Egy idegen város felé közeledtek.
Na jó, ezt mondjuk nem kellett volna külön hangsúlyozni.
Milyen lehetne egy város, ha nem idegen, olyasvalaki számára, aki először jár
errefelé életében, nemdebár?
De valahogy csak el kell kezdeni egy fejezetet. Ezt nyilván
magad is elismered, Kedves - Nyájas Olvasó. Ha nem, nagyot csalódnék ám
benned...de nem, te nem vagy ilyen.
Na, de elég a hízelkedésből.
Szóval, mentek.
A Csapadék álnok tervet szőtt. Esze ágában sem volt kiadni
a teljes erejét így napközben. Amatőr dolog lett volna - hisz napközben bárhol
találhat fedett helyet az Utazó! Egy rongyos csűr, egy elhagyatott deszkabódé,
alagút, híd mindig akad valahol!
Nem volt ez kezdő Csapadék, de nem ám. Nagyon is tapasztalt
volt, mondhatnánk: szakmájának elismert mestere. (Kapott is néhány ilyen
jellegű díjat, még a régebbi időkben.) Majd éjszaka! Akkor majd! Amikor az a
szerencsétlen azt hiszi, hogy az egész napi fáradtságos Utazás után végre
pihenhet! Akkor bizony lesz nemulass. Egy hibás Csapadék Ellen Védő
szerkezettel... A Csapadék szája a füléig ért és a kezét dörzsölgette örömében.
Micsoda éjszaka lesz, juhú.
De most még haladtak. Itt-ott erős Légáramlás nehezítette
útjukat, de azért nem annyira, hogy ne tudtak volna haladni. Ezen nem is lehet
csodálkozni, hisz a Csapadék pont így beszélte meg vele, lévén, hogy Légáramlás
a sógora volt. Eléggé kacifántos módon keveredett a családba, mégpedig úgy,
hogy egyszer egy virágos réten...
Sajnos, ezt most nincs idő elmesélni, pedig eléggé
kacifántos történet, én mondom. Ez az átkozott permanens időhiány, amiben
mindannyian szenvedünk...
Szóval a Csapadék meglehetősen kiterjedt rokoni összeköttetésekkel
rendelkezett és ezeket bőven kamatoztatta is, az alávaló. Az Utazónak például -
a többi Utazóhoz hasonlatosan - nemigen voltak befolyásos rokoni
összeköttetései. Ha igazán hűek akarunk maradni az igazsághoz - és mivel
mostanáig is ezt tettük, nem látjuk be, miért kéne változtatni rajta - inkább
azt mondhatjuk, hogy Utazónknak nemigen voltak rokoni kapcsolatai. Mármint, hogy
nem egyáltalán nem voltak, hisz ő is a szokásos módon jött világra, ha
eltekintünk a különféle csodás előjelektől - jövendölés, szent láng,
földrengéssel egybekötött szökőár, néhány kárpit meghasadása - de ezek afféle
látszat-kapcsolatok voltak inkább.
Ami, ha meggondoljuk, természetes is. Hisz az Utazók
annyira különböztek az emberiség túlnyomó, de nem jelentős részétől, annyival
magasabb értelmi-érzelmi szférákban gondolkodtak és működtek, hogy saját
családjukon belül nem is igen találtak megértésre.
Hogy finoman fejezzük ki magunkat.
Sőt. Egészen pontosan inkább meg-nem-értéssel találkoztak,
aminek következtében szinte törvényszerűen elszigetelődtek - nem csekély
mértékben - mind társadalmon, mind saját rokonságukon belül is. De mivel
rengeteg egyéb jó tulajdonságaik mellett még természetesen nagyvonalúak is
voltak, olykor le-leereszkedtek a többiek szintjére.
Akár még beszélgettek is velük, például. Nem komoly
témákról, sejtheted. Csak ami a többséget érdekelte, azaz: tévésorozatok,
autók, meccs, ruhák. Ha ezek a szegény szerencsétlen rokonok úgy igazából sejtették volna, hogy kikkel is
élnek valójában közös fedél alatt... vagy ha csak halvány sejtelmük lett volna,
hogyan is él egy Utazó alig néhány évtizeddel később...
De hát, nem tudták. Pech. Most már persze ott sercegnek
mind, a másvilág legsötétebb bugyrában, annak is a leges-legfenekén. És ott is
egy teljesen különleges részlegben, melynek bejárata fölé az Úristen saját
kezűleg rótta föl szokásos másfél méteres lángbetűivel: „Speciális
büntetőrészleg mindazok számára, akik egy Utazót életük során akár a legcsekélyebb
mértékben is megbántottak avagy fájdalmat okoztak őnékik, akár szóval, akár
tettel, akár cselekedettel”. Ott sercegnek ők, üvöltöznek kínjukban, de már
késő. Késő! Az Utazók meg olykor le-lerándulnak a fényességes mennyországból,
elüldögélnek a fal melletti padokon, ahová nem mennek a kígyók és a marcangoló
fenevadak. Hűs sert kortyolgatva gyönyörködnek a látványban és mivel - számos
pozitív tulajdonságukon kívül, ahogy azt már említettük - még ráadásul
rendkívüli módon érző szívűek is - néha megkérik az Urat: na jó, hatszázmillió
év már elég volt, ki a fenét érdekel már ilyen hosszú ideig ez a kínkeserves
ordítás. Jóból is megárt a sok, nem igaz?
De az Úr ilyenkor határozottan megrázza a fejét és tömören
csak annyit mond: - Jamais.
Hogy miért mondja ezt franciául, azt nem tudja senki, de
nagyon úgy néz ki, hogy esze ágában sincs véget vetni az Utazók ellen vétők
hosszadalmas és - valljuk csak be - eléggé unalmas kínszenvedésének. Isten
igazságos. Ő tudja. Az ő dolga.
A Csapadék közben úgy tett, mint aki itt-ott erőre kap
holmi kínos, de egyáltalán nem végzetes kis vereség után - de inkább csak várt.
A rémes, iszonyatos estére, mikor minden erejével...
Nagy titkot nem árulunk el, ha azt mondjuk: az Utazónak
valahogy nem tetszett az egész. Nagyon nem tetszett. „Micsoda ravasz egy
Csapadék ez”- morfondírozott magában már úgy jó délután felé, bízvást
mondhatjuk, hullafáradtan az egész napos küzdelemtől, a Légáramlás-Elleni Tekeréstől,
a kisebb-nagyobb megázásoktól - megszáradásoktól. „Ravasz, ravasz Csapadék”-
szőtte tovább gondolatai fonalát hősünk. „Ha elkap az éjszaka, ronggyá ázok,
bizony mondom tinéktek.”
Hogy miért beszélt enyhén ószövetségi stílusban önmagához?
Szokott. Ilyenkor némileg Teremtőnek érezte magát, s a
Teremtő, miután egy négyszemközti beszélgetés során meghallgatta indokait,
mélyen egyetértett vele.
„Beleimet immár az éhség kígyói mardossák”- folytatta
tovább hasonló stílusban - „valamint erőm is fogytán immár. Vajh mi légyen az a
szürke kocka amott a láthatáron? Nahát... egy buszmegálló... kissé rozsdás
ámbár, de eléggé szilárd minden bizonnyal. Hahogynem csapadékmentes! Térjünk
csak bé ide!”
Betértek.
Esteledett immár - pardon, ez a bibliai stílus eléggé
ragadós - s a Csapadék nem bírta tovább fékevesztett mohóságában.
Bekeményített! Egyre sűrűsödő hideg eső! Egyre erősödő hideg Légáramlás!
Zengés! Dörgés! Villámlás! (Kell-e mondani, hogy valamennyien az alávaló
Csapadék rokonai voltak!) Még erősebb Légáramlás! Még sűrűbben ömlő Csapadék!
Utazónk a buszmegálló padján ülve nézte az egész cirkuszt,
aztán igen nyugodtan Zacskós Paradicsomlevest főzött és hozzá Szalonnát
harapott.
Itt azért el kell mondanom, hogy akkoriban a Szalonna még
nem fán termett, mint mostanság. Még nem voltak olyan genetikailag módosított
növények, melyek hentesárut termettek volna, amint az manapság minden konyhakertben
látható. Állatból volt, egy kövér, ronda, piszkos állatból, istenbizony! Nem,
ez nem az írói fantázia szüleménye! Ilyet emberi agy - legyen bár egy szakmáját
nagyon értő íróé - magától képtelen
kitalálni, higgyék el!
Szóval az Utazó egykedvűen nézte az Elemek tombolását.
Buszmegálló. Fedett.
Széles a padja. De milyen széles...nahát, akár feküdni is
lehet rajta.
És milyen borult az ég és milyen nedves minden és milyen
hűvös van.
Az Utazó nem érezte magát a csúcson, ezt képzelhetik. Majd
minden holmija átázott - vagy inkább mondhatjuk úgy, hogy csak olyan holmijai
voltak, amely az elázottság különböző stádiumaiban leledzettek.
És künn várta ez az átok Csapadék. És mindehhez még volt
neki egy Csapadéktól Legcsekélyebb Mértékben Sem Védő Szerkezet, a kutyafáját.
Ez döntött. Komótosan - akárha csak otthon lenne éppen, s a
kandallóban jóféle tűz lobogna (a kandallót most szíves engedelmükkel, vagy
anélkül most nem magyarázzuk el, nagyon pereg a cselekmény) kiteregette holmijait
a buszmegálló rozsdás falaira. Közben dudorászott, rég elfeledett, ősi
dallamokat.
Rock yourself away, rock yourself away. Ha legközelebb
lááátlak, már nem tekintek rááád.
Ezekben a régi slágerekben nem nagyon tengett túl a logika,
az már biztos.
Begurította Járművét is és gondosan bebugyolálta az Eső
Ellen A Legcsekélyebb Mértékben Sem Védő Szerkezettel. Így az úton bőszülten
elrohanó undorító Kerekes Járművek nem csapták be latyakkal egyiküket sem.
A Jármű szívében - mármint, ha lett volna neki szíve, meg
aortája, meg minden, tudod - az érzelem új húrjai zendültek. (Esetleg
pendültek.) Valóban nem volt kellemes ott állni, nézni ezeket a nagyon hosszú,
feltűnően kivilágított, magukból egyfolytában elnyomott agresszivitást árasztó,
száguldó kerekes fémkupacokat. Nem mintha érdekeltek volna valakit - na, egy
Járművet aztán biztosan nem - de akkor is idegesítőek voltak egy kicsit.
„Hej, ez az Utazó”- zendült fel a Jármű lelkében a hála
szimfóniája - „Ez aztán...„
Na jó, a hála, az azért túlzás. A lélekről nem is beszélve.
A felzendülő szimfóniát meg akár ne is említsük. Vannak ilyen pillanatok, nem
érdekes. Nem érdekes, kész, mit nem lehet ezen megérteni, mi?
Na. Az Utazó, a teregetés végeztével, vagy inkább közben új
szellemi foglalatosságot talált magának. Miközben künn tomboltak az Elemek!
Ehhez szólj!
A dudorászás ugyanis már valahogy nem bizonyult
elegendőnek. Most azt találta ki, hogy régi, mitológiai alaknak képzelte magát,
s annak nevében beszélt önmagához.
Tudom, hogy ez első hallásra kissé bonyolultnak tűnik, de sose
feledd - az Utazók voltak az emberiség krémje. Sok mindenre képesek voltak,
amire se Te, se én nem. Na jó, hogy én nem, az nem biztos, de Te akkor se. Ez
tény!
Utazónknak ezúttal Micimackóra esett a választása. Nincs
ezen mit csodálkozni, inkább csak dicsérni tudjuk derék hősünk kifinomult
érzését, hisz e legendás alak, kinek valóságos kilétét ködös mítoszok homálya
födi, minden bizonnyal megérdemli, hogy szerény - de emelkedett színvonalú -
elbeszélésünkben szerepeljen, ha csak rövidke ideig is, hisz a rendkívül
mozgalmas cselekmény ennél sokkal többet aligha is engedne meg!
- Hulla hó és hózik!- kezdte el az Utazó mély pátosszal,
ahogy az ilyen óidőkből származó szövegekhez illik. – Mit csinál most
Micimackó? (Rövidke kotorászás, kupakzaj.) – Micimackó rumocskát iszik,
lassacskán, mert ő egy gourmand a javából! Az nem csak úgy van, hogy Micimackó
nem készül fel ilyen esetekre, de nem ám! (Kommentálta tovább önmagát.)
–Csapadék, gyühetsz! (Tette hozzá némi vidékies ízű hetykeséggel.)
A Csapadék meg gyütt is. De még hogy gyütt. Verte, püfölte,
paskolta az avítt buszmegálló rozsdás tetejét, hogy a víz alul tócsákba gyűlt.
Micimackó - alias Utazó – fütyörészve felhúzta a lábát és
kedélyesen gyertyát gyújtott, hogy annak barátságos, meleg fényénél újabb korty
rumocskával erősítse meg testét-lelkét. S bizony nem eredménytelenül, mert
testét lelkét egyre erősebbnek és szabadabbnak érezte.
A rumocska már csak ilyen. Érdekes, hogy e kékeszöld,
gombából erjesztett ital a mai napig fennmaradt, s gondoskodó kormányunknak
hála, ma már minden állampolgár kötelezően fogyasztja a napi félliteres
fejadagját, tetszés szerint étkezés előtt, közben avagy után. Ebből is látszik,
hogy az emberi szabadság minő csimborasszóit hódították meg kitűnő
politikusaink áldozatos munkájukkal, kínkeservesen, éjt nappallá téve. A hírek
szerint adagunkat nemsokára egy literre növelik, amelyből fél litert mindenki a
reggeli hálaadás - hálaadás a kormánynak, természetesen - előtt köteles
elfogyasztani, hálistennek. Dehogy is istennek - már megbocsáss, Uram,
Vezetőink nyilván szerinted is fontosabbak. És bölcsebbek. És milyen, de milyen
jóképűek.
Jut eszembe, némi állami szubvenciót kéne elnyerni szerény
kötetem megjelentetéséhez.
De ennek az azelőtti bekezdéshez az égvilágon semmi köze nincsen.
Amúgy a Csapadék őrjöngött. Te is őrjöngenél a helyében, ha
ennyire nem jönnének be a számításaid, nem? Hisz jobb sorsra érdemes
Csapadékunk nem éppen arra számított, hogy az Utazó - ki e pillanatban
történetesen épp Micimackó - egy ilyen igencsak masszívnak mondható -
buszmegállóban tölti az éjszakát. Csapadék úgy vélte, majd valahol egy
elhagyatott erdőszélen elkapja és a meghibásodott Eső Ellen Védő Szerkezet
galád segítségével ronggyá áztatja őkelmét.
Na, ez nem jött be. Csapadékunkban egy villanásnyi időre
felötlött a gondolat, hogy újfent csak mozgósítja kiterjedt rokoni
összeköttetéseit. Másod-unokatestvérének az első férje, Orkán, simán elbánt
volna egy ilyen nyavalyás pléhbódéval.
Csakhogy Orkánnal épp a minap balhézott össze eléggé komolyan.
Na, nem éppen halálosan, de mindenesetre eléggé komolyan, hogy per pillanat a
segítségkérés halvány gondolata se jöhessen szóba. Fordulhatott volna még...
hm, de hozzá sem igazán... mert vele is egy kicsit, ugyebár...
Csapadéknak az utóbbi időben valahogy minden befolyásos
rokonával sikerült összebalhéznia. Talán egy kicsit túlságosan is sokszor hívta
őket segítségül... De ez persze csak találgatás... S a befolyásos rokonok egy
idő után akképpen nyilatkoztak, hogy most már aztán elég legyen a folytonos
kunyerálásból, Csapadéknak ideje a saját lábára állnia, elvégre mégiscsak
elmúlt hárommilliárd éves.
Bizony, ha jobban megnézzük, Csapadékunk voltaképpen elégé
tutyimutyi legénykének bizonyult, akármekkora volt is a szája.
Dühében esett. Ennyit tudott, segítség nélkül, a
szerencsétlen flótás. Azzal a nagy pofájával.
Kolompszó hallatszott. Birkanyáj tért haza, kövéren és
elégedetten az egész napi legelészéstől. Igen jóféle fű nőtt errefelé. A birkapásztor
érdekes módon szintén Járművel érkezett, amely kicsit ütött-kopott volt, kicsit
rozsdás és főleg nyakig sáros - mármint, ha lett volna nyaka, ugyebár. Utazónk
Járműve kicsit viszolyogva létesített elektrovibrációs kapcsolatot vele. Ez a másik
Jármű egy kissé...olyan vidékies volt. Meg olyan ápolatlan is...
Természetesen hamarosan kiderült, hogy a Látszat, mint
mindig, most is csalt. (Köztudott, hogy Látszat mindig is tisztességtelen
játékos volt, a jobb kaszinókból már régen ki is tiltották. Hiába bizonygatta,
hogy egyszerűen szenvedélybeteg, holmi orvosi papírokat is mutogatott, a
kaszinótulajdonosokat az ilyesmi vajmi kevéssé érdekelte. Csak a pénz!)
A juhpásztor sáros Járműve igazából nagyon is boldognak mondhatta
magát.
- Tevékenységem első látásra kissé talán szűkkörű -
vallotta. – Ám, ha igényeinket az előttünk álló lehetőségekhez igazítjuk, jó
úton indulhatunk el, hogy rátaláljunk a boldogség máskülönben oly ritka kék
madarára. Munkám viszonylag egyszerű, bár fizikailag eléggé megterhelő,
mondhatni. De talán épp a rendszeres fizikai terhelés az, mely megóv bennünket
a léhaságtól és a nem kevésbé veszélyes szenvedély kísértetektől! Szinte egész
nap a friss levegőn tartózkodom, a vad természet lágy ölén, ahogy egykoron az
ismeretlen, de minden bizonnyal jelentős költő mondotta volt. S a természet állandósága,
ugyanakkor állandó változása, ez a csodálatos harmónia is esztétikai gyönyörrel
tölt el, oly magasabb rendű szellemi táplálékot képezve számomra, amely nélkül
élni immár nem tudok és nem is szeretnék. Ha meg a gazdámról kérdezel,
egyszerű, kedélyes fickó, ment minden nagyravágyástól. Egyszerű étkeket eszik,
kezével sodorja cigarettáit, néha berúg. Hidd el, nincs nálunk boldogabb páros
abban a néhány száz tengeri mérföld sugarú körben, amelyet elektrovibrációs
teremmel módomban állt letapogatni!
Járművünk - na persze nem a mi Járművünk, mármint hogy
konkrétan a Tied meg az enyém, hanem úgy a mi Járművünk, hogy mostanáig az ő
történetét kísértük több-kevesebb figyelemmel - szóval, Járművünk enyhén
elszégyellte magát. (Nagy szó!) Hát persze, hogy igaza volt a másik Járműnek, e
sztoikus vidéki filozófusnak. Vágyai összhangban álltak lehetőségeivel, s mi
más lehet több az általunk ismert Világegyetemben?
Sőt egy kicsit már irigyelte is ezt a másik sáros Járművet.
Ugyanakkor bölcsen tudta, hogy hiába próbálna erőnek erejével visszavonulni,
csöndes, nyugalmas vidéki életet élni. A megtett Utazások immár végérvényesen
átalakították elméjét, s ha afféle új köntösként más életformát óhajtana magára
huzigálni, az önmagára erőszakolt idegen szövet esetleg csak eltakarná -
esetleg! - de meg nem változtatná a mindig legbelül rejtőző lényeget.
Tényleg.
Az Utazó elégedetten szuszogott hálózsákjában.
A Csapadék, belátva teljes vereségét, immár csak úgy
tessék-lássék tevékenykedett.
A pásztor a tűz mellett zsendicét készített, illatosat.
