Oly sokáig éltünk vadházasságban a hatalmas
szomszéddal, hogy a válás már nem is olyan egyszerű. Igaz, a zsigulidömpingnek vége
és ha tekerjük a rádiót, nem szólal meg az összes hullámhossz kilencven
százalékán egy férfias orosz bariton. És az utolsó orosz katona is fellépett a
vonatra a keleti határ előtt, miután sikertelenül próbálta eladni kitűnő
állapotban lévő Kalasnyikovját kerek ezer dollárért.
A
volt szovjet, ma ukrán határtól kissé messzebb a Nagy Testvértől való függőség
esetleg akkor tűnik fel, ha megszűnik sziszegni a gáz a tűzhelyen. A keleti
végeken az ukrán határ közelsége bizonyos rétegek megélhetési formájává, vagy
legalábbis pénzkereseti lehetőségévé vált. Az „orosz benzin” - hiába ukrán - régi
Wolksvageneken érkezik leggyakrabban, mert ezek tartálya gyárilag is majd száz
literes, némi átalakítás után még több. Társul hozzá némi ital, a közönséges
vodkától a gyógynövényes, két gyógynövényes, kilenc gyógynövényes
Becher-utánzatig, melyek fogyasztása hosszú és egészséges életet garantál a címke
szerint. Kis bűzrudacskákból is széles a választék, a legolcsóbb
torokkaparóstól Camelig és Marlboróig minden kapható. Az ukrán „csempész” jól
öltözött és jól szituált üzletember benyomását kelti. Az idézőjel meg azért
indokolt, mert fönti élvezeti cikkek szállítása hivatalosan ugyan törvénytelen,
de azért nem arról szól, hogy a csempész terepszínű ruhában, bekormozott
arccal, lehetőleg egy holdtalan éjszakán lopakodik az ukrán bokrok között,
olykor földhöz vágva magát a határőrök pásztázó fénysugara elől.
Inkább
csak hajnalban beáll a sor végére és cigarettázgatva, rádiót hallgatva kivárja,
míg rákerül a sor. Ez úgy két-három, esetleg öt-hat, vagy nyolc-tíz óra. Ha az
ukrán vámos ún. „ismerős”- tehát már kapott némi intézkedés-serkentőt - akkor
csempészünk előre is megy. Senki se tiltakozik, mert a többieknek is van
„ismerősük”, csak ma éppen nem szolgál. A szakma képviselői között akadnak volt
mérnökök és volt rendőrök és volt mesteremberek, közös jellemzőjük azonban,
hogy e tevékenységgel messze többet keresnek, mint az ún. „becsületes
munkával”.
A
határ másik oldalán még megállíthatja egy-egy szlovák rendőr (meg is állítja),
de mivel ez is rögtön a tárgyra tér (Adj kávéra!), csekély érmék cseréje után
immár zavartalan az út az átvevőig. Aki egyrészt saját benzinköltségét próbálja
csökkenteni, másrészt a kb. harmadával mindig olcsóbb „orosz” benzint csekély
felárral eladja. A határ menti benzinkutasokat emiatt eheti ugyan a fene, mert
benzin- gázolaj forgalmuk érezhetően megcsappant, de amíg határ lesz és a határ
másik oldalán valami olcsóbb lesz, addig nyilván csempészet is lesz.
A
szlovák oldalon ugyanolyan típusú gépkocsik tulajdonosai állnak sorba a hajnali
szürkületben, nézelődve, vajon itt van-e az ismerős vámos. Szlovákia
legkeletibb részén a munkanélküliség aránya harminc százalék körül mozog,
hivatalosan, nem hivatalosan több. Az itteni munkanélküli jobb esetben reggel
nyolcra - kilencre itthon is van, megkeresve ez által egy olyan pénzecskét,
amilyet semelyik maszek munkahelyen. (A helybéli vállalkozók zöme minimálbért
fizet, vagy annyit sem.) Kis halak ezek. Ettől már csak a falusi nénikék
csempésznek kevesebbet, akik a cigarettát szálanként ruhájuk alá dugdosva
hozzák át, esetleg lazán zsebrevágva egy kvótán felüli cigarettacsomagot. Hátha
elnéző a vámos, hisz - végső soron - az is ember.
A
nagy halak, azok valahol a háttérben cirkálnak láthatatlanul. Csempésznek
cigit, de már kamionszámra, meg embereket. A pakisztáni, bangladesi, indiai,
stb. menekültek egyik lehetséges útvonala ez, az áhított Nyugat felé.
Mindenüket pénzzé téve, profi embercsempészeket megfizetve vágnak neki a nagy
ismeretlennek. Lelkiismeretes csempész teljesíti a kötelességét, a
lelkiismeretlen kirakja őket az ukrán oldalon, biztatóan mosolyogva: na,
másszatok át a kerítésen, az már Ausztria. Vagy Németország, vagy amit akartok.
De a másik oldalon a valóságban, mondjuk, Nagyszelmenc van, esetleg
Szirénfalva, vagy bármely más határ menti település észak felé, fel egészen a
lengyel határig. Jöttek már pakisztáni menekültek a novemberi fagyos szántáson
pizsamában, mezítláb is. A rendőrőrsre ruhát, ételt, lábbelit vittek a falusi
asszonyok „szegényeknek”, akik vagy megették a sertésmájkrémet, vagy nem és
visszatoloncolták őket, hogy aztán megint próbálkozzanak, ha maradt pénzük.
Hogy
van-e látható nyoma a csempész-életstílusnak? Az azért eléggé látványos, mikor
a kommandósok kiszállnak, akciófilmekben látható módszerekkel fülön csípve a
többnyire fiatal delikvenseket. És egyébként?
A
Latorca folyó árterében haladva sok horgásszal találkozhatunk, ami egy folyó
mellett nem olyan nagy csoda. Ám az állatvilágból ismert mimikri szép
példájaként némelyiküket egyáltalán nem érdeklik a halak. A folyón érkező
csomagok, azok viszont nagyon is. A folyóvíz persze csalóka, olykor
el-elsodródik egy csomag és ilyenkor esetleg egy dohányzó igazi-horgásznak
lehet egy jó napja, még ha halat nem is fogott. Egyébként is zajlik itt az
élet. Lövések hangzanak az éjszakában, amit már talán túlzásnak vélhetne egy
idegen, de idős roma horgász siet, szinte már fut a falu felé. – Jaj, az
oroszok! - ordítja rémülten. –Lövöldöznek, otthagytam felszerelést, halat,
mindent!
Információforrásunk
szavahihetőségét némileg csökkenti, hogy nem csekély mértékben részeg. De
„valami van”, mert a határőrök megállítanak a töltésen, igazoltatva, majd
csempészárut keresve ülés mögött, csomagtartóban, meglehetős alapossággal. Mit
lehet tenni, úgy látszik, a horgászat ezzel - is - jár a keleti végeken, itt,
ahol a Nagy Testvér árnyéka még mindig érezhetően sötétebb, mint máshol.