- Gyorsan gyorsan gyorsan!
- Gyorsan mit?
- A víz! A víz!
- Milyen víz?- nézek bután, mert hát akármekkora árvíz, a második emeletre azért csak nem... különben is van egy jó kis felfújható gumicsónakunk...
- A magzatvíz! Gyorsan!
De hát ez... ez lehetetlen... A számítógép szerint egy hónap múlva. Az orvosok szerint két- három hét. Igaz, az egyik kis kopasz azt mondta, hogy most már bármikor... de ezt csak úgy csendesen mondta, úgyhogy nem is igen figyelt rá senki.
- A táskát! - rendelkezik amúgy bizonytalan hitvesem a vészhelyzet szülte határozottsággal.
Jajjajjajj! Jézusmáriaszentjózsefösszesaprószentek, most segítsetek. Nyakunkon a gyerek! A táska, a táska!
De azért ez is milyen egy dolog attól a gyerektől, hogy csak úgy... jön. Mikor neki tetszik vagy mi.
- Minden megvan?
- Egy hónapja készítem... ne kérdezz hülyeségeket, adj egy törülközőt.
Intermezzo az autónál.
-Benzin van?
- Kicsit pislákolt a kijelző...
Remek. Na mindegy. Húsz kilométerre biztos elég, aztán meg... kérek valahol, vagy ilyesmi... bár éjjel egykor...
Egy gyors telefon a kórházba a doktor úrnak, igen, már vár. Mondja monumentális nyugalommal. Hogy lehet így beszélni a telefonba, mikor ilyen... rettenetes helyzet van?
- Erre tessék- int a nővérke. – Az egészségügyi kártyát kérem.
- Jujj... az otthon maradt!
- Hol a... bánatba?
- A telefon mellett... a jogosítvánnyal meg a...
-Elég lesz egy személyi igazolvány is.
- Az is ott maradt. De nem baj, mert úgyis haza kell menned, mert kell ez és ez meg két amaz meg négy ilyen meg négy amolyan... Nyugi, még van időnk- nyugtatgat az asszony. Engem!
Mi lett volna, ha nem egy hónapig pakolásszuk azt a táskát?
- Ha esetleg megállítanak a rendőrök, magyarázd el a helyzetet...
Hogyne. Alezredes úr, tessék már engem inkább visszafelé ellenőrizni, mert véletlenül épp nincs nálam egy büdös irat se, meg amúgy is mindjárt kifogy a benzinem... mellesleg meg apa leszek, vagy mi a szösz...
Várakozás a csillogóan tiszta, vakító fehér fényben fürdő előtérben. Ha jól tudom, az apukák ilyenkor egyik cigartettát szívják a másik után és idegesen járnak fel és alá. Legalább a körömrágásra rászokhattam volna. De mindent csak halogatok én is.
Doktor érkezik, biccent. Biccentés vissza. Most mit szaporítsuk a szót, mi férfiak.
Bentről egy akkora ordítás, hogy belereszketnek az ablaküvegek. Édes jó istenem, mit csináltam egy szerelmes éjszakával. Vagyis csináltunk. Csak gyere ki épségben, kedves, holtodig a szolgád leszek, de legalább egy hétig biztosan.
Nővérke érkezik.
- Nincs semmi probléma... most vizsgálat, egy-két órán belül szülés.
Mosolyog. Ha tudnád, milyen hálás vagyok neked, te drága. Úgy beszélt, mintha azt mondta volna: - A rétes mindjárt megsül.
Na. Mindjárt vidámabb a hangulat a fedélzeten. Várunk, mint a pinty. És ahogy egy pinty tud várni... Gyerekem lesz, juhé. Azt már tudom, hogy kisfiú. Na ja, mindkét oldalról annyi a fiú a családban, mint a lom. Lányok csak elszórtan.
Nicsak, a falon is van egy kisfiú, egy óriási gyógyszerplakáton. Ha a pici szedni fogja ezt a készítményt, akkor olyan boldog és egészséges család leszünk, mint a képen látható. Rettenetes. A kisfiú arca teljesen eltorzult, arcán őrült vigyor, nyelve jó tíz centire kilóg. Apuka és anyuka mereven mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Borzasztó... Ha belegondolunk, mennyi minden van... Nyitott gerinc és nyúlszáj és hirtelen csecsemőhalál és gyermekbénulás és... Mi lesz, ha egyikük meghal? Mi lesz, ha mind a ketten meghalnak? És mi lesz velem? Ha esetleg túl leszünk rajta, én elmegyek a templomba... vagy veszek egy üveg borovicskát... Olyan gyengeséget érzek a szívem körül. Ez a szülés előtti trauma apukáknál, olvastam valami ilyesmit. Remélem, nem esek össze. Kitartás, öregem, mindjárt túl leszel rajta... annyit kibírt már e szív... Lehet, hogy csak én halok meg? Szegény kissrác, még meg se született, már árva...
Ez a padló is milyen érdekes. Két párhuzamos nyompár indul a szülőszobából, melyet a gumikerekek koptattak a műanyag burkolatba. Az egyik nyompár egyenesen a kórtermek felé vezet. Ez jó. A második elkanyarodik a lift felé... és ez már nem olyan jó, mert arra a műtő van. Az enyémek vajon melyik irányba mennek majd? És ha nagyobb lesz a gyerek, fogja-e majd érdekelni a foci és a horgászat és a biciklitúrázás és a.... és mi lesz a foglalkozása?
Mi lesz, ha beteg lesz? Nem kéne valakivel beszélni? Főorvossal, igazgatóval, adjunktussal? Portással, takarítónővel, karbantartóval? Boríték sincs nálam... jaj, mióta várok itt... jé, még csak tizenkét perce...
- Te vagy az, Józsi? - szólal meg egy kellemesnek nemigen mondható női hang a szomszédos, fehér üvegajtó mögött. (Ezen az emeleten van a belgyógyászat is).
Mit lehet erre mondani?
- Józsi? - követelőzik a hang. Mit józsizik ez itt?
- Úgyis tudom, hogy ott vagy, Józsi - állapítja meg végtelen keserűséggel a nő. A fenébe, ezekre nem felügyel itt senki? Józsizik itt hajnalban.
- Te Józsi! Ha kimegyek, szétverem a fejedet - közli a hang hideg tárgyilagossággal és ez már több, mint amennyit egy szülés előtt álló apuka el tud viselni.
- Nincs itt semmiféle Józsi! Tessék bemenni és lefeküdni!
Rövid hallgatás után a nő őrjítő bizonyossággal állapítja meg: - Te is hazudsz. Tudom, hogy Józsi ott van.
Elcsoszog. Na, ha itt van a Józsi, hát itt van. Vén boszorkány. Nem elég nekem a magam baja.
Nővérkék érkeznek. Frissen, csivitelve, fürgén kopogva a műanyag padlón. Ezt hogy csinálják? Hogy ilyen... elevenek, reggel háromkor?
Lift zörren, gurítható ágyon hatalmas hasú anyuka zihál verejtékes homlokkal.
- Ő már mindjárt megszül - súgja oda a nővérke, aki, úgy látszik, a bizalmába fogadott. Vagy olyan szerencsétlenül néznék ki?
Tíz perc, húsz perc, félóra. Nővérke jön, valami fehér csomagocskával, benne valami kis barna, helyenként lilás, de haja is van.
- Itt van az apuka?
- Öö... az előbbi hölgy férjére tetszik gondolni? Nincs itt senki, csak én...
- Maga, maga. András a gyerek, igen? Fiú, háromötven.
Most valami aprót kér, vagy mi van?
- Egészséges. Milyen szép haja van - öleli a nővérke a csomagot, mintha... mintha az övé lenne.
Mármint hogy én? Hogy én volnék az apuka? Keblemre, világ, hadd öleljelek meg. De soha senkinek nem fogom elmondani, hogy egy nappal előtte álmodtam róla. Úgy volt, hogy egy takaró alatt mocorgott valami... és ahogy lassan, félve felemeltem a takarót, előbukkant Andráska. Kicsi volt, barna, kékszemű, sokhajú. Pontosan, mint ez a csomagocska.
Nővérke el, csomaggal együtt. Vörös köd van, csillagok. Fuvallat kél, talán az Élet szele csapott arcon. Kitolják a kedvest, hősiesen mosolyog, egyik kezét hanyagul a feje alá teszi, mintha nem is történt volna semmi.
- Jól vagyunk - mosolyog. - Nyugodjál meg...
Csendben fogom a kezét és szokás szerint hallgatok, mikor szokás szerint annyi mondanivalóm lenne. Még int a kórterem ajtajában.
Akkor... akkor én most mehetek haza?
A doktor érkezik, már civilben.
- Jó reggelt... a gyerek egészséges. Nem volt semmi komplikáció. Tessék nyugodtan hazamenni.
Ma itt mindenki engem nyugtatgat?
- Köszönöm szépen, doktor úr...
Int, visszaintek. Mi férfiak...
Magának könnyű, doktor úr. De nekem ez volt az első szülésem.
