egész, zsarut, Nyájas Olvasó, dehogy. Csak a kezét).
Azt is gondolta még, hogy mindezek után illene áhítatos csókkal illetnie a
kakukk-zsaru ruhája szegélyét, majd a porban csúszva szintén csókkal illetni
drága lábnyomát.
Egyre jobban sajnálta, hogy véletlenül nincs nála egy
csokor virág, hogy félromi kakukkunk lába elé szórja. Valamint nagyon szívesen
költött volna egy örömódát a tiszteletére, részletesen ecsetelve benne
kakukkunknak a csesztetés területén végzett áldozatos munkáját. És esetleg még
szívesen ajándékozott volna neki néhány arany öngyújtót, ezüst tubákszelencét,
drágaköves bonbonniert is, tisztelete csekély jeléül.
Mindketten tudjuk, Nyájas Olvasó, hogy derék Utazónk
ezúttal kissé elvetette a sulykot.
Ez a mocsadék romiszármazék persze egy az egyben bevette az
egész színjátékot. Mint kacsa a nokedlit, mondhatnánk, ha lenne hajlamunk holmi
közönséges hasonlatok gyártására, és nem lenne oly emelkedett irodalmi
ízlésünk, mint amilyen van. Bevette bizony, mert nemcsak butuska volt, hanem
elég rendesen hiú is. (E kettő igen gyakran kéz a kézben jár.) Egyszerűen sosem
hitte volna el – senkinek -, hogy az őt magasztaló szavak esetleg hamisak is
lehetnek. Soha. Senkinek. A világ ugyanis – szerinte - nem így működik. A
világnak – szerinte - egyetlen egy dolga van: az, hogy teljes odaadással
körülötte forogjon. Hja, akinek hatalma van, többnyire teljesen elvész a józan
esze. (Ezek szintén kéz a kézben járnak. Egyáltalán, a világon meglepően sok
olyan jelenség, dolog, forma van, amelyek rendkívül hajlamosak kéz a kézben
járni. Ez valahogy benne van a dolgok, formák és jelenségek őstermészetében.)
Tehát a teknővájók korcs ivadéka bevette, mint kacsa a
nokedlit. (Ha láttál már kacsát, Nyájas Olvasó, amint éppen nokedlit vesz be,
akkor tudod, miről van szó.) Egy szó nélkül, arcán diadalmas kifejezéssel
kivette utazónk kopottas pénztárcájából ama rendkívül szerény összeget, majd,
megrögzött szokásához híven, órakakukként pattant vissza a baljóslatúan álló
rendőrkocsiba. Ott valamit mondott a társ-zsarunak, vigyorogva, diadalmasan, de
ezt nem írjuk le, mert egy olyan primitív hülyeség volt, ami teljesen méltó egy
ilyen eszement vadbaromhoz. Aztán valamit írt is. (Ne lepődj meg, Nyájas
Olvasó: az írás-olvasás tudománya a rendőrök között abban az időben már
meglehetősen elterjedt volt.) Majd, belérögződött mozdulatsorozatát ismét
manifesztálva, kakukként pattant az Utazó elé. Valami aprót, meg egy
büntetőcédulát nyomott a markába.
- Elkísérünk a legközelebbi letérőig! - sziszegte, híven
egy másik, általunk már bemutatott szokásához. – Onnan elindulsz vissza a
határhoz, és soha többé ne lássalak ezen a környéken! - sziszegte folyamatosan
és baljóslatúan. (Ebben például, mármint a baljóslatúságban, egy kicsit
hasonlított a rendőrkocsihoz.)
- Igen… máris… már itt sem vagyok…- rebegte az Utazó, és
kapkodva elrakta kopottas pénztárcáját és úti okmányait. Eszébe jutott, hogy
esetleg beiktat egy hálaadó földre borulást, homlokát mintegy tizenkétszer az
aszfalthoz érintve.
De nem akart feltűnést kelteni.
A túljátszás mindig elrontja az eredeti hatást. Tudjuk jól.
A teknővájó félromi kakukk-zsaru még utoljára visszapattant
a kocsiba.
- Na, ezt jól megcsesztettük-, mondta elégedetten a
társ-zsarunak. Az csak legyintett. Súlyos családi gondjai voltak. Nem utolsó
sorban azért, mert volt családja. Családi gondok - tudjuk jól -csak ott vannak,
ahol család is van. Feleség ilyen, gyerekek olyanok - nem részletezzük.
Mindenesetre elég oka volt rá, hogy részegen vezessen. Még
ha zsaru is. Még ha szolgálatban volt is.
Legszívesebben most is ivott volna egyet. Mit neki egy
Utazó. Mit neki ez az idétlenül sziszegő kollégája. Aki ráadásul olyan hülyén
használja az igeidőket, hogy kész borzalom hallgatni. Ezt a beszédstílust hol
szedte fel?
Mi már nem csodálkozunk rajta. Kakukkunk romi-származék
volt. Tudjuk jól.
Hát elindultak. Elöl az Utazó, igyekezve roppant mód
megtörtnek és bűnbánónak látszani, mögötte meg a rendőrkocsi, lépésben. Az első
elágazásnál az Utazó szófogadóan letért és elindult abba az irányba, amerre a kakukk-zsaru
küldte.
Persze esze ágában sem volt abba az irányba menni. Hisz
akkor véget ért volna az Utazás! Tehát ment, engedelmesen, míg csak a
járőrkocsi hangja el nem halkult a hőségtől vibráló aszfalttócsák fölött. Egy
ideig fülelt: semmi. De azért persze visszajöhetnek, amilyen állhatatos volt ez
a magát tisztavérű osztriknak hivő félromi teknővájó-kártyavető utód.
Így aztán leült falatozni. Abba már csak nem kötnek bele,
ha visszajönnek is. Csak előbb megnézte a kapott büntetőcédulát.
Nem az az összeg volt rajta, amit a kakukk-zsaru elszedett
tőle, beszámítva a visszaadott aprót se. Az Utazó ezt végképp nem értette. A
különféle pénznemeket átszámítva odáig jutott, hogy a szinte egyfolytában
sziszegő kakukk-zsaru kábé egy fél kenyér árával csapta be. Az Utazó ezt az
összeget úgy nagyjából összehasonlította a romi-ivadék lehetséges egyhavi
fizetésével.
Elég jól keresett ez a disznó, úgyhogy az eltulajdonított
összeget egyértelműen filléresnek nevezhetjük.
Hát ez a kicsinyesség volt az, ami aztán végképp
felbőszítette a Járművet. Márpedig egy felbőszült Jármű... tudjuk... legalábbis
nem lehet vele kukoricázni... és akkor még lehet, hogy keveset is mondtunk...
Viszont értékelte, hogy ez a tetű kakukk valami aprót is
visszaadott a szerencsétlen Utazónak.
Hát ezért nem ölte meg a kakukkot. A magát súlyos
tévedésből kifolyólag tisztavérű osztriknak hivő, szinte egyfolytában sziszegő/ordítozó,
ill. másokat csesztető félromi kakukkzsarut.
Az elektrovibrációs tér lehetőségei gyakorlatilag
kimeríthetetlenek. Éppúgy - vagy még jobban - lehet vele kétperces lágytojást
sütni, mint megmenteni a Földet egy meteorral való összeütközéstől, éppúgy
lehet vele tiziánvörös selyem estélyi ruhát létrehozni (flitterekkel is), mint
mondjuk megszámolni, hány homokszem tartózkodik a levegőben a Szahara fölött
egy tetszőleges csütörtök délután. Na jó, ez utóbbit azért nem teljesen
pontosan. Plusz-mínusz tíz darab még minden eddigi számolásnál adódott.
De persze Neked, Nyájas Olvasó, valószínűleg ez sem elég.
Hát legyen már végre elég! Mit elégedetlenkedünk folyton, te, meg én! Meg
mindenki! Hisz ki kevéssel beéri, boldog lehet az, míg ki javakat hajhász, lőn
boldogtalan, nemdebár?
Valahogy összefügg ez a pível. Mint ahogy a pí tizedes
számjegyei is végtelen számúak (és ezt nem tudták megérteni a görögök, kis
naivak, szentül hivén, hogy amiképpen a világban mindennek helye van,
azonképpen minden szám kifejezhető két másik hányadosaként - na, a pí pont nem
ilyen és így talán jobb is, hogy e naiv kis kultúra véglegesen letűnt a világtörténelem
színpadjáról) - úgy az elektrovibrációs tér összes ki- és behatásai is csak
részlegesen lehetnek ismertek.
A Jármű saját terét ezúttal néhány
egész kicsiny és első látásra teljesen jelentéktelennek tűnő atomcsoport alig
észrevehető térbeli átrendezésére használta ki. (Tehát nem időbelire, Nyájas
Olvasó, amire te éppen gondolsz, mert akkor még, bármily hihetetlennek tűnik
is, nem ismerték az időutazást. Hogy micsoda idők lehettek azok! Nehezek,
nehezek bizony! Sőt, akár a „vészterhes” jelzőt is használhatnók, amennyiben
nem félnénk a nagyotmondás igaztalan vádjától! Mellesleg igazából nem is egész
atomokat rendezett át, csak néhány elektront hozott enyhén gerjesztett
állapotba, meg talán úgy 42,5 %-uknak megváltoztatta a spinjét. Ezt azért nem
mondtam rögtön, mert úgyse értenéd meg. Na nézd már, még megsértődik a kis
érzékeny! Nincs rá okod, Nyájas Olvasó, igazán nincs rá semmi okod. Az atomokat
igen, tudom, addig eljutottál - meglepődsz, hogy figyelemmel kísértem
tanulmányaidat? Ha tudnád, mily kapcsolat van közöttünk... de csitt, nem
szabad... kérdezd talán az idős néger dajkát... esetleg öreg
gyóntatópapunkat... –, de ami az atomokon túl van... az neked magas, hidd már
el.)
Alig néhány nap elteltével a
kakukk-zsaru viselkedésében észrevehető változás következett be. Először csak
valami furcsa, homályos késztetést érzett, hogy előszedje régi családi iratait.
Egy elsárgult fényképen látható idős néni arcának sötét színezete - melyet
eleddig a túlexponálásnak tulajdonított - valamit elindított benne. Szabad
idejében - vagyis mikor éppen nem csesztetett, sziszegett és órakakukk módjára
pattogott kocsija körül - a levéltárakat kezdte bújni, s hamarosan kezében volt
a pecsétes papiros, melyen ott állt, fehéren feketén, megcáfolhatatlanul:
nagyanyó romi volt. Sőt: romi főnök, azaz vajda lánya volt! Vérének
tisztaságához tehát semmi kétség sem férhetett. „Már amennyire egy romi vére
tiszta” - sziszegte öntudatlanul lényének tiszta osztrik része öntudatlanul.
De aztán inkább befogta a pofáját.
(A sziszegést meg végképp elhagyta). Elnézegett egy másik képet, amelyen csak
romik voltak, fekete, pucér - rongyos purdék elkészült vagy félig kész teknők
között. Középütt a romi anyó, nagy- arany- fülbevalósan, virágos- tarka-
ruhásan zsíros kártyákat vetett.
A kakukk-zsaru apró cafatokra tépte
a fényképeket, majd összerugdosta a faliszekrényt, aki mellesleg teljesen ártatlan volt az
egészben, egy kicsit ordítozott (bár egyre halkabban), kicsit kaparta a falat a
tíz körmével. Végül kidobta televízióját a bezárt ablakon.
A tévé szegény faliszekrény után már
a második ártatlan áldozat volt az ügyben.
Az immár tudatos romi-sarjadék (mert
most már tudta magáról, hogy legjobb esetben is negyedvér, de nagy
valószínűséggel az se) ezután elment és cefetül leitta magát.
Ami teljességgel érthető.
Mindannyian így tettünk volna az ő helyében. Hogy te nem? Jaj, ne add már az
ártatlant. Úgy leittad volna te is magad, mint a...mint a pinty. Márpedig ahogy
egy pinty iszik...
Na, de most egyáltalán nem azért
vagyunk itt, hogy a pintyek avagy egyéb énekesmadarak italfogyasztási szokásait
taglaljuk.
Éppenséggel azért vagyunk itt, hogy
figyelemmel kísérjük az egykor tudatlan, mára azonban nehéz körülmények között
tudatossá vált (az a szegény faliszekrény! az a sokat szenvedett televízió!)
romi származék felemelkedését és bukását, a bűnt és a bűnhődést.
Úristen, micsoda címek! Mondjuk
valaminek vagy valakiknek a felemelkedése és bukása... (családé?) És a bűnök és
bűnhődések? A főhős lehetne valami oroszos jellem... mondjuk, hívják úgy,
hogy... Rosztovics? Vagy valami ilyesmi... hű, rendesen beájulok magamtól. Na
mindegy. Ezen még dolgozni kell.
Az igazság az, Nyájas Olvasó, hogy ha Te nem lennél, már
rég befejeztem volna ezt a sodró lendületű történetet. De ha folyton
elkalandozol, akkor bizony nehéz.
Szóval, az egykori kakukk-zsaru szokásai némileg
átalakultak. Mindjárt kezdetben abbahagyta az ordítozást, majd nemsokára a
sziszegést is. Az említetteket természetesen a csesztetés is követte. Ugyanis
ordítozás meg sziszegés nélkül, bajos csesztetni, ezt bárki beláthassa.
Beláthatja. Nem olyan az, á!
Aztán itt volt mindjárt az az új szokása, hogy szabad
idejében a peremkerületeket járta és minden, hatvan évnél idősebb, az
átlagosnál sötétebb bőrű nő előtt térdre esett, kezet csókolt neki, s a poros
járdát közben forró könnyeivel locsolta. Vagy az, hogyha meglátott egy romit,
akár a legnagyobb tömegben is, ujjával határozottan és fenyegetően rámutatott,
majd félőrült kacajt hallatva háromszor körbeszaladta a legközelebbi
lámpaoszlopot. Minden kör után megállt, először magára, majd ismét a kiszemelt
romira mutatott, újabb sátáni kacajjal és „Há! Há! Há!” felkiáltásokkal
botránkoztatva meg a békésen sétáló járókelőket.
Mondanunk sem kell, hogy viselkedése nemsokára - alig
egy-két év elteltével - szemet szúrt feletteseinek. Ugyanis feltűnt nekik, hogy
kakukkunk nem italozik a többiekkel. Ez a rendőrségen már akkoriban is igen
feltűnő jelenségnek számított. Többször alávetették alkoholpróbának, de csaknem
mindig a józanság határán mozgott. Mint tudjuk, azokban az időkben - melyekről
nagyon is megvan a határozott véleményünk - az állásával játszott az a rendőr,
aki meggondolatlanul józanul ment munkába. Hejh, azok az idők, azok az idők! Ma
már persze sokkal könnyebb szegény rendőröknek: méltányos törvényeink lehetővé
teszik, hogy hetente akár kétszer is józanon vezethessenek.
Kakukkunkat nemsokára elbocsátották. Hamarosan zárt
intézetbe kényszerült s igazából egészen ártalmatlan jószág lett belőle. Egy
két fura szokásától eltekintve nem volt vele semmi baj. Ilyen volt például,
hogy ha csokoládéhoz, sötét festékhez, vagy bármilyen viszonylag könnyen
kenhető sötét anyaghoz jutott, minden szabadon maradt testfelületét gyorsan
bekente. Máskor meg nagy farönkök előtt üldögélt órák hosszat, s mintha
gömbölyű avagy hengeres formákat akart volna kifaragni rozzant, inenn-onnan
összeszedett, összelopkodott kölcsönkért vésőkkel, csámpás kalapácsokkal.
Persze nem boldogult. Hogy is boldogult volna. A zsaru-kezek ilyesmire, vagy
egyáltalán bármifajta manuális munkára abszolúte képtelenek voltak.
A farigcsálást terápiás okokból végül is engedélyezték
neki, de biztonsági okoból puha műanyagból fröccsöntött ál-szerszámokat
helyeztek a keze ügyébe. Oly mindegy volt a szerencsétlennek.
A Jármű elégedetten felsóhajtott. Azaz, felsóhajtott volna,
ha lett volna neki torka, meg a sóhajtáshoz szükséges miegyébje. De mivel
ilyenekkel, mint azt tudjuk, nem rendelkezett...
Azért elégedett lehetett önmagával. Szépen kidolgozott,
aprólékos terv volt, kétségtelen. Végrehajtása nem kevésbé precíz.
Továbbhaladtak.
