XVIII. fejezet
Kutyavilág. Mi,
nők és a borotválás. Egy Hárpia Maximus. Az Elbeszélés Szelleme nem nyugszik
magának. Lázadás a fedélzeten. A Jármű sem nyugszik magának. Reccsen a fog!
Megváltó Ötlet a horizont mögött.
Ritka nyugodalmas éjszaka volt. A Csapadék megalázottan
esegetett, itt-ott kutyák ugattak...
Igen, jól hallottad, Nyájas Olvasó. Azt mondtam bizony,
hogy ugattak. Nem, nem hallottál rosszul. Hogyan lehetséges ez, kérdezhetnéd?
Hogyan adhat ki egy kifinomult, művelt lény ily állatias hangokat?
Fogózkodj meg, Kedves Olvasó, mert mondok valamit, amitől
mindjárt hanyatt esel. A ma leginkább elkülönülő, legelőkelőbb,
legdisztingváltabb és persze leggazdagabb társadalmi kasztot ama időkben -
melynek tulajdonképpeni jellegét leginkább a „nehéz” és még esetleg a „sötét”
jelzőkkel érzékeltethetjük - a kutyákat egyszerűen: kutyába se vették. (Bocsáss
meg idétlen szójátékomért, höhö. De hát, ha másoknak szabad, akkor nekem duplán
szabad. Mert a mások, az mindig egy tehetségtelen banda. Höhö.)
Szinte hihetetlen, hogy ama lények, aki mai világunkban
esténként vakító szmokingban, dúsan felékszerezett, estélyi ruhás hölgyeikkel
járnak az operába, egykoron állati sorban leledzettek, s izmos testüket csupán
saját szőrzetük fedte.
Hogyan, húzhatnád föl a szemöldöködet meglepődve, sőt talán
némileg kételkedve is, hát nem volt ruhájuk?
Hát nem volt.
Igaz, hogy akkor még nem is borotválták egész testüket.
Ami, ha jól meggondoljuk, eléggé kellemetlen procedúra. Persze vannak
kötekedők, akik szerint ez az egész csak egy újabb idétlen divat. Váltig
bizonygatják, hogy az emberiség mindkét nembeli egyedei százezer évekig jól
elvoltak anélkül, hogy akár bármijüket is borotválták volna.
Pfúj. Micsoda idők lehettek...
Majd én megmondom. Nehezek voltak, igen! Sőt. Vészterhesek!
Közben Utazónkat aktatáskás férfiú ébresztette, egy
szokatlanul harsány jóreggelttel.
Mit ordítozik ez itt korán reggel, kérdezhetnénk az
Utazóval együtt mérgesen.
S válaszolhatunk is nyomban, amint azt az Elbeszélés
Szelleme szolgálatkészen sugallja:
- Á, enyhe túlzás, hogy ordítozna. Csak egy kicsit harsány,
mert jókedvű, erről van szó. S hogy miért jókedvű? Ó, csak mert kitűnően aludt,
a dolgai rendben mennek és mert az idén árpából rekordtermés várható. Az már
csak hab a tortán, afféle pont az i-n, hogy serény kis felesége finom reggelit
csomagolt neki, ráadásul roppant elegánsan, apró kék virágos szalvétába, a
zöldpaprikát oly harmonikus alakúra vágva, hogy az tökéletesebben már nem is
rímelhetett volna az ellipszoid alakúra kreált szárazkolbász szeleteinek
alaphangulatával. Hát mi kell még, hogy az ember derűs hangulatban ébredjen, s
az átlagosnál némileg harsányabb jóreggelttel üdvözölje remélhetőleg hasonlóképpen
vidám, derűs és elégedett embertársait?
Esetleg egyvalami fokozhatja még derűnket és jó
hangulatunkat: ha mondjuk látjuk, hogy a szomszédnak történetesen nem így
alakulnak a dolgai.
Még hogy a szomszéd felesége színben, ízben és alakban
egyaránt harmonizáló zöldség- és
húsneműekkel töltött pazar emeletes szendvicsekkel örvendeztette volna meg az ő
egyetlen, kedves, szeretetreméltó férjeurát
Örvendeztette egy nyavalyát! Hű de nagyravágyó nőszemély
volt ez, a Gondviselés óvjon minden férfiút - ha éppen egyéb dolga nincs - sőt
minden Ellenségünket is attól, hogy egy ilyenre ráakadjon! Ez volt aztán a
hárpia. Sőt, Hárpia Maximus. Maximus & Terribilis. Ő aztán nem
szendvicskészítésre pazarolta a drága idejét, de nem ám!
Legszívesebben értekezleteke járt. És ottan felszólalt.
Élőkelően értekezve bizonyos dolgokról, amelyek szemmel láthatólag nem
érdekeltek senkit. Legkevésbé őt magát. (Rengeteg ilyen értekezlet volt abban
az időben. Nyugodtan állíthatjuk hát - s különös módon ebben az egyben még
régóta szembenálló felek is egyetértenek - hogy eme korszakra nyugodtan -
nyugodtan! - alkalmazhatjuk nemcsak a „nehéz”, de akár a „vészterhes” jelzőket
is.)
De hajh, azok a percek - vagyis inkább órák - amikor eme
értekezletekre készült! Az a délután a fodrásznál, a röpkén odavetett
megjegyzéssel: - Kérem, siessen, értekezletre kell mennem!
S a töprengés a tükrös faliszekrény előtt, a sorsdöntő
kérdés önmagának való többszöri feltevése: - Ma vajon mit vegyek fel?
És azok a káprázatos értekezlet előtti beszélgetések! A
folyosón! A Befolyásos Emberekkel! Hát mi lehet ennél csodálatosabb széles e
világon? Ülni az elnöki asztalnál, friss, kemény csigákba göndörített, amúgy
sajnos eléggé ritkás hajazatát lehetőleg mozdulatlanul tartva - hisz a csigák
oly könnyen sérülnek - illetve, csak olykor, s éppen csak annyira moccantva,
hogy a fülében lógó aranykarikákon oly előnyösen csillanjon meg a fény, s
játsszon összhangban a méretes aranylánccal, az ál-zafíros mell-brossal és az
ehhez illő nem éppen csekély tömegű karkötővel és órával!
S aztán - hahh! - felszólalni, igazi mondatokat olvasni
szép fehér, sejtelmesen susogó ívekről - mely ívek, szerencsétlenek,
éppenséggel azt susogták megtört fájdalommal, hogy ”Ej, mennyivel jobb lett
volna azért, ha értelmes dolgokat nyomtatnak mireánk!”- ívekről, melyeken oly
műgonddal dolgozgatott, miközben csemetéi a szomszéd szobában nonstop tévéztek!
Ja, a csemeték, azok kicsit fájtak eme nőnek. Sajnos minden
barátnője tiszta kitűnő bizonyítványokat produkáló utódokkal rendelkezett. És
ezt persze minden lehető és lehetetlen alkalommal el is mesélték. Az övéi meg,
büdös kölykök, egyáltalán nem voltak tekintettel áldozatkész mamájukra. Na de
végül is, valamilyen szinten ez a probléma is megoldódott. Kiderült, hogy
elegendő néhány Befolyásos Embert meghívni a kerti gulyáspartira. (Érdekes,
hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak. Csakúgy, mint ama nem éppen könnyű
és nem éppen vészes terhek nélküli időkben, a Befolyásos Emberek ma is
rendkívüli módon szeretnek zabálni meg piálni. Önként adódik a következtetés,
hogy eme képességek nélkül nyilván nem is válhattak Befolyásos Emberré.) És
láss csodát, a gyerkőcöknek végül mégis csaknem színjeles bizonyítványa lett!
(Azért nem tiszta egyes, mert ahhoz, ugye, le kellett volna géppuskázni a fél
tanári kart.)
Hát lehet-e csodálkozni, hogy e nagyravágyó teremtés, e
Hárpia Maximus Terribilis férje agár-girhességű, mániákus-depressziós
alkoholistává vált?
Persze hogy nem lehet. Legalábbis én, az Elbeszélés
Szelleme ezen egyáltalán nem csodálkozok, noha világosan le kell szögeznem...
- Hé!
- Mi van?
- Hogy jössz te ahhoz, hogy belekontárkodjál az én merész
lendületű elbeszélésembe?
- Én, mint az Elbeszélés Szelleme...
- Hagyd már ezt a fennkölt stílust. Nem létezik, hogy
állandóan így beszélj. A köznépnek különben is egyszerű, vidám dolgok kellenek.
Móka, dal, kacagás, capisto? Ahogy a régi norvégok mondották volt nagyon
találóan: cirkusz és kenyér. Te meg jössz holmi ó-pátosszal. Hogy a francba
lehet ezt eladni teszerinted?
- Midőn jó szolgálatot tettem Thomas Mannak...
- Persze, persze. De ki a franc olvassa ma már a német
mókust? A Bűvös Domb, vagy mi. Olyan vastag könyvet el se lehet olvasni, kinek
van arra ideje. Vékonyakat kell írni! Türkizkék, neonzöld meg világítósárga
borítólappal, belül meg - ahogy talán már említettem - móka, dal, kacagás! Ez
kell ide mostanság, te maradi vénség!
- Már megbocsáss...
- Jó, jó, megbocsátok. Kösz, hogy beszálltál egy kis időre
s felfedted előttünk, e szörnyű nőszemély, a Hárpia Maximus & Terribilis
cselekedeteinek mozgatórugóit - aki, mint tudjuk, ama aktatáskás férfiú
szomszédjának hites felesége volt, aki Utazónkat egy rendkívülien harsány „ Jó
reggelttel!” volt bátor ébreszteni. De most már engedd, hogy én folytassam, jó?
- Természetesen. De ily nőktől óva intelek...
- Köszönöm szépen a figyelmeztetést. Majd vigyázok, s
ugyanezt ajánljuk Kedves olvasóinknak is. Oké?
- Oké!
- Na, ez már beszéd! Szóval....
... Utazónk elkövette azt a hibát, hogy udvariasan
megkérdezte az igen boldog állapotban leledző aktatáskás férfiút:
- Elnézést, milyen időt jósol a meteorológia?
- Úgy egy hétig egyfolytában esőt mondanak! - közölte
vidáman az aktatáskás, a táskájában lapuló dekoratív emeletes szendvicsekre,
szomszédjára, boldogtalan férfitársára és annak úrhatnám terribilis feleségére
gondolva.
Hogy a rendkívül kedvezőnek mutatkozó árpatermésről már ne
is beszéljünk. (Ugye, Kedves Olvasók legkedvesebbike, még véletlenül sem
feledkeztél meg eme fontos nüanszról.)
Utazónk hangulatának emeléséhez az aktatáskás tömör
információja szinte semennyivel sem járult hozzá. Sőt. De meg lehet érteni. Egy
kissé már elege lett az esőből. Meg mindenféle nedvességből és vízből. (Kivéve
a Tengert. De az más.) Villámgyorsan visszaesett az előző esti dúdolás
állaptába, majd, miután ez sem segített, előbb hajóskapitánynak, majd lázadó
legénységnek képzelte magát. Figyelmesen belenézett előző este nem különösebben
tisztán hagyott alumínium utazóedényébe és egy velős katonai káromkodás
kíséretében rosszallóan megcsóválta a fejét:
- Kapitány úrnak alássan jelentem, csökken a morál a
seregben. Már el se mosogatnak ezek a szemetek.
Lázadó Legénység, kórusban: - Felesleges luxus!
Kapitány (rekedtes hangon, ahogy a Kapitányok szoktak,
rájuk reccsen): - Kiköttetek mindenkit! Vasra veretlek benneteket, semmirekellő
lázadó banda!
És így tovább, ebben a hangnemben. Hagyjuk. Az ilyen
pillanatok nem tartoznak az Utazások legfényesebbjei közé. Ha ez Utazónkon
segít...
Valamicskét azért segített is. Képes volt összerámolni
minden holmiját, majd nekiállt egy gyors reggelit készíteni. S közben már
halkan dudorászta magában az Utazók ősi himnuszát:
- Indulni kell... (a további negyvenhét strófa
közzétételétől helyszűke miatt sajnos kénytelenek vagyunk eltekinteni).
Úgy döntött, hogy kissé feldobja szerény reggelijét -
kenyér, szalonna - egy kevés csípőspaprikával.
A csípőspaprika! A kapszaicin mérges zamata! Sokakat
megmentett már az!
A Jármű csak megcsóválta a kormányszerkezetét. Méghogy
kapszaicin! S még fogyasztják is, a barbárok!
A Járművek természetesen ismerték a csípőspaprika csípősségét
okozó kapszaicint. Hogy is ne ismerték volna, hisz ők minden valaha létezett,
jelenben létező avagy a jövőben létrehozandó vegyületet ismertek. Meg amúgy is
mindent tudtak, ily tökéletes lények voltak ők, már ama rendkívül nehéz és...
- Helló, helló, nyugodjál már le.
- Mi van? Ki az már megint?
- Én, a Jármű, a történet összes kiadási jogait birtokló
Járművek Társulásának képviselője...
- Hát ez nem létezik. Ilyen nincs. Nem tudok két normális
oldalt leírni úgy, hogy valamelyik szereplő bele ne ütné a..nemtommicsodáját a
másképpen oly gördülékeny történetbe. Hogy tartsam fenn így a rendkívüli
feszültséget, mi? Amúgy mi a gond?
- Immár másodszor kell, hogy figyelmeztesselek, alig tíz
oldalnyi szövegen belül, amelyet ti flekknek neveztek.
-Nem egészen értem, mi bajod van már megint?
- Dehogyis nem érted, jaj ne add már itt a kis ártatlant.
Te egyszerűen gúnyolódsz mirajtunk.
- Még hogy én gúnyolódok?
- Igenis gúnyolódsz. A túlzásba vitt dicsérő jelzők
egyértelműen kifigurázási effektust eredményeznek.
- De kérlek, veletek kapcsolatban semmilyen jelző nem lehet
túlzott... híven szerződésünk egy bizonyos pontjához, igyekszem a lehető
legjobb színben feltüntetni a kedves, okos, jóságos, mindamellett, de nem
utolsósorban nagyon jóképű Járműveket...
- Na persze. Figyuzz ide, hapsikám. Hidd el, hogy nem én
javasoltalak a Legfelsőbb Járműtanácsnak. Ugyanis, ha rajtam múlott volna, még
mindig primitív képregényszövegeket írnál abba a koszos kis East End-i
szerkesztőségben.
- Kikérem magamnak! Az én szövegeim magasan szálló
fantáziáról tanúskodnak!
- Na persze. Mint például az, hogy „Uhhh!”, meg „Bajngg!”,
meg Bummbumm!”, mi?
- És főleg egyáltalán nem volt koszos! Én rendszerető ember
vagyok!
- Hát már hogyne lennél te rendszerető. A takarítás nálad
abból állt, hogy összeszedted az üres whiskysüvegeket, ha már nagyon le voltál
égve. Jobb lesz, ha befogod a szád és szép rendesen nekiállsz melózni, értem?
Kaptál egy munkát, amivel hírnevet és lóvét szerezhetsz nemcsak magadnak, hanem
minden leszármazottadnak is hetedíziglen...
- Kíváncsi lennék, honnan szedted ezt a hetedíziglent. Ez
olyan biblikus...
- Először is, semmi közöd hozzá, másodszor meg, az
Úristentől kaptam ajándékba e nemes szókincset, nemrégiben, még az Őskáosz
előtt valamivel. De most már tűnés dolgozni. Tudom, hogy van személyes művészi
szabadságod, elismerem, hogy némi tehetség is szorult beléd...
- Némi?!
-... meg hogy ez együtt jár bizonyos fokú lázadási
hajlammal, de kérlek, légy eszednél. Gondolj a honoráriumra.
- Ha nem lenne ez a rohadt pénz...
- De van. És amennyire kivetített jövővonalaink láttatni
engedik, ez így lesz még vagy négyszázhetvenkilencezer évig.
- Jó, jó. Végül is, épp ideje lecserélni a yachtomat.
- Na látod. Okos fiú vagy te. Pápá! Jó munkát!
...szóval a Járművek is ismerték a kapszaicint, csak éppen
egész más célra használták, mint a primitív emberiség, amely... Így jó?
- Tűrhető. De ne vidd túlzásba, mert...
- Csak vicceltem.
...a fejletlen emberiség. A Járművek a kapszaicint egész konkrétan
rozsdatisztításra használták azokban az ősi időkben, mikor még fogott rajtuk a
rozsda. Ma már persze nem, hisz az új generációs Járművek akár egy szupernova
közvetlen közelében vagy egy neutroncsillag középpontjában vagy egy fekete lyuk
peremén - a belsejében már nem - is tökéletes biztonságban érezhetik magukat.
Utazónk tehát harapott a csípős paprikából, szemet
düllesztett, köhécselt és huhogott, de a kapszaicin azért megtette a magáét.
Abbahagyta a reményvesztett dudorászást, nem képzelte magát már sem
kapitánynak, sem űrhajósnak, sem szépségverseny-szervezőnek.
És végül is, örökké nem eshet. Indulni kell.
Harapott a szalonnából, jóízűt.
Valami reccsent.
Ah.
Hajjaj.
Hű az anyját.
Az a bizonyos valami nem volt más, mint hőslelkű Utazónk
fogtömése.
Hogyhogy tömése, kérdezed te, Nyájas Olvasó, fölöttébb
kíváncsi természetednek megfelelően, ami őszintén szólva kezd már lassan az
idegeimre menni. Tömni az őskorban a libát szokták, hizlalás céljából, ahogyan
az iskolában tanulhattad, ha éppen véletlenül odafigyeltél. Hogy most akkor mi
van, hizlalták a fogat, vagy micsoda?
Nem-nem-nem. Akkoriban, ha kilukadt egy fog, a lukakba
különböző anyagokból pótlást helyeztek. Hogy miért nem tett be magának egy új
fogat?
Kedves, kedves Olvasó. Folyton elfelejted, hogy azokban az
időkben még nem volt a mindennapok tartozéka a cserélhető fogkészlet. Ha baj
van, kiveszed, az újat beteszed, tetszés szerinti színben - bár nekem ezek az
új mattfeketék őszintén szólva nem nagyon tetszenek - és kész. Ilyen idők
voltak ezek, bizony.
Nevezhetjük nyugodtan akár nehéz időknek is eme éveket. Sőt.
Vészterheseknek is akár.
Tehát Utazónknak kiesett egy fogtömése. Majdhogy le nem
nyelte, de nem. Micsoda lélekjelenlét! Micsoda drámai feszültség!
Utazónk bajban volt, eléggé nagy bajban. Számos nagyszerű
Utazást meghiúsított már egy fájós fog. Most mi lesz.
Mindenekelőtt tartunk egy kis hatásszünetet. Az ilyesmi
mindig beválik. Tudod, Kedves Olvasó - gyilkos cápa nagyra tátja száját, a
szerencsétlen áldozat kitágult szemeiben tükröződnek a rettenetes fogak - és most
kis reklám következik, vásároljanak forradalmian új alakú fogkefét.
Utazónk egy darabig tapogatta nyelvével az éles peremű,
kétségbeejtő nagyságú lyukat és kénytelen volt feltenni önmagának a sorsdöntő
kérdést: ez a vég? Innen kell visszafordulni, hogy a „Kanyar” presszóban,
fermetek mellett azt mondja majd a Jóbarátoknak: kilyukadt a fogam, vissza
kellett fordulnom? Hát nem!
Villámcsapásszerűen jött a megváltó ötlet.
Az úgy szokott. Néha tényleg úgy tűnik, mintha a Megváltó
Ötletek ott sorakoznak a horizont mögött, valamely szigorú, de bölcs Elme
irányítása alatt és létük egyetlen célja a villámcsapásszerű megérkezés,
pontosan a kellő pillanatban. Sem előbb, sem később!
Utazónk kivett számos zsebe egyikéből egy apró, színes
csillogó csomagocskát, abból meg egy kicsi kékesfehér kapszulát.
Bekapta. Elkezdte rágni.
Sosem találnád ki, olvasóim Legnyájasabbika. Hősünk úgy
döntött, hogy a lukat rágógumival tömi be, emígyen védve azt a hideg italok,
édes ételek, stb. irritáló hatásától. Továbbá azt találta ki, hogy ezentúl
szájának mindössze 1 – egy - oldalát fogja használni rágás céljaira.
Igazi fenegyerekek voltak ezek az Utazók.
Ma már persze nem tudjuk, hogy egyébként mire volt jó a
rágógumi, de sok ilyesmi volt azokban a - kell-e mondanom, milyen? – időkben.
Az elnevezése alapján persze azt gondolhatnánk, hogy esetleg rágták, állandó
vagy időszakos jelleggel. De ennek semmi értelme nincs. Minek rágták volna?
Kinek?
