VI. fejezet, melyben…
…felsülünk a forralóval. Vadkemping és víztisztítás. T.
megkedveli a sült szalonnát. A zöld nyolcszázötven árnyalata és a felemás lábú
tehenek. Pacalleves ecetes paprikával? Herkulesfürdői mozaik.
Reggel Ralf korán dolgozni indul. Mi még egy
kicsit lustálkodhatunk és ahhoz képest, hogy a szomszéd bácsi jóvoltából a
tyúkokkal feküdtünk, igazán szép teljesítmény a nyolcórai kelés. Katrin
tiszteletünkre ananászos sütit készít. Sütés nélkül.
- Még
mindig nincs áram - sóhajtja - se kávával, se teával nem tudlak kínálni
benneteket.
Büszkén
húzzuk elő tábori gyorsforralónkat. Katrin kissé gyanakodva méregeti a bűzlő
masinát és neki lesz igaza: az átkozott szerkezet fél doboz gyufa
elgyújtogatása után sem hajlandó működni.
A
teátlan - kávétlan reggeli után lecipeljük holminkat az udvarra és a helyiek
osztatlan érdeklődésének örvendve felmálházzuk a drótszamarakat. Bajszos
bácsika tartja előzékenyen a kormányt, suhancok hümmögnek elismerően a sok
fogaskerék láttán és egészen közelről óhajtják látni, hogyan kezeljük
teflonolajjal a tegnapi esőtől rozsdás bicikliláncot. A kicsi Karlnak hagyunk
még néhány rágógumit, aztán búcsúzunk.
Hol
rossz, hol még rosszabb utak vezetnek Lugoj felé. Hamar rájövünk, hogy a
pirossal jelzett utakról jobb le sem térni. A sárgával jelzettek, minden
szépítés nélkül, borzasztóak. Kátyú kátyút követ, és az ún. „útból” hamarosan
csak néhány keskeny aszfaltcsík marad. Lejtőn lefelé, akár egy számítógépes
játék: egyre gyorsabban szlalomozunk a szemberohanó gödrök között, de persze
előbb utóbb puff, bele valamelyikbe.
Lugoj
előtt az út, ha lehet, még rosszabb. A városban ráadásul macskaköves, ami igen
szépen mutat képeslapon, de a biciklis fenekeknek kész gyötrelem. Előttünk a
hétvége, be kell vásárolnunk. Amihez pénz kell. Amihez meg bank. Az
élelmiszerbolt vezetője segítőkész, nyomban elküldi egyik ismerősét egy másik
ismerőséért, aki tud magyarul. Az idős nénike el is magyarázza készségesen,
merre található a bank.
- Nincs valamijük eladni? - kérdezi még a jó üzlet
reményében, de kiábrándítjuk:
- Csak biciklink van, meg a hátizsákok… azt meg nem
adhatjuk.
- Kár- legyint. - A magyarok mindig hoznak valamit
eladni.
A bank
sajnos csak délig volt nyitva, tovább kell menni Karánsebes felé. A városba érve hamisítatlan optimizmussal
megint kempinget keresünk, amit az „útikönyv” jelez. Ilyesféle intézményről még
csak nem hallottak errefelé az emberek. Motel, az van, de több, mint harminc
dollár egy szoba, így aztán a város után elkezdjük nézegetni az alkalmas
táborhelyeket. Próbaképpen bekerekezünk egy kis faluba, amit a térkép sem
jelöl, és megpróbálunk magyar családhoz bekérezkedni, ahogy annyian ajánlották.
Az úttesten kutyák és libák alszanak, nagy forgalom nem lehet. Magyarul nem tud
senki. Így aztán visszazötyögünk a főútra és nemsokára már keskeny ösvényen,
bővizű patak partján toljuk a bicikliket. Ivóvizünk nincs, eljött az ideje,
hogy kipróbáljuk a kerámiabetétes szűrőberendezést. A sárgás, zavaros
patakvizet tényleg kristálytiszta folyadékká változtatja. Jó sok pumpálás után.
Az íze… hát olyan… olyan steril.
Amúgy meg esteledik. Csobog a patak, csattognak a
csalogányok, a Kárpátok bérceit vörösre festi a lenyugvó nap. A túlsó parton
birkanyáj legelész és pattog a tűz a hűvösödő alkonyatban. Serceg a szalonna,
amit T. otthon „nem eszik”. Hát most eszik, de nagyon…
Másnap reggel köhécselek, kapar a torkom, folyik az
orrom. A fejem meg nyomja valami belülről kifelé. Na, még csak ez hiányzott.
Bekapok egy tablettát az utazópatikából, nemigen jobb. Irány Orsova, vagy
legalábbis Herkulesfürdő. Elkelne egy pihenőnap.
Balról egyre közelebb húzódnak a hegyek, aztán jobbról is
bekerítenek. Meredek, erdős hegyoldalak közt kanyarog az út, a fű dús és szinte
étvágygerjesztően zöld. Szinte kedve támad az embernek beleharapni, különösen
úgy délfelé. A hegyoldalakon a zöld ezernyi árnyalata, na jó, ezer lehet, hogy
nincs, de nyolcszázötven biztosan. Fönt apró, zömök tehenek, olyan meredek
lejtőn, amely inkább zergének való. Az egyik oldalon egészen biztosan rövid a
lábuk, csak úgy állhatnak meg, másképp nem lehet.
Ezeken a lejtőkön már egész jól lehetne gyorsulni, az út
is jobb valamivel, csak ez a szél… igen, kitalálták szembe fúj. Álljunk már meg
kenyeret venni. Bajszos román bácsika jön ki a szomszédos kocsmából csodát
látni (azaz minket).
- ………….- kérdezi.
-Herculane - intek.
- ………….- kérdezi.
- Hungary - mondom. A bácsika elégedetten baktat viszza.
Jól elbeszélgettünk.
Benzinkútnál ebédelünk, újabb ismeretlen ételeket. A
„ciorba de burta” biztos jól néz ki, hozzá ismeretlen nevű saláta. A pincér
némileg csodálkozva kihoz egy adag tejfölös pacallevest és hozzá egy hatalmas,
piros ecetes paprikát. Ez valóban elég merész párosítás, de hát a pincér, az
pincér, teszi a dolgát. Ki tudja, a messziről jött idegenek hazájában milyenek
az étkezési szokások. T. nek nagyobb szerencséje lesz, „gratart” kap, roston
sült hússzeletet. Aztán gyerünk tovább. Útközben könnyű uzsonnát fogyasztok,
antibiotikumot és néhány liter vizet.
Herkulesfürdő a várakozással ellentétben nem falu, hanem
egész helyes kis fürdőváros, vagy legalábbis az volt valaha. Dicső múltról
regélnek a patinás épületek, közöttök szocreál panelházak terpeszkednek. A
környezet mesés. Szűk völgyben települt a város, a zúgó Cerna partján. Kétoldalt
meredeken a magasba szökő hófehér sziklák, görcsösen kapaszkodó fenyők és
cserjék, amelyek innen lentről apró bonszajoknak látszanak csupán. A völgy
mélyén elszórtan apró házak és nagyobb üdülők, itt-ott kupolás, cifra
fürdőépületek. A város fölött hatalmas szállodák pöffeszkednek vakolatlan vörös
téglából, masszív, csúnya betonerkélyekkel, az őrült diktatúra emlékei. Üresnek
látszanak, mint később megtudjuk, szezonban azért van vendég. Ez biztos valami
romturizmus.
Kivételesen tényleg találunk egy kempinget. (Jelzi a
térkép is.) Szimbolikusnak nevezhető tízezer lejért felverhetjük a sátrunkat.
Körülöttünk az enyészet különböző fokozataiban düledező faházikók, az egyikbe
benézve világos, hogy jobb a sátor. Zuhanyozó nincs, pontosabban: a romos
épületben, ami egykor, talán, pár évszázaddal ezelőtt zuhanyozó lehetett,
rozsdás csapon hideg víz folyik az ugyancsak rozsdás mosdóvályúba (abba az
egybe), az illemhely: lyuk a betonpadlón.
Az egyik házikóban honfitársunk tanyázik, aki festőként
mutatkozik be és nyomban föl is ajánlja, hogy csekély összegért - ötezer lej
per darab - portrét készítene rólunk. Később kiderül, hogy öt nyelven beszélő
világpolgár, hivatásos festő, valamint életművész és szereti a rumot, de azt
tőlünk nem kap.
Alig várjuk, hogy forró vízben áztassuk fáradt
tagjainkat. A termálvíz biztosan jót tenne a nyavajámnak is.
