Igen. Lehet, hogy fura, de így van.
Nálam, bent. Nahát! Csak úgy fogta magát, bejött. Beköltözött. Érthetetlen.
Na
most, hogy ezt akarta-é valaki? Ööö... hát persze, hogy akarta! Hisz ha nem
akarta volna valaki, akkor nem is lenne itt, nem igaz? Igenis, hogy akarta!
Akar-TUK! Közös erővel! Egyöntetűen, mondhatni.
De
azért fura. Roppant-roppant fura. Senki se gondolta volna. Legkevésbé ő. Meg
én. Hogy csak úgy. Jó, jó, én is akartam. Persze, hogy akartam. Már mér ne
akartam volna?! Úgy se volt itt senki, sokáig, rajtam kívül. Ami egy idő után
határozottan, izé... nem, nem idegesítő! Csak olyan, izé, ööö... fura, ez az!
Vagy
nem? Na mindegy. De hogy csak úgy itt van...? Meg... meg hogy itt is marad? Ez
már majdnem olyan, mintha... el se akarna menni. Sebaj. Olyan szép együtt élni
valakivel.
Mondja
mindenki, aki együtt él valakivel. De hát mást nem is igen mondhat, mi? Mert ha
neki- mármint annak, aki mondja- nem jó együtt élni valakivel, akkor elválnak
útjaik, nemdebár? És akkor már nem él senkivel. Na, akkor kéne megkérdezni!
Mikor épp nem él senkivel! Esetleg: mondjuk valamivel később, mondjuk egy
másvalakivel. És ha azzal jól elvan, akkor mondhatja ismét, hogy együtt élni jó
valakivel. Vagy akkor is mondja esetleg, ha... ha nem is igaz?
Állítólag
vannak ilyen nagy léptékű társadalmi hazugságok. És akkor még meg sem kérdeztük
azokat, akik sose nem is éltek senkivel. Meg nem is akarnak. Nagyon zavaros ez
az ügy, kérem szépen.
Persze
végső soron jó, hogy itt van, azért. Nálam. Nálunk. Bent. A lakásomban. A
lakásunkban. Csak ezek a rettenetes dolgok ne lennének. A múltkor is- psszt!-
nézem, hát az asztalon- még ilyet- ott van a bélyeggyűjteményem. És ez még
semmi. De kinyitva! Most szóljanak hozzá! Kinyitva, az asztalon. Mikor annak a
barna könyvespolc jobb fölső szekrénykéjében a helye, hátul, közvetlenül a régi
bankjegyek albuma mellett. És persze bezárva.
Nem
szóltam, mert én egy türelmes ember vagyok. Meg még azt hinné, hogy holmi
szőrszálhasogatóval van dolga, aki minden csomón csak a kákát keresi folyton.
De ezt a rendetlenséget már nem bírom idegekkel. Képzeljék, a múltkor- psszt!-
hát a fotel karfáján egy olyan izé... vékony, fekete, csipkékkel... olyan
kantárféle, két púppal... Megvan! Melltartó. Csak úgy ledobja, akárhol, mint...
mint kígyó a bőrét, nemtörődömül. Nahát! Vagy ezt nem szokták, izé,
felakasztani? Valami speciális vállfára, vagy ilyesmi? Vagy legalább...
összehajtani? Mert a normális ruhát ugye szépen összehajtogatjuk , élére,
természetesen, és szépen betesszük a helyére, a szekrénybe. A nadrágot a
vállfára, az ingek mellé, az ingeket legszélre. Mármint a rövid ujjúakat, mert
a hosszú ujjúak a másik szélére jönnek. Így van ez itt mindig, kezitcsókolom,
tizennégy éve. Valami rendszernek csak kell lenni, nem? Legalább valami
minimálisnak!
És
még a cipőket nem is mondtam. Képzeljék csak- psszt!- leteszi strégen az
előszoba falához. Mikor annak a cipőtartóban a helye, pontosan merőlegesen a
cipőtartó hossztengelyére, azaz egyúttal a fal síkjára is. Na jó! Én nem vagyok
olyan! Egy- két fok igazán nem számít! De azért egy tizennégy fokos eltérés...!
Már bocsásson meg a világ! Egészcipők fent, balra barnák, félcipők lent, jobbra
papucsok! Ezt még egy óvodás is tudja, kérem szépen! Hát ennyit nem lehet
megjegyezni... egy matematika-tanárnőnek...Na meg még hogy strégen áll az a
nyavalyás cipő. De még az egyik le is dől néha. Csak fekszik az oldalán, mint
egy... egy léket kapott bárka... egy kész Titanic... De nem szólok, nem én. Még
azt hinné a drága, hogy valami végletekig pedáns pasassal van dolga... aki
minden szőrszálat folyton csak széthasogat... Nem szólok én, egy árva szó,
annyit se.
Még
a konzerveket is kibírtam. Ezt nem mondtam még? Neeem? Képzeljék magukat az én
helyembe. Csak próbálják meg. Egy este hazamegyek... mit sem sejtve,
értik...abszolúte gyanútlanul... kinyitom a konyhaszekrényt... azt hittem, ott
helyben összesek. Én még ilyet nem láttam. Nem is igen hittem a szememnek, míg
meg nem tapogattam... a marhahúskonzervet... ahogy ott fekszik a tonhalkonzerv
mellett... mikor még egy csecsemő is tudja, hogy annak a sertésmájkonzerv
mellett a helye, balra hátul, a befőttek előtt, a száraztésztától mintegy
tizenöt centiméternyire balra.
Szóval...
rettenetes, egyszerűen... Képzeljék el azt a lakást... ezt a... ezt a romhalmazt...
Ezt a... ezt a... csatamezőt! Ruhadarabok a bútorokon! Konzervek, cipők,
bélyeggyűjtemény. Mi jöhet még, kérdem én? Nem kéne mégis... izé, szólni? Hogy
azért mégis, valami minimális kis rendet csak be kéne tartani? Pusztán a
legszükségesebbet... hogy egy nyavalyás konzerv helyét ne tudja valaki
megjegyezni... A múltkor már attól féltem, hogy elszánom magam... valami
végzetes lépésre... De nem, azt nem lehet, csak úgy...
Hisz
az ember mégse dobja ki a lakásból... csak úgy... a saját feleségét... ...állítólag...
