Bájsziköl (17. rész) - I.

 

XVII. fejezet

 

A Nagy Csapadék-Csata. Pozitív és negatív hozadékok. Drágul az Aranyhal. Tömörcsövű Hatlövetű békeszerető embereknek. Szőke-e a Szőkenő? A Vészital nyomban segít. Néhány szó a Kólaméregről. A másvilágról, rumocskáról és Micimackóról, majd a Csapadék veszít.

 

Hát ez nem volt valami vidám rész. Közbe kéne iktatni valami könnyedebbet. Például, mikor az Utazó egy éjszaka véletlenül bebiciklizett egy hárembe, ahol is lenge tunikába öltözött - vagy inkább vetkezett - ledér nőszemélyek különböző illetlen dolgokat műveltek vele, amelyek közül a legmeredekebb az volt, mikor három ilyen nőszemély, egy szőke, egy barna, meg egy másmilyen fölmásztak a csillárra és...

De nem, ezt hagyjuk.

Mindig csak a szex. Uncsi.

Inkább azt, mikor az Utazót elrabolták a titokzatos, nagy, pupilla nélküli fekete szemű, fémesen szürkéskék - esetleg szürkészöld - bőrű technikailag magasan fölöttünk álló égi jövevények és...

Á. Ez is olyan uncsi.

És mikor az Utazót megtámadta a negyvenhét méter hosszú emberevő cápa/polip/mutáns szörny?

De már ez is olyan uncsi. Minden uncsi?

Lehet. Vannak ilyen napok az ember életében.

Hacsak... hát nem is tudom.... Hallottál már valamit az Utazónak a Csapadékkal Vívott Nagy Hősi Csatájáról? Neem? Abszolút semmit?

Akkor elmeséljük. Most mit húzgálod a szád? Hidd már el, hogy érdekes lesz! Olyan mulatságos részek is vannak benne. Például mikor az a szerencsétlen meregeti a vizet a...vagy mikor a térképe teljesen... haha... hát még mikor... hahaha! Hahahaha! Jaj, nem bírom tovább, le kell ülnöm. Bruhaha! Jaj, hallatlan mulatságos az is mikor... bruha.

És ezt akartad te kihagyni. Na mindegy. Hol is hagytam abba. Hol a fészkes fenébe van már megint a történet fonala?

Na. És most már igazán, de igazán lássunk hozzá.

Mert különben nem leszünk készek. És akkor...de nem, jobb ha nem is tudod, mi vár ránk, ha nem leszünk készek időben. El se mondom, mert a puszta hallatára belepusztulnál a borzalomba. Komolyan.

Úgyhogy hagyjuk. És kezdjük el.

Bármilyen keserves élményt jelentett is a szerencsétlen sorsú félromi kakukkzsaruval történt találkozás, valamilyen pozitív hozadéka mindenképpen volt a dolognak.

Mint általában minden dolognak. Hisz a pozitív meg a negatív hozadékok nem létezhetnek egymás nélkül, mint ahogy nem létezhet árnyék fény nélkül, jin…izé, anélkül a másik nélkül... élet halál nélkül...

Vagy akár jó rossz nélkül.

Egyszer ugyan állítólag volt valahol egy negatív hozadék - naná, egy pozitív sose vetemedne ilyesmire - aki úgy vélte, hogy a negatív hozadékok izéljék meg magukat, jól el van ő nélkülük is.

Hát nem volt el. Hogy finoman mondjuk. Szegény szerencsétlen kalandvágyó negatív hozadék. Naná, hogy belepusztult.

De ezt nem fogjuk elmesélni. Hacsak nem kifejezetten akarod. Nem akarod? Szóval nem érdekel a mesém. Abba is hagyhatom!

Csal vicceltem.

Szóval, a kakukk-zsarus epizód egyik pozitív hozadéka az volt, hogy igencsak megemelte Utazónk adrenalinszintjét. Ami esetenként nagyon káros is lehet, de most éppenséggel segített, hogy tekintélyes távot iktasson önmaga és a rosszemlékű autósztráda térbeli elhelyezkedése közé.

Vagyis ment, mint....még sokkal gyorsabban is mikor valami nagyon megy. Úgy ment, hogy szinte öröm volt nézni. Még a Járműnek is öröm lett volna - mármint, ha történetesen rendelkezik a nézéshez szükséges látószervekkel. De mivel... igen, igazad van: nem rendelkezett.

Igazából a Jármű is inkább gyorsan szeretett haladni, mint csak úgy ide-oda pilinckézni.

Jó alkonyatig tartott, midőn hős Utazónk adrenalinszintje ismét a normális szintre süllyedt, azaz kezdett fáradni. Még egy ideig haladtak, kissé lassabban, alkalmas helyet keresve. Poros mezei út kanyarodott göcsörtös, lilaszín szilvafák alá. A vacsora egyik fogása ezáltal biztosítottnak látszott. Ám Utazónk mindenekelőtt fölállította a Csapadéktól Védő Szerkezetet. (Ezt holmi fémrudak által hordozott, meghatározott formára összevarrt szövet-darabok képezték. Valószínűleg).

Betakargatta a Járművet is, akinek ez újfent igen jól esett. Mégiscsak minden utazók legbelevalóbbika az ő Utazója.

Aztán felhők jöttek. Olyan kis ártatlanok, fehér szegélyesek, gomolygósak. Pár felhő. Egy- két szem eső. Utazónk bemászott Csapadéktól Védő Szerkezetébe és nyugodtan tovább vacsorált. Miért is ne vacsorált volna nyugodtan. Pár felhő? Pár szem eső? (A Csapadék ekkor már gúnyosan röhögött a láthatár mögött.)

Utazónk naivan ábrándozott. Már ahogy szokott. Milyen kellemes az eső kopogását hallgatni. Milyen kellemes melegben és szárazon feküdni, tudván tudva, hogy odakünn nemsokára egy merő sár meg locspocs lesz minden... És milyen eredményes és élményekben gazdag nap volt ez is... és még mennyi ilyen vár rá... és milyen finom aludni így...

Arra ébredt, hogy derékig vízben fekszik. Hőslelkű Utazónk azonnal felült. És ezzel kezdetét vette a Csapadékkal Vívott Nagy Hősi Csata.

Utazónk tehát enyhén kábán ült és nem igazán bírta felfogni, hogyan kerülhetett egy Csapadéktól Védő Szerkezet belsejébe - csapadék. Hisz éppen ezért találták ki, hogy pont csapadék ne kerülhessen bele! Ez volt a lényege!

Utazónk végre felfogta, hogy a dolgok ezúttal nem éppen a megszokott mederben haladnak. Majd, némileg magához térvén az első sokk okozta megrázkódtatásból, először is néhány elismerő szót intézett önmagához, amiért enyhe lejtőre táborozott le.

Ezért lett csak derékig vizes. Szép kis tócsa keletkezett már a Szerkezet hátsó részében. Utazónk úgy vélte, kedvező körülmények esetén esetleg halakat is tenyészthetne benne. Például Kívánságteljesítő Aranyhalat, ilyesmit. Az Aranyhal már akkor is milyen drága volt, tyű! Még a standard háromkívánságos is, nem is beszélve a multikívánságosról!

Mondjuk - szó köztünk maradjon - ma sem éppen olcsó. És ahogy emelkedik az ára, borzasztó. Egyáltalán nem csodálkozok azokon a fiatalokon, akik harminc év kényszermunkát is vállalnak, csak hogy birtokolhassák. Na persze, aztán végül is, minden kívánságuk teljesülhet, mármint, ha véletlenül életben maradnak. Az azért egy kicsit túlzás, hogy a halálozási arány 99,8% ezekben a táborokban. Jó, jó: az életben maradottak - az a kettő eddig, ha jól tudom, az elmúlt században - azt is kívánhatják, hogy legyenek harminc évvel fiatalabbak. (Az Aranyhallal kötött szerződés legelső pontja pontosan ezt garantálja.) Eh, csak igaz az ősi mondás - fiatalság: bolondság.

Na, hol is tartottuk megint. Ja, igen.

Utazónk a továbbiakban megállapította, hogy haltenyésztésre esetleg igen, de heverészésre semmiképpen nem alkalmas a szépen növekvő pocsolya. Világítószerkezetét előkotorván, rögvest megállapíthatta, hogy az ő Csapadéktól Védő Szerkezete bizony nem véd meg semmiféle csapadéktól az égadta egy világon. Mert, hogy ugyanis - eredeti rendeltetésével szöges ellentétben - beázik.

Utazónk másik rövid - ámde igencsak velős fohásza, vagy nevezzük inkább dorgálásnak, ha nem is a szelídebbik fajtából, ama hölgyhöz szólt, ki a Szerkezetet néki egykoron eladni volt bátor. Sima ügyletnek tűnt ez akkoriban, sőt, Utazónk szempontjából kifejezetten előnyösnek is, hisz a Szerkezet ára nevetségesen alacsony volt még az ő szerény anyagi körülményeihez képest is.

Nagyon is jól emlékezett a vásárlásra. Utazóhoz méltó tömörséggel és céltudatossággal közölte a hölggyel kívánalmait: A Szerkezet legyen kicsi, könnyű, és, amennyire lehetséges, olcsó. Azt, hogy „ne ázzon be”, eszébe sem jutott hozzátenni. Ez éppen olyan lett volna, mint cipőboltban firtatni, hogy a cipőnek van-e talpa, vagy hogy biztosan lábra kell-e húzni. Vagy fegyverboltban bennfentesen rákérdezni, hogy „Ugye, ennek a hatlövetűnek biztosan lyukas a csöve? Mert csak úgy veszem át, ha ki van fúrva!”.

Szóval nem kérdezte meg, ez a lényeg.

Hé! Hú... ha jobban meggondoljuk, ez egy remek találmány! Mi, mi, hát ez a tömörcsövű hatlövetű. Mi az, hogy mire jó? Hát... teszem azt... öö..békeszerető embereknek, igen! Akik a világért sem akarnak megölni senkit ám, de igenis akarnak fegyvert viselni, a Szent Egyenjogúság nevében, úgy ám! Mindenféle hülye bérgyilkos hordhat fegyvert, mi meg nem, mi? Ez is egy ország! Na, de ez most megváltozik. Aki sose akart ölni, az is hordhat végre fegyvert minden veszély nélkül. Mire jó, mire jó. Például hozzávágható a ö...rablóhoz.

Igaz, így a rablónak lesz egy ingyen fegyvere. Ami mellesleg nem is volt olyan olcsó - hisz egy kifúrt hatlövetűt tömörcsövűvé alakítani nem csekély költséggel jár. És megeshet, hogy hazaviszi az illető rabló és kifúrja és ismét használni fogja, ezúttal ténylegesen gyilkolászási célokra. Rettenetes, milyen rablók vannak, semmi tisztesség nincs bennük, tessék elhinni. Megvan! A tömörcsövű revolver eldobás után visszatér gazdájához! Ez az! Áldozat eldobja fegyvert, fegyver fejbe vágja rablót, fegyver gazdájához visszatér. Hű! Micsoda üzleti lehetőség! És ez csak így - csett! - eszembe jutott! Ehhez szóljá má!

Öö... szóval a Hölgy a boltban - emlékeznek még rá, nem? - érdeklődő arckifejezést felöltve meghallgatta Utazónk tömören megfogalmazott, egyszerű kívánságait, szakértőleg bólintott, majd határozott mozdulattal a pultra csapott egy kisméretű csomagot.

- Ez - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Hetedfél unciánál nem nyom többet.

Majd - továbbra is rendkívül szakértően, összehúzott szemmel – végigmérte az Utazót: -Belefér!

Ennyi szakértelemmel szemben az Utazónak mákszemnyi esélye sem lehetett. Bár, ha jobban belegondolunk, az illető hölgy szőkesége azért némi gyanú forrása lehetett volna. Mert milyen ma egy Szőkenő? Igy van! Édibédi, tündibündi kívánatos cukorfalat és egy csepp agya sincs. Ha agya lenne, már nem is lehetne tündibündi, na nem igaz?

Na jó, ma már ez mindenki számára világos. De azokban az időkben - melyeket teljes joggal nevezhetünk nemcsak nehezeknek, de akár vészterheseknek is - ezt a nyilvánvaló tényt még nem teljesen öö... akceptálták, kösz, múzsa.

Jó, jó, igazad van, Nyájas Olvasó: ma már egyszerű az egész. Elmégy a Szőkenő- Kölcsönzőbe, hazaviszed, használod, visszahozod. De akkoriban – bizony - még azt se nagyon lehetett megállapítani, hogy egy nő - szőke. Viccen kívül. Hiteles kordokumentumok valamint régészeti leletek tanúsága szerint ama kor nőnemű egyedei valamilyen rejtélyes oknál fogva hajuk eredeti színét következetesen megváltoztatták. A barnák vörösre, a vörösek feketére, a feketék meg szőkére festették magukat leggyakrabban, de előfordultak ezen esetek tetszőleges kombinációi is. A legmeglepőbb az, hogy olykor egy barna nő - barnára festette a haját. Még barnábbra. Vagy kevésbé barnára. Úgy néz ki, akkoriban egyes emberek csak abból éltek, hogy hajakat festettek, rettenetes.

Bizonyos tudósok szerint a hajfesték a rejtély nyitja, amennyiben - reakcióba lépve bármilyen színű hajpigmenttel - a nőkben euforikus érzést vált ki.

Mások szerint a nők egyszerűen csak ilyenek és kész. Ez nem valami tudományos vélemény.

Mindamellett lehet, hogy igaz. Na, de térjünk csak vissza a mi kedves Utazónkhoz és az ő épp most kezdődő nagy Csatájához, melynek lesz szerencsénk nekünk is tanúja lenni, különösen, ha nem térünk le folyton a történet nyílegyenes csapásáról.

Utazónk tehát fohászkodott amaz eladónőhöz, majd egy hirtelen mozdulattal benyúlt utazótáskájának egy titkos rekeszébe, melyekkel, amint azt már említettük, bőven el volt látva - és előkapta a Vészitalt.

A Vészital, miként a neve is mutatja, csakis vészhelyzetben veendő elő, mint például sokkos állapot leküzdése - hisz használata még nagyobb sokkot vált ki - végtag-amputáció, esetleg egy gyors agylebeny-metszés esetén.

Utazónk pillanatnyilag egy egész kis adagot alkalmazott, melyet akkoriban stampedlinek hívtak. Természetesen nyomban kidülledt a szeme - forgott is - meg kénytelen volt hápogni is egy keveset. De ezek a tünetek a Vészital alkalmazásának természetes velejárói voltak. A korty legurult az Utazó gyomrába, végtelen nyugalmat és melegséget árasztva, kellemesen átmelegítve az összes belső szerveket, majd a végtagokat is.

A Csapadék csalódottan kopogott a Csapadéktól Óvó - azaz: ebben a speciális esetben éppenséggel Nem Óvó - Szerkezet ponyváján. Tudván tudta, hogy a Vészitallal szemben még ő is tehetetlen. Az Utazó sóhajtott egyet-kettőt, de csöppet sem elkeseredetten. Úgy vélte, megvív a csapadékkal. Kész!

Először is kimeregette a vizet a Szerkezet aljáról. És ha már a kezében volt a víz, nyomban főzött is egy gyors teát.

Most mit húzgálod a szád már megint. A Szerkezet ponyváján átszüremlő víz mechanikai szennyeződéseket már nem tartalmazhat, forralással meg elpusztulnak az összes kártékony baktériumok. A nem kártékonyak is, de a világ igazságtalan.

Tessék? Hogy miért volt minderre szükség? Hát, mert nem volt vize, azért. MI az, hogy hogyhogy? Úgyhogy. Nem, azokban az időkben - éppen, ahogy mondod, ama nehéz és vészterhes időkben - az Utazók még nem hívhattak oda maguknak egy-két kisebb felhőt, ha éppen vízre vagy csak egyszerűen árnyékra vágytak. Bizony nem várakoztak türelmetlenül a legkülönbözőbb fajtájú felhők a láthatár mögött, hogy egy bizonyos speciális hívójelre - melyet csak az Utazók ismernek - a helyszínre siessenek, égve a vágytól, hogy szolgálhassanak.

Ezek is voltak egy idők, én mondom.

Kis relaxációképpen elárulom, hogy Utazónknak így estefelé mindössze egy kétliteres műanyag palacknyi víz állt rendelkezésére. Ebből végezte esti toilette-jét, tehát a mosakodást, fogmosást, majd megfőzte a híres-hírhedt Zacskóslevest és még hagynia kellett annyit reggelre, hogy elegendő legyen egy könnyed, mondhatni, szimbolikus mosakodáshoz, valamint reggeli kávéjához.

Az Utazók vízhiány-tűrő képességével azokban az időkben csak a „teve” nevű állat vetekedhetett.

Hát ezek már csak ilyen idők voltak. Mi az, hogy nehezek!

Egyenesen vészterhesek.

Hallom, hangot adtál kíváncsiságodnak, Legnyájasabb Olvasóm: ugyan miből telt ennek a szegény Utazónak kétliteres műanyag palackra? Merthogy, mint az köztudott, eme ősrégi palackokból mindösszesen tizenhét példány létezik az egész világon: egy a Louvre-ban, egy a Vatikán kincsestárában, a többi mind magángyűjtőknél, s inkább csak eszmei értékük lehet, s az inkább csak három kvadrillió talléron felül. (Mostanság, midőn egy állampolgár évi jövedelme mintegy 0,007 tallér).

Tehát, hogy honnan volt neki egy ilyen értékes vagyontárgya?

Kapaszkodj meg, kedves Olvasó. A műanyag palack akkoriban semmit sem ért, oly sok volt belőle. Hiteles források szerint főleg Kólamérget tartalmazott, melyet - bármily hihetetlen - akkoriban üdítőitalként fogyasztott a lakosság. Még nem tudták a szerencsétlenek, hogy a Kólaméreg öl! Lassan... e biztosan...Legkésőbb egy-két generáción belül jelentkeznek a rettenetes tünetek... és nem volt menekvés...

Persze páran azért tudtak a dologról. Csakhogy a többiek nemigen hittek nekik. Ők a Kólaméreg gyártóinak hittek, akik folyton-folyvást ismételgették: egészségesebb ital a világon nem létezik.

Bármily hihetetlen, de még fizettek is érte. Mi az, hogy hogy bírták ezt a rettenetes mérget?

Sehogy se bírták. Meg is haltak mind egy szálig. Csak az a pár okos élte túl, akik sosem ittak Kólamérget. Ők négyen.

Tőlük származik a mai emberiség. Jó, elég volt: nem ismétlünk nyilvánvaló történelmi tényeket.

Utazónk kimerte a vizet, teát főzött. Gyomrában a derekasan dolgozó Vészitallal jó esélyekkel szállt szembe a gonosz Csapadékkal.

Csakhogy a Csapadék sem olyan legény volt ám, aki csak úgy ukmukkfukk feladja. Újult erővel kezdett dobolni a Szerkezet ponyváján! És a víz cseperészett befelé szorgalmasan! Utóbb már egyenesen folyt. Mit folyt, ömlött!

Ej, te szőke nő! Ki hibás Szerkezetet Utazónknak eladni nem átalltál! Hogy az a...

Na mindegy. Szerző ne szidjon szereplőt, hát nem igaz?

Az Utazó flegmán elhúzódott a víztócsáktól. Szép kényelmesen száraz ruhába öltözött. Szürcsölt a teájából. Ha elegendő víz gyűlt össze a Szerkezet alján, lábosba merte, kiöntötte. Olykor kinézett, de csöppet sem idegesen. Inkább úgy, mint olyasvalaki, aki tulajdonképpen hálás a sorsnak, amiért egy kis szabad időt kapott. Régi Utazásokon merengett. Újakat tervezett. És mivel mind a Csapadék, mind az Utazó kitartó harcosnak bizonyult, ez így ment egész áldott nap.

Végül is, a Csapadék bírta kevésbé. Délutánra teljesen kikészült. Romokban hevert az idegrendszere. Ilyet még nem is hallott, hogy egy nyavalyás Utazó ilyen halálos nyugalommal dacoljon vele. Mások már régen sírógörcsökben fetrengtek és az eget hívták segítségül, hogy kínjaikat enyhítse. De az Utazó, ő aztán nem. Nem olyan fából faragták!

Na persze a Csapadék nem vonult el végérvényesen, hogy is nézett volna az ki, azért a Csapadékokban is van valami büszkeség. Úgy gondolta, pihen keveset. Erőt gyűjt. És aztán az Utazónak - nyekk!

Utazónk újfent kinézett. Elégedetten bólintott, mintha minden pontosan a terv szerint haladna, majd diadalmasan kiállt a már alig-alig szemerkélő Csapadékba. Egy újabb tea, és mivel semmiképp sem óhajtott még egy éjszakát ezen a helyen tölteni, úgy döntött, hogy nekivág. Egy- két holmija ázott volt ugyan, de ezek menet közben még jobban száradnak.