V. fejezet, melyben…
…A Hupikék Törpikék emlékmű előtt tisztelegnek. Ebéd vetkőzés után. Katrin és Ralf befogadnak minket.
Szomszéd bácsi nem jó bácsi. Fogak a dobozban!
A hotelszoba árában a reggeli is benne foglaltatik.
- Szalámi?
Vaj? Tojás? - érdeklődik a pincérnő tört magyarsággal.
- Igen-
bólintunk kegyesen.
- Ebben
a sorrendben - teszi még hozzá P. a biztonság kedvéért, nehogy valami
félreértés essen. Kapunk még görög őszbarackdzsemet, nem azért, mert ez egy
luxushotel, hanem mert itt nyilván ez a legolcsóbb.
A kávé
jó. Az ablakon jobb nem kitekinteni. Erős szél, komor fellegek. Induljunk.
Némi
tévelygés után megtaláljuk az aradi vértanúk emlékét, ámbár kissé csalódottan.
Mi tagadás, valami nagyobb szabásút? Eredetibbet? Megrázóbbat? Vártunk.
Elhelyezünk egy nemzetiszín szalagot „Velocipéd SE” felirattal. A kegyeletes
aktus ünnepélyességét némileg csökkenti tarkabarka vízhatlan öltözékünk.
A ramaty
időjárás ellenére most is érkezett egy teli autóbusznyi turista
Magyarországról. Érdeklődnek. Hümmögünk, hümmögünk, azután csak kibökjük, hová
is igyekeznénk. Az utasok körülvesznek és részint sajnálkozva, részint
megbocsátólag méregetnek, mint az olyan őrülteket szokás, akik nem tehetnek a
bajukról, szegények és idővel talán maguktól is meggyógyulnak.
Mire a
főútra érünk, szakad az eső és hamarosan kiderül, hogy vízhatlannak reklámozott
holmijaink nem is annyira vízhatlanok. A nagy, színes, harang alakú esőköpenyt,
amellyel a prospektuson látható fénykép tanúsága szerint olyan szépen le lehet
takarni akár az egész biciklit is, kénytelenek vagyunk szorosan magunkra
kötözni, mert amúgy akkora ellenállása van, mint egy fősudár-vitorlának. Ha az
eleje a kormányra kerül, megbízható vízgyűjtőként működik. Az így összegyűlt
néhány liternyi vizet igazságosan elosztva hol magamra, hol az utánam jövőre
loccsantom.
Temesváron
ebédelünk, igazi étteremben. Már az is csoda, hogy egyáltalán beengedtek
minket, ronggyá ázottan és sáros homokkal borítva. A bejárat előtt
szabályszerűen levetkőzünk. Levesszük az esőköpenyt, esőnadrágot és eső-lábszárvédőt,
így többé kevésbé emberi kinézetünk lesz.
A tulaj
elég jól beszél magyarul, fogásokat ajánl és ”bármit, amit csak akarunk”. Otthonosan, melegítőben mellénk telepszik és
egész ebéd alatt szórakoztat minket, közben a pincéreket ugráltatja. Kitanult
pincér és vendéglátós, egy ideig Szerbiába járt üzletelni porcelánnal,
miegyébbel, a haszonból építette a panziót.
Szerbiába
járni most nem annyira jó - mondja és ezzel egyet is érthetünk. - Most se lenne
rossz biznisz éppen, de már nem annyira bírom az ide-oda utazgatást. Fáj a
derekam. Mi itt Romániában ezzel a maszeksággal még csak most kezdtük. Nem
lehetett, tudják. (Tudjuk.) De annyit haladtunk öt év alatt, mint maguk tíz év
alatt.
Lehet,
ki tudja. De most már menjünk. A bejárat előtt visszaöltözünk színes és sáros
hacukánkba, és hajrá megint bele az esőbe. A kamionok percenként végig
zuhanyoznak sáros vízpermettel.
Végül is
szerencsénk lesz. Kocsi fékez, fiatal német házaspár érdeklődik: németek
vagyunk-e? (Még nagyon új a felszerelés). Nem vagyunk, de szerencsére angolul
eltársalognak P.-vel. Az eredmény egy meghívás, ami soha jobbkor nem jöhetett
volna.
Utólag
kiderül: nemhogy a faluban, Buziason, de közel s távol nincs olyan hely, ahol a
fáradt turista álomra hajthatná a fejét. Aztán az is kiderül, hogy jobb, ha
elfelejtjük a kempingeket, hiába rajzoltak a román térképészek zöld
sátracskákat szinte minden város neve mellé. Útikönyvünk szerint (ha ugyan
annak lehet nevezni ezt a nagy rakás szemenszedett nyomtatott hazugságot) itt,
Buziason termálfürdő található. Katrin
és Ralf biztosítanak: biztos, hogy nem. Nem is volt soha.
Vendéglátóink
a „Caritas” szervezet alkalmazottjaiként hetedik hónapja élnek itt,
gyerekükkel, a kicsi Karllal. A meghívást tulajdonképpen annak is köszönhetjük,
hogy Ralf szintén kerekezik és mint mondja, nagyon jól emlékszik, milyen érzés,
ha az ember senkit nem ismer és ráférne egy kis segítség.
Beköltözködésünk
nem teljesen problémamentes: megjelenik a szomszéd és valami nagyon nem tetszik
neki, telefont emleget és fontoskodva távozik. Katrin és Ralf elmesélik, hogy
ez a pasas valóságos istencsapása, minden lépésüket ellenőrzi, minden ajtótól
van kulcsa, kémkedik és beles a fürdőszobába, és ha megharagszik, képes elzárni
a vizet és/vagy az áramot. Mint például most. Mire vacsorához készülődünk,
kialszik a villany. A típus ismerős. Volt kommunista spicli, esetleg szekus.
Tele van ezekkel minden volt szoci ország. Hja, a hatalom édes ízét nehéz
elfelejteni. Amelyről ugye azt mondta egy humoros valaki, hogy édesebb, mint a
fajfenntartás technikai része, bár ez a valaki nem egészen így fejezte ki
magát.
Na, de
csak semmi politika. A kis Karl, aki román óvodába jár, de nem nagyon szeret
románul beszélni, nagyon izgatott lett az érkezésünktől. Alig várja, hogy
előrukkolhasson legféltettebb kincsével, amit egy kis sárga műanyag dobozka
rejt. Kegyesen megengedi, hogy belenézzünk és valóban leesik az állunk: a
dobozka Karl első három tejfogát tartalmazza.
Katrin
párolt húsos káposztát, lágytojásokat és vegyes zöldségsalátát rak az asztalra.
Szemmel láthatóan minden két (és fél) személyre készült, ezért mi is előszedjük
féltett kincseinket: kenőmájast és paprikás szalámit. (Végre T. is előrukkolt a
féltve őrzött sprotnival. Vendéglátóink spártai egyszerűségben, szúette öreg
bútorok és többé-kevésbé tábori körülmények között élnek. Az élelem egy részét
Németországból kapják. De a fürdőszobájuk, az csodálatos. Német csempe, német
berendezés. Forró víz, korlátlan mennyiségben. Ezt szerencsére nem zárta el az
az aranyos szomszéd bácsi. Úgy látszik, mára megelégedett az árammal és most a
jól végzett munka bizsergető örömével megy csicsikálni.
