XX. fejezet
Egy város, egy
nindzsa. Utazónk lihegni kényszerül, majd rakéta-üzemanyagot fogyaszt. A
rettenetes szorbok és szokásaik.
Valamilyen
„Nindzsas” nevű város közepén állott meg éppen az Utazó, térképet nézegetni. (Tudod,
Nyájas Olvasó: beszélő- éneklő- zenélő- táncoló térképet, amilyenek manapság
divatosak, hanem csak olyan némát, amilyen volt neki, szegénynek. Ne feledd:
nem könnyű idők voltak ezek. Sőt. Minden túlzás nélkül nevezhetőek nemcsak
nehezeknek, de - akár -
vészterheseknek is.)
Első hallásra nyilván nem egészen érthető, hogyan került ide,
a Felföld peremére ez a japános elnevezés: Nindzsas. Na, de ha hajlandóak
vagyunk némi plusz időt és energiát szánni arra, hogy úgy istenigazából a
dolgok mögé nézzünk - és miért is ne lennénk hajlandóak? - akkor nyilván
találunk valamilyen ésszerű magyarázatot. Az ésszerű magyarázatok alapvető
jellemvonása ugyanis éppenséggel az, hogy - kellő keresés után, persze -
megtalálhatóak. Lássuk csak... igen... most jó... kicsit balra.... ez az,
megvan! Most éppen jól belelátunk a dolgok mögé!
A furán nindzsás nevű város értelemszerűen egy nindzsáról
kapta a nevét.
(Most alaposan mellbevágtalak, mi? Azért nem rossz néha egy
szakemberrel alaposan a dolgok mögé tekinteni, mi?)
A dolog a következőképpen történt: egyszer erre vetődött
egy vándor japán nindzsa. S hát, ahogy a sarki teázóban a pincérnő elébetette a
teáját, a nindzsa azon nyomban úgy belehabarodott - nem a teába, haha, hanem
a pincérnőbe, haha - hogy soha többé nem
tudott kihabarodni belőle. Legott szegre akasztotta fekete, titokzatos jelekkel
díszített fejkendőjét, alufóliába csomagolta ősi szamurájkardját (a szamurájkardokat
MINDIG így raktározzák) és a csinos pincérnővel nemsokára egymáséi lettek, és
akár boldogan, akár boldogtalanul addig éltek, amíg meg nem haltak, ami egy
nagy igazság, a mondat akármelyik részét nézzük is.
Így már talán érthető, miért volt ebben a városban annyi
keletiesen vágott szemű polgár és hogy miért esett átlagban minden ötvennégy
lakosra egy szamurájkard- és dobócsillag- kereskedés.
És most, hogy mindezt ilyen szépen megvilágítottuk -
alaposan a dolgok mögé tekintve - térjünk vissza a mi bátor Utazónkhoz, aki egy
furcsamód keleties nevű városka kellős közepén, a szemafor előtt aggódó
homlokráncolással böngészte közönséges, nem beszélő térképét.
Nem, Legnyájasabb Olvasóm, nem fogom elmagyarázni, hogy mi
az a szemafor. Valamit egyszerűen tenned kell már végre műveltséged ordító
hiányosságainak megszüntetésére. Mellesleg minden történelemkönyvben benne van,
még talán az óvodás-történelemkönyvben is. Egészen érdekesek ezek az új óvodás-történelemkönyvek,
nem gondolod? Hiába, nagy fejlődés az, ha egy csecsemő már az anyaméhben
megtanul olvasni. Amúgy a szemafor egy olyan izé... villogó fa, színes
gömbfényekkel... ami olyan... Mindegy.
Nézz utána és kész.
Szóval, az Utazó böngészett, némileg aggódva. Ekkor megállt
mellette egy idősebb bácsi, némileg rozzant Járművével, melynek
kormányszerkezetéről különböző szatyrok lógtak le, teli káposztával, spenóttal
és egyéb kerti zöldséggel.
- Merre, merre? - kérdezte kedélyesen, látva az Utazó tanácstalanságát.
- Erre és erre - mondta az igazsághoz híven hőslelkű
Utazónk, hisz most nem egy nyamvadt romiszármazék osztrik zsaru kérdezte, amint
az már egyszer megesett, hanem egy normális, hétköznapi ember.
- Jöjjön mögöttem, mutatom az utat - ajánlotta szívélyesen
az ismeretlen. Az Utazó udvariasan megköszönte. Magában könnyedén mosolygott. Na,
nem azon, hogy az öreg biciklije, a ráaggatott szatyrokkal, a szatyrokból
kikandikáló főzeléknövényekkel úgy nézett ki, mint egy jól felszerelt mozgó
zöldségkereskedés. Nem, hiszen az ilyesmi abban az időben, mikor még nem ültettek
mobilis növényeket, amelyek hívásra kihúzták magukat a földből és engedelmesen
elaraszoltak a konyháig, meglehetősen megszokott látvány volt. (Ezek is voltak
egy idők, én mondom.)
Utazónk igazából azon mosolygott, hogy ő, a híres és sokat
próbált Utazó, úgyis, mint az Országutak Merész Vándora, valamint Idegen Országok
Tántoríthatatlan Meghódítója egy ócska, kerti növényekkel megrakott Jármű
mögött halad.
- Bírja a tempót? - kiáltott hátra az öreg atyai
aggodalommal.
Utazónk elfojtotta kitörni készülő kacagását. (De nem
egykönnyen.) Még hogy bírja-e a tempót, jó vicc, hahaha. Hogy ő? Bírja? A
tempót?
Az öreg gyorsított. Hegynek fölfelé. Az Utazó is
gyorsított, mert itt mást csinálni egyszerűen nem lehetett. Már fütyült a szél
mellett. Már lihegett és zihált. Már apró verejtékcsöppek indultak el
hajhagymái tövéből, hogy homlokán végigszánkázva izzadtságpatakocskákká
egyesüljenek, melyek homályt vontak két szép szemére. Később már nem is szánkáztak
- mármint a verejtékcsöppek - mert útközben felszáradtak. Utazónk ajkán a
játszi mosoly előbb görcsössé vált, majd gyorsan lefagyott, hogy csörömpölve
törjön szét a járdán.
Most már elárulhatjuk, hogy a Jármű is somolygott ám
rendesen! Persze csak amúgy befelé. A somolygásban ugyanis erősen gátolta a
száj, nemkülönben a szükséges nevetőizmok abszolút nemléte. Természetesen az
Utazón somolygott – magában - mert ő persze már rég letárgyalta az egész ügyet
ütött-kopott Jármű-kollégájával, talán mondanom sem kell, hogy a híresen
sokoldalú elektrovibrációs kapcsolatot véve igénybe. Az öreg ifjúsági
kerékpáros-bajnok, valamint mélytengeri búvár cápahalász és felemás-korlát
rekorder és krikettkapus, meg szupermaraton-futó volt. (Sokszor egyszerre.)
Kedvenc szórakozásai közé tartozott szemaforos - lásd előbb - kereszteződéseknél
gyanútlan turistákat leszólítani és jól megizzasztani őket.
Utazónk, tudtán kívül, derekasan helytállt. A dombtetőre
érve mindketten lihegve és izzadva álltak meg. Az öreg elismerően bólogatott,
amire minden joga megvolt, mert még feleannyira sem izzadt és lihegett, mint az
Utazó.
- Itt lakom - mutatta a piros cserepes, még vakolatlan falú
házacskát. – Ráér? Vendégem egy kávéra meg egy féldecire.
Hoppá, ágaskodott fel az Utazóban rögvest egy nagy piros
felkiáltójel. Kávé, mi, kávécska? Féldecicske, mi? Leitatjuk a hülye turistát,
aztán meg... ki tudja! Utazónk hallott már egy-két - de lehet, hogy három-négy-
történetet azokról, akik kávécskáztak, féldecicskéztek, és utána meg...
Szóval Utazónk némileg gyanakodott. Mint kiderült, szokás
szerint teljesen feleslegesen.
Nos, minden bizonnyal égsz a kíváncsiságtól, Nyájas Olvasó,
hogy megvilágítsam számodra a rejtélyt: hogyhogy az Utazó „feleslegesen
gyanakodott”. Meg kell, hogy mondjam: ama régi korban - amelyet már csak ezért
is felruházhatunk az újdonság erejével ható „nehéz” jelzővel, esetleg, ha
teljesen következetesek akarunk maradni (és mivel mostanáig ezen fáradoztunk, a
továbbiakban sem kívánunk másképp cselekedni), akkor akár a „vészterhes”
kifejezés sem jogtalan túlzás - azokban a réges-rég elfeledett időkben még nem
úgy volt, mint ma.
Másképp volt. Ma az ember - vagy az állat, mert az majdnem
ugyanaz - úgy january- february tájékán befeküdt az évi aktuális aggódótáborba
és ezzel letudta az egész évre a dolgot. (Ez is érdekes, hogy az a sok nyelv
hogy eltűnt és mára csak az english maradt.) Mai modern agyberendezésünkkel föl
sem foghatjuk, mit össze nem aggodalmaskodott feleslegesen ama kor hősies
embere!
Mi meg nem. Csaknem egész éven át élhetjük derűs
gondtalanságban modern, tökéletes életünket.
A tudomány nagy dolog.
Szóval, az Utazó, korának megrögzött szokását követve,
feleslegesen aggódott. Mindamellett nem szívesen utasította volna vissza a
meghívást. Nagyon kíváncsi volt, hogyan élnek az olyan emberek, akiknek
országán nemrégiben háború söpört végig.
Követte hát a barátságos idegent fel a piroscserepes
házacskáig. A házigazda leültette, kávéval és egy másik itallal kínálta,
melynek neve „sligovica” volt. A színes címkén az elnevezés alatt egy kétjegyű,
százalékarányt jelző szám állott, mely közelebb volt a százhoz, mint az
ötvenhez.
Nos, a fennmaradt csekély számú régészeti lelet alapján nem
igazán tudjuk, hogyan fogyasztották ezt az italt, mely manapság leginkább a
Marsra induló teherűrhajók üzemanyagául szolgál. Mindenki tudja, hogy a
teherűrhajók üzemanyag-csöveit azért muszáj zselatinból készíteni, mert a
„sligovica” bármilyen speciális fémötvözetet percek alatt ragyásra mar. És
akkoriban azt itták volna az emberek? Hihetetlen, de a fennmaradt feljegyzések
egyöntetűen ezt bizonyítják!
Én csak annyit mondok: lehet, hogy ez nehéz kor volt.
Még az is lehet, hogy vészterhes.
De hogy igazi férfiak teremtek akkoriban, az biztos. Mert
akkor még férfi volt a férfi és a nő - ki nem találnád, Nyájas Olvasó - nő
volt.
És akkor még nem beszéltünk arról, mennyivel ízesebb volt a
gyümölcs a fákon és hogy mennyivel szebben daloltak az énekesmadarak. Meg hogy
mennyivel olcsóbb volt a tej. És jobb ízű is, persze. És a tél is télen volt, a
nyár meg nyáron, nem úgy, mint ma. Tavaly is, egy rendelettel megszüntették a
tavaszt. Fent, a górék, persze, ki más. Tetvek.
Én mondom, a mai időkre is alkalmazhatnánk – olykor - a
„nehéz” jelzőt. Nem, azt hogy „vészterhes”, azt semmiképp. Ilyen rosszul azért
nem állunk.
Az Utazó kényelmesen iszogatott az árnyas lugas árnyékában
és egy idő után eléggé oldottnak érezte magát, hogy kérdéseket tegyen fel.
Te is tökéletesen oldott lennél, hidd el, Nyájas Olvasó, ha
rakéta-üzemanyagot fogyasztanál féldeciszámra. Hidd el!
- És az a sok romos épület a háború következménye? -
kérdezte. Ami persze egy nagy hülyeség volt: naná, hogy az a sok romos épület a
háború következménye. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy az ország minden
lakosán egyszerre törjön ki a kollektív elmebaj és önerőből verjék szét saját
házaikat. Az Utazó tudta, hogy irtó nagy hülyeséget kérdezett, de ez nem
zavarta. Oldott volt.
Ha az ember eléggé oldott, nagyon engedékeny tud lenni
önmagával szemben. A „sligovicának”, a régmúlt idők e rettenetes italának ilyen
hatása is volt. Hiába, na, ama kor házi vegyészei tudtak valamit. Mert lehet,
hogy a rakéta-csöveket szétmarja - de viszont milyen üdvös hatással van az
elmére! Nagy kár, hogy a mai kákabélű ember nem tudja meginni: lehet, hogy
teljesen új dimenziók tárulnának fel előttünk. De hát nem lehet, igaz, nem is
nagyon próbálta senki. A „sligovica” ún. „szilvából” készül, de szilvafa már
csak a Jupiter egyik holdján található vad állapotban - annyira vad, hogy ha
igen rossz napja van, még a turistákat is képes megharapni. Sajnos, hiába
tizennégy kilós egy ilyen jupiteri szilva, iható sligovicát akkor sem lehet
belőle főzni. Páran próbálták ugyan, de az eredmény még rosszabb volt, mint az
algából párolt whisky esetében. (Ami nagy szó, mert az kétszer is megnyerte „Az
év legundorítóbb kotyvaléka” versenyt.) Az igazság az, hogy amúgy sem ismerek
senkit, aki képes lenne meginni a régmúlt idők rettenetes „sligovicáját”- és
nem csak azért, mert tudja, hogy szétenné a nyelőcsövét. Az előítéletektől
nagyon nehéz megszabadulni ám! Kezedet a szívedre, Nyájas Olvasó: Te vajon
képes lennél-e lehörpinteni egy adag rakétahajtóanyagot? Na, ugye.
Az Utazó, a harmadik pohárka után, tökéletes békében
önmagával és a világgal és dacára annak, hogy hülyeséget kérdezett, éppen
nosztalgikus hangulatba került: elábrándozott szerény otthonáról, a „Kanyar”
kocsmáról, ahol ilyentájt a „fermet” nevű italt kortyolgatta, itt-ott sörrel
leöblítve, mely kombináció oly üdvös hatással bír az emberi szervezetre. (És
végül, de nem utolsósorban elábrándozott ama leányról, aki azt a bizonyos barna
virágos keszkenőt adta. Úgy vélem, ezt a leányt már nyugodtan írhatjuk
„Leánynak” is, főleg az Utazó szempontjából, ha értik, mire gondolok.)
Eltűnődött a fehér ruhás, kristálygömbös öreg szavain, aki
úgy mondta, még a szerelemmel is találkoznia kell. Talán ez lenne az? A
szerelem? Pontosabban: a Szerelem? Meglátjuk, meglátjuk!
Így morfondírozott magában a mi hősies lelkű, bátor és
jelen pillanatban ugyancsak oldott hangulatban leledző Utazónk.
A Jármű közben az égre emelte a tekintetét. Mármint, nem az
igazi tekintetét, mert az egyszerűen nem volt neki, minél fogva nem is igen
emelhette sehová - és egész lényét elöntötte az aggodalom az ő szeretve
tisztelt Utazója iránt. Nagyon aggódott érte. „Ez is meg fog őrülni”- gondolta.
„Ugyanolyan rettenetesen eszement lesz, int az összes többi szerelmes. Jajjaj.”
Aztán feltűnés nélkül, hogy az emberek észre ne vegyék,
odébb somfordált néhány lépést. A „sligovicával” szemben még egy Jármű sem
viselkedhetett könnyelműen. Bármilyen ellenálló is volt a karosszériájuk amúgy.
A szívélyes vendéglátó bólintott. (Nem tudom, emlékszel- az Utazó hülye kérdésére a házak kifogásolható
állapotát illetően, Nyájas Olvasó.)
- Igen. Ez a rettenetes szorbok műve - bólintott még
egyszer, hogy nyomatékosítsa előbbi bólintását.
- És tulajdonképpen mi volt a nézeteltérés oka? - firtatta
az Utazó, mert most éppen firtatós kedvében volt. Valószínűsíthetjük, hogy a
sligovicától: eme ital másik nem elhanyagolható mellékhatása ugyanis a
firtatókedv jelentékeny növekedése volt.
- A szorboknak nem kell ok - mondta komoran vendéglátója.
- De hát mégsem állnak le ok nélkül háborúzni valakivel -
ellenkezett az Utazó, mert a negyedik pohár sligovicától mintha az ellenkezési
hajlama is erőteljesen aktivizálódott volna.
- Dehogynem - jelentette ki a házigazda ellentmondást nem
tűrően, majd közelebb hajolt és csaknem suttogásig lehalkította a hangját. – Mindenki
tudja, hogy a szorbok géppisztollyal az oldalukon születnek. Van, amelyik
rohamkéssel a szájában jön világra.
- Tényleg? - ámult az Utazó, aki egyre rejtettebb
képességeket fedezett fel önmagában. Most például ámulva észlelte, hogy hogy
milyen könnyedén képes elámulni. Hú, de mélyen rejtezett mostanáig ez a jó kis
képesség! Érdekes, hogy ugyanakkor, mintha a firtató hajlama is megmaradt
volna, sőt. Ez okból nyomban feltett egy újabb firtató kérdést:
- És ezek a viszonylag nehéz és meglehetősen szögletes
tárgyak nem nehezítik meg a szülést, mint olyant?
- Egy szorb anyának? - kacagott fel vendéglátója drámaian,
akár egy bajazzó.
-
Egy szorb anyának ez semmiség, higgye meg, uram!
Látom az értetlenkedés halovány csillogását a szemedben,
Nyájas Olvasó. Mint hű kalauzod szövevényes, ámde érdekfeszítő történetünk
fonalának gombolyítása során, kötelességemnek érzem, hogy kis magyarázatot
fűzzek az előtted valószínűleg ismeretlen „bajazzó” kifejezéshez. A bajazzók
félig mitikus, mondabeli lények, akiknek élete a korabeli források szerint egy
merő móka és kacagás volt. Olyannyira, hogy nem is úgy köszöntötték egymást,
hogy például „Jó napot kívánok.” Ha két bajazzó találkozott az utcán, akkor a
fiatalabbik - esetleg a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán álló - így
szólítota meg a másikat: -Kacagj, Bajazzó!
A másik bajazzó erre udvariasan meghajolt és szintúgy
válaszolt: - Kacagj, bajazzó!
Majd mindketten nevettek egy sort, mielőtt tovább mentek
volna a dolgukra.
- És tulajdonképpen.. hol vannak most ezek a szorbok?- tett
eleget közben az Utazó további firtatási késztetésének.
- Hát itt - bökött hátra a hüvelykujjával a házigazda. – A
határ másik oldalán!
- És öö... messze van az a határ?- aggodalmaskodott egy
kissé az Utazó, talán, mert gyengülőben volt a sligovica hatása. (Ezt
elkerülendő, a házigazda nyomban töltött is neki még egy pohárkával).
- Dehogy... itt van, a patakon túl.
Utazónk elgondolkodott. Valami azt súgta neki, hogy vannak
nyugisabb helyek is a világon, ahol kedvére csatangolhat Járművével.
- És azután elmentek? Elmentek, haza, a szorbok?
- El. Mindig így vannak. Rájuk jön az öldökölhetnék meg a
verekedhenék meg az erőszakolhatnék és akkor nekiugranak valamelyik
szomszédnak. Szorbia nyolc állammal határos, eddig hét ellen viselt háborút.
- És a nyolcadik?
- Az még nem került sorra - válaszolta tömören a házigazda.
- De talán a jövő héten azt is megtámadják. Tudja, mikor elmentek,
felgyújtották a házamat, kivágták az összes szőlőt, gyümölcsfát, meg az
élősövényt. Meg elvitték a deszkakerítést is.
- A kerítést? - ámult az Utazó. – Hát azt meg minek? (Most
már nagyon úgy nézett ki, hogy az ámulási hajlam felülkerekedett a többin).
- Mindenünnen minden mozdíthatót hazavisznek. Otthon óriási
máglyát raknak, körbetáncolják és vért isznak.
- Máglyát raknak? Körbetáncolják? Vért isznak?- lovallta
bele magát az ámulásba egyre jobban az Utazó. – De hát ha elégetik az összes
rablott holmit, akkor nem is származik semmi előnyük az egész háborúból!
- Pontosan - hajolt előre a házigazda. – Abszolúte semmit
nem keresnek rajta. Sőt, ráfizetnek. Ez az egyetlen nép a világon, mely nem
anyagi érdekből kezd háborút. Tisztán lelkesedésből csinálják. Most csend van
odaát, mert éppen gyűjtenek a következő háborúra. A főváros főterén van egy
óriási bronz malacpersely. Terepszínű ruhába bújtatott, szilaj arckifejezésű,
kézigránáttal és géppisztollyal felszerelt, mellén keresztbevetve két
töltényheveder, szóval olyan igazi szorb malac. Minden arra járó beledob valami
aprópénzt, két-három év alatt összejön egy újabb háborúra.
- Hát - csapott a térdére egy nagyot az Utazó. – Nekem most
már mennem kell. Köszönöm szépen a vendéglátást.
- Még legalább egy utolsó sligovicát! - serénykedett a
házigazda. – Ne sértsen meg!
Az Utazó senkit nem kívánt megsérteni. Megitták,
könnybelábadt szemekkel egymásra meredtek és elmosolyodtak.
Ama ősi italnak ez volt az utolsó, igen fura mellékhatása:
vadidegen embereket arra késztetett, hogy egymásra mosolyogjanak.
Érdekes, hogy a szorbokra még ez sem volt hatással.
Vederszámra itták a sligovicát, de még csak a szájuk sarka sem húzódott volna
feljebb egy millimétert sem.
Igaz, mint megtudtuk, igazi szorb amúgy is vért iszik. A
Jármű átnézett a határ másik oldalára. A szorbok látszólag békésen szántottak-vetettek.
Igaz, valamilyen szúró- vagy vágófegyvere még a csecsszopónak is volt.
Mulatságos látvány volt, ahogy egy szorb csecsemő oldalán a rendszeres használattól
kifényesedett pillangókéssel anyatejért gőgicsél.
A Jármű elgondolkozott. Mennyi megoldatlan rejtély, mennyi
feltáratlan titok! Milyen végtelen és hatalmas a Világegyetem!
