Ha
az embernek kisgyereke van, előbb-utóbb kerülni kezdi a játékboltoknak még a
környékét is. Inkább plusz egy kilométer séta, mint látni, hogy egyetlen
szemünk fénye öklömnyi könnyekkel a szemében könyörög a negyedik ugyanolyan,
vagy majdnem ugyanolyan műanyag teherautóért. Egyetlen érve van még csak, de az
mindent elsöprő, egyetemes, ráadásul még őszinte is:
- Akajom.
- De már van három ilyened, kisfiam.
- Akajom.
- Nincs is nálunk annyi pénz most...
- Akajom.
Ez a pénz-dolog egy idő után kissé
kínos is, még ha nem is igaz. Valószínűleg nem dőlne romba a családi
költségvetés, feleség nem költözne vissza az anyjához, mint nagy tragédiák
idején és valószínűleg én sem üldögélnék egy füstös kocsmában fejemet
tenyerembe hajtva, a semmibe bámulva reményt vesztetten, csak azért, mert
megveszünk még egy piros műanyag teherautót. Mindössze az van a „levegőben”,
hogy szegénynek lenni az olyan izé, ciki. Aki szegény, az biztos maga tehet
róla, aki régi autóval jár, az nem eléggé „sikeres”. (Az antik Róma dicsőséges
napjai, mikor a szegényt tisztelték, csak azért, mert nem bírt földi javakkal,
úgy tűnik, végleg leáldoztak.)
Ezenkívül várható nemsokára egy
hisztis roham is, mikor a gyerek artikulálatlanul üvöltve, gyakorlottan földhöz
veri magát (ó, hányadik ez már!). És nagyon jól tudjuk, mit tanácsolnak ilyen
esetekben a pszichológusok, csak éppen a., az összes körülálló úgy véli, nem
adjuk meg a szerencsétlen gyereknek, amit szemmel láthatóan annyira szeretne és
erősen valószínű, hogy éheztetjük is, b., biztos, hogy rosszul neveljük - ha
egyáltalán - és különben is, minek ezeknek gyerek, be kéne tiltani az ilyesmit.
Olyan helyzetek ezek, amelyekből a szerencsétlen szülő csak vesztesként
kerülhet ki.
Azt kell, hogy mondjuk, az eladók nem éppen a szülők
oldalán állnak eme kétséges kimenetelű harcban. Finoman szólva. Főleg nem egy
kirakodóvásárban, ahol amúgy is ember embernek farkasa. Mikor nagy nehezen
sikerül a szentemet rábeszélni a két méter hosszú méregdrága favonatról az
ötvencentes, de valami rendkívüli módon aranyos gumikutyusra, az eladó szemében
ördögi fény villan és megmutatja, hogy a vonat dudál is. Ha egyetlenünk per
pillanat éppen egy csaknem valódinak látszó szamurájkardot áhított meg, és
részletesen leírjuk a szúrt, vágott és zúzott sebeket, a vérben tocsogó
műtőasztalt, szívhez szólóan ecsetelve mindazt a tengernyi fájdalmat és
szenvedést, mely e karddal okozható és már éppen kezdünk büszkék lenni rá - meg
magunkra -, hogy mégis inkább egy kis pöttyös labdát szeretne, az eladó
résnyire húzott szemmel, hűvösen így szól:
- Á, egyáltalán nem veszélyes. Rengeteget eladtam már
belőle.
Kész, vége. A gyerek vádlón néz ránk, hisz eltitkoltuk a
szamurájkard humánus mivoltát, mi meg egy-két óra múlva erősen reméljük, hogy
semmi sem vált valóra abból a sok mindenből, amit az adott pillanatban éppen
őszintén kívántunk a minden bizonnyal „sikeres” árusnak.
Ezúttal azonban másként történtek a dolgok. Egész másként. A
szokásos műsor után - rábeszélés, drága, van már ilyen, gyerek rohamot kap
stb.- az árus csendesen így szólt:
- Nézd, milyen szép ez a kisvonat is.
És rábökött a mutatóujjával egy tényleg kicsike vonatra,
amelyik tényleg milyen szép volt. (És milyen olcsó).
Ebben a pillanatban megállt az idő a színes, zsivajgó
forgatag fölött. Mintha elnémult volna a fülsértő vásári zenebona, a színes
tollakba öltözött álindiánok pánsípjai, mintha mozdulatlanná dermedtek volna a
szélben kísértetiesen himbálózó, ízléses fekete halálfejmintával ékített
lufifürtök. Ott álltunk a nagy nihil közepén és bámultuk az árus göcsörtös
mutatóujját, amely pont olyan volt, mint Michalengelo sixtusi freskóján.
Álltunk és bámultunk hitetlenül, mert az árus, lehet ugyan, hogy csak
pillanatnyi elmezavarában, de saját érdekei ellen cselekedett.
Valami enyhe gyanúval, ugyanakkor reménnyel néztük.
Lehetséges volna...? Hogy pont ide...? Ámbár külsőleg nem látszott rajta semmi
különös, tény és való, hogy vállai gyanúsan dudorodtak, igaz, vastag ködmönt
viselt, mert hideg volt. És jóllehet olykor határozottan megcsillant valami a
feje fölött, de a közelben egy amatőr zenekar is próbálta a diszkófényeit.
Ezért csak úgy titokban - hisz egymás között vagyunk -
mondom minden, üvöltöző csemetéjét játékospolctól, kirakattól kétségbeesetten
elvonszoló szülőnek: Őt keressétek. Mert Ő a Küldött, aki fényt hoz a
gyereknevelés olykor riasztó setétségébe.
