XIX. fejezet
Látszólagos idill.
Az Utazót kiválasztják. A legtitkosabb titkos társaság. Az Utazó kicsit
okvetetlenkedik, de azért lelkes. A Jármű persze kételkedik.
Esőmosta, üdezöld növények között haladtak. Dúsan virágzó
rétek, üdén csobogó patakok maradtak el az út mentén. A fák ágain színes
énekesmadarak szökdécseltek eszeveszett boldogságukban. Aztán erdő jött,
fenyőerdő. Tömör tűlevél-illat lebegett a sudár fatörzsek között. Ferde
fénypászmák vetítettek lágyan hullámzó négyzetrácsot a puha, zöld mohás
talajra. A napsütötte tisztásokon apró, színes virágok tárták szét kelyhüket,
hogy édes harmathoz jussanak. Végtelen derű és nyugalom lebegett a tájon. Egyszerűen
olyan nap volt, mikor nem történhet semmi, de semmi szokatlan.
Ekkor magas, fehér lepelbe burkolt alak lépett elő egy
tölgyfa mögül. Vállára omló, hófehér haját vékony aranypánt szorította
homlokához, a pántot középen opálosan sugárzó kőből faragott, rejtélyes
szimbólum ékesítette. Őszbe hajló dús szakálla csaknem fénylő, bronz övcsatjáig
ért, amely egy rég kihalt szent állatot ábrázolt. Bal kezében embermagasságú,
göcsörtös botot tartott, végén ugyanolyan anyagból készült gömbbel, mint
amilyen a homlokpántot is ékesítette. Lábbeliként egyszerű, szíjas sarut
viselt.
- Állj! - szólalt meg a jelenés messzezengő hangon, karját
felemelve. Izmos, napbarnított karján vállig csúszott föl az egyszerű, de nemes
anyagból készült kelme.
Az Utazó és a Jármű meglepetten torpantak meg. Hogy is ne
lettek volna meglepve: hisz ez egy olyan nap volt, mikor a világon semmi
váratlan nem történhet. Most meg itt van, ni. Mert azt azért ismerd el, Nyájas
Olvasó, hogy egy fehér leples, homlokpántos pasas nem álldogál minden
utcasarkon.
- Öö... jó napot kívánok mondta udvariasan az Utazó és arra gondolt,
hogy ha az öreg nagyon erőszakoskodik, esetleg fejbevágja régi, hűséges
kombinált fogójával.
- Te vagy az Utazó!- mutatott rá az öreg göbös ujjával,
amely leginkább egy kétszáz éves tölgyfa ágat idézett. Öblös hangjától - amely,
mint azt már említettük, még ráadásul messzezengő is volt - fölriadtak
fészkükről a madarak, s a visszhang idegesen verődött ide-oda az évszázados
törzsek között.
- Én vagyok - vallotta be az Utazó azonnal. Egyrészt, mert
hízelgett neki, hogy így felismerték, másrészt, meg úgy gondolta, ebből azért nagy
baj nem származhat.
- Kiválasztottunk! - közölte az öreg, továbbra is messzezengő
hangon.
- Tényleg? - csodálkozott egy kissé az Utazó. – Hű...
nahát...
Ha az igazsághoz hűek kívánunk maradni - és természetesen
ezt tesszük, hisz mindig is ezt tettük, nemcsak e történet folyamán, hanem
mindig is, nem úgy, mint egyesek - akkor el kell mondanunk, hogy annyira azért
nem csodálkozott. (Ezért is tartottuk indokoltnak a „kissé” jelzőt). Születése
óta volt egy olyan érzése - na nem rögtön az első perctől fogva, ugye érted,
Kedves Olvasó, hanem valamivel későbbtől, ugye érted, Kedves Olvasó - hogy
valaki - valakik? - titkon figyelemmel kísérik sorsát. Nem tudni, mi célból, de
bizonyára megvan rá az alapos okuk, különben nem figyelnék, ez világos. Valami
különleges célja kell, hogy legyen egész életének, ez az! Valami rejtélyes,
nagy, lehetséges - sőt valószínű! – hogy roppant veszélyes, de mindamellett
emelkedett és hősies dolog kell, hogy legyen, amire titkos megfigyelői szánják!
S mindez egy olyan napon, mikor elvileg semmi különös nem
történhet!
- Hát köszönöm - mondta az Utazó kissé bizonytalanul, mert
még mindig nem zárta ki teljesen a lehetőséget, hogy egy normál, hétköznapi
őrülttel van dolga.
- Kövess! - intett az öreg ellentmondást nem tűrően,
göcsörtös botját felemelve.
Ez a kettő ment neki a legjobban, a messzezengő hang, meg
az ellentmondást nem tűrő intés.
Kanyargó, alig észrevehető ösvényen haladtak az öreg
mögött, s nemsokára tágas, napsütötte tisztásra értek, mely fölé évezredes fák
borítottak árnyas, félhomályos kupolát. A tisztás üres volt. Az Utazónak
feltűnt, hogy a tisztás közepén mintha szabályos kör derengene
gyöngyházszínűen. Már éppen meg akarta kérdezni, mi a csoda az, mikor az öreg
felemelte hatalmas botját, s a fába foglalt ásványi gömbbel megérintett valamit
a levegőben. Lépett egyet előre, majd visszafordult és várakozólag nézett az
Utazóra. Az Utazó, oldalán hűséges Járművével merészen előrelépett s egy
pillanatra úgy érezte, hűs, bizsergető légáram csiklandozza egész testét.
Önkéntelenül behunyta a szemét.
Mikor újból kinyitotta, a tisztás már egyáltalán nem volt
üres. Hatalmas máglya lobogott középen, s körülötte fatörzseken, gyökérszékeken
és egyéb, a környezethez illő ülőalkalmatosságokon vezetőjükhöz hasonlóan öreg,
őszhajú- és szakállú, fehér lepelbe öltözött és nagy, göcsörtös botokat
markolászó, vénséges vén alakok üldögéltek. Az egyetlen feltűnő különbség talán
az volt, hogy ezek nem viseltek fénylő homlokpántot. (Bár egyikükön- másikukon
azért volt egy diszkrét kis karperec).
- Foglalj helyet! - szólította fel őket vezetőjük szokott
modorában, azaz messzezengő hangon.
Az Utazó izgatottan egy fához támasztotta a Járművet,
akinek az egészről megvolt a véleménye és leült egy viszonylag kényelmesnek
látszó fatörzsre. Az öreg is helyet foglalt egy nagyobb támlás rönkbútoron.
- Tudd meg - közölte a meglepett Utazóval - hogy már régóta
figyelemmel kísérjük a sorsodat.
Az Utazó megilletődötten bólintott. Sosem hitte el igazán,
hogy az élet abszolút értelmetlen legyen, noha erre számtalan bizonyíték
kínálkozik. A többi paranoiás emberi lényhez hasonlóan neki is szüksége volt
legalább valami halvány reményre, hogy igenis vannak Valakik, akik az egész
kupit rendben tartják és vigyáznak és figyelnek mindenkire külön-külön, de
igazán. És most itt van! Az öreg tovább zengett:
- Akiket itt látsz, a földkerekség legősibb és legtitkosabb
társaságának tagjai.
- Nahát - mondta az Utazó. –Mint például a
rózsakeresztesek?
Az öreg megvetőleg sercintett egyet. – A rózsakeresztesek
mihozzánk képest homokozóban gumikacsát huzigáló óvodások - közölte
megfellebbezhetetlenül. Mi már akkor ősi, titkos társaság voltunk, mikor az
összes többi társaság még csak nem is álmodott arról, hogy ősi, pláne, hogy
titkos legyen.
- Hú - lelkendezett az Utazó. – Akkor majdnem olyan régiek
vagytok, mint öö... Atlantisz?
Az öreg lekicsinylően horkantott egyet. - Atlantisz
számunkra csak tegnap volt. Én magam az utolsó mentőcsónakkal jöttem el. Mélyen
fájlaljuk, hogy annyi ember elpusztult, de hát mi szóltunk jó előre. Persze
senki sem hallgatott ránk. Tulajdonképpen mi magunk sem tudjuk, milyen idősek
vagyunk valójában. Tény és való, hogy első hagyományaink nagyon szőrös tagokról
is említést tesznek.
- És tulajdonképpen mivel foglalkoztok?
-Elsőrendű feladatunk az ősi Tudás átörökítése, valamint a
Felügyelet az egész emberiség fölött - jelentette ki ünnepélyesen az öreg. – Ismerkedj
meg társaimmal.
A tűz körül üldögélő alakok bólintottak. Az Utazó
visszabólintott.
- Miért vagytok pont tizenheten?- kíváncsiskodott.
-Mert az első tavaszi holdtölte után tizenhét nappal
alakultunk. Persze a tavasz akkor még nem olyan volt, mint most. Nem is volt,
csak három évszak, ha jól emlékszem. Egyébként páros számúak nem lehetünk, mert
a páros számok szerencsétlenek, amint azt nyilván te is tudod. Az a jó, ha a
tagok száma törzsszám és lehetőleg tízen felüli.
- Miért tízen felüli?
-Hogy elegendőek legyünk a feladathoz - közölte
megfellebbezhetetlenül és messzezengő hangon az öreg. – Húszon felüli, az
viszont már sok lenne. Így is rengeteg az adminisztráció.
- Na de a tíz és a húsz között ott van még a tizenhárom meg
a tizenkilenc, azok is törzsszámok - okvetetlenkedett az Utazó, aki szerette
tisztán látni a dolgokat.
- Az egyiket lefoglalták szerencsétlen napnak, a másikat
meg beiktatták a közmondásba.
- Melyikbe?
- „Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz” - nyilván
hallottál róla.
- Persze - bólintott lelkesen az Utazó. – Csak azt nem
tudtam, hogy a törzsszámokat így, izé... le lehet foglalni.
- Le lehet. De erről majd később. Egyik társunk nemsokára
távozik közülünk - intett a legroskatagabbnak
tűnő, ezüsthajú vénség felé. - Ősi szokás szerint saját magának kell javasolnia
méltó utódot, a többiek viszont szóbeli szavazással döntenek arról, hogy
elfogadják, avagy sem. Mérlegre téve eddigi életutadat, ő téged javasolt, mi
meg kettő tizenöt arányban elfogadtuk döntését.
- Kettő-tizenöt- ismételte elgondolkodva az Utazó. Meggyőző
arány volt, kétségtelenül. De azért kíváncsi lett volna, ki az a két jövendő
kollégája, aki ellene szavazott.
- Nyugi - intette az öreg messze zengő hangon. -Volt már
rosszabb is. Olykor a szavazatok egyenlő arányban oszlanak meg és valaki
tartózkodhat is.
- És akkor mit csináltok? Hogyan dönttök?
- Pénzfeldobással - mondta egyszerűen az öreg. – A Véletlen
az egyetlen dolog a Világmindenségben, ami mindig működik. Még akkor is, ha
nincs gravitáció. Pedig akkor sok minden nem működik, ezt jól jegyezd meg.
Az Utazó megjegyezte.
- És mikor... izé... tudom meg a titkokat meg kezdek
felügyelni az emberiségre meg ilyesmi?
-Nyugi - intette az öreg, immár másodízben a mi hevesvérű
Utazónkat. – Fiatal vagy még. Be kell futnod saját életutadat, sokat kell
látnod, tapasztalnod. Sok nagy Utazás vár még rád, melyek során megismerkedsz
az élet és a halál édességével és keserűségével, a szerelemmel és a
csalódással...
- A szerelemmel is?- nyitotta tágra az Utazó a szemét, aki
ezzel a dologgal kapcsolatban mindeddig várakozó álláspontra helyezkedett.
- Naná - zengte az öreg. –S ha már mindezeken túl vagy, ha
a szívedre már biztonságosan vastag réteg rakódott le ahhoz, hogy
elfogulatlanul ítélj, akkor...
- Akkor? - vágott közbe az Utazó izgatottan. Nem tehetett
róla, közbe kellett vágnia. Az öreg a parancsoló intéseken és a messzezengő
hangon kívül ebben jeleskedett csak igazán: pont a megfelelő helyeken tudott
idegtépő szüneteket beiktatni, és pont olyan hosszúkat, hogy a hallgatóságát
majd megütötte a guta.
Tulajdonképpen ez volt a fő oka, hogy ő viselte a
gyöngyház-kisugárzású kővel ékesített homlokpántot, meg a többi csecsebecsét.
Persze csak formaság volt az egész, de az ilyen korú vénségek életét már nem
sok egyéb öröm fűszerezi. A Tudás Letéteményesének lenni igazából unalmas és
fárasztó dolog volt - nagyon ritkán jutott eszébe valakinek megszerezni. Ami
meg a világban uralkodó Rendet illeti, az valahogy magától volt olyan, amilyen.
-...akkor - zengte az öreg - akkor leszel méltó, hogy megízleld
a Hosszú Élet italát a Bölcsesség Kupájából és közénk állj. De addig is figyel!
Láss! Tapasztalj! Tudd, hogy Dolgod és Küldetésed van e földön, s ne feledd: mi
mindig veled vagyunk.
- Nahát - öntötte formába az Utazó gondolatait. – Nahát,
nahát. És tulajdonképpen hogy figyeltek engem?
- Monitoron - mondta kurtán az öreg. - És most elválnak
útjaink. Ég veled, jövendő társunk.
Mindannyian fölálltak, megigazgatták vállukra omló,
deresedő hajukat, övig érő szakállukat valamint hófehér leplüket, hogy ne
gyűrődjön. Homlokpántos vezetőjük fölemelte botját és úgy tett, mintha
megérintett volna valamit a levegőben- meg is érintett, csakhogy az a valami
láthatatlan volt. Mindannyiukat erősödő, szürkésfehér fény öntötte el. Aztán
hirtelen minden eltűnt - csak a tisztás maradt, közepén a meglepetten forgolódó
Utazóval. Se titkos társaságnak, se hatalmas máglyának, se természetbe
trükkösen simuló ülőalkalmatosságoknak semmi nyoma nem maradt. Csak a madarak
csicseregtek, mintha valamit tudtak volna.
A Jármű az égre nézett. Azaz, mint azt már fürge
észjárásodnak köszönhetően nyilván kitaláltad, Nyájas Olvasó: nézett volna, ha,
mondjuk, lett volna szeme. De nem volt. Ezért mondhatnánk azt is, hogy olyan
érzések töltötték el, mintha az égre nézett volna. Csakhogy ez így túl hosszú,
ugye, s mint már talán említettük, ha valaminek nem vagyunk hívei, akkor a
felesleges szószaporításnak leginkább nem. Tehát vegyük olybá, mintha a Jármű
az égre nézett volna.
Igen, mert ki nem állhatta ezeket a színpadiasan látványos
belépőket. És kilépőket. A titkos társaságokról meg amúgyis megvolt a
véleménye, amelyet most hely és időszűke okán nem részletezhetünk, a
tartalmáról esetleg annyit, hogy igen erősen a negatív tartományok felé
tendált. Igen-igen erősen. A Járművek se ma léptek le a falvédőről- láttak ők
már titkos társaságot annyit, mint égen a csillag, még tán eggyel többet is.
Náluk is volt egy rakás ilyen, írott történelmüknek egy rövidke, alig néhány
százezer éves szakaszában, de ezek úgy önmaguktól lassan fel is oszolgattak.
Egyrészt, mert az Ősi Tudást lassan mindegyik Jármű elsajátította,
természetesen saját közvetlen - anyagi, vagy egyéb, de inkább anyagi - hasznára
fordítva azt. Ami meg a Rendet - mint olyat - illeti: igen hamar rájöttek, hogy
Rend - mint olyan - önmagában semmiképpen nem lehetséges: kell a Káosz is, mint
viszonyítási alap és a teremtett világ a kettő folyamatos harcából és ellenétes
irányú törekvéseiből áll össze. A Járművek saját közvetlen környezetükben
egyfajta szervezett rendetlenséget részesítettek előnyben, tehát egyáltalán nem
olyat, ahol minden dolgok felcímkézve állnak, glédában és természetesen nagyság
szerint. Á! Ha látnád, Nyájas Olvasó, egy Jármű igazi környezetét, otthon, a
szülőbolygóján, amint épp elengedi magát és csöppet sem ügyel a látszatra,
például nem számít arra, hogy a szomszéd átugrik egy kicsit traccsolni vagy,
hogy az anyós épp most érkezik meg egy gyors, néhány hetes látogatásra - nos,
akkor azt mondanád, hogy életedben ilyen kicseszett kuplerájt nem láttál. Na
persze, ez csak egy embernek tűnhetett így. A Járművek mindig megtalálták a
dolgaikat, ha nagyon akarták. Többnyire nem akarták, de ha akarták, akkor igen.
Az Utazó háta kellemesen lúdbőrzött a boldog izgalomtól.
Kiválasztott lett, hű. Nagy Utazások is várnak még rá, aztán nekiláthat, hogy ő
is az ősi tudás letéteményese legyen, valamint, hogy felügyeljen a rendre -
pardon: a Rendre - az egész Földön. Nagy, magasztos feladatnak ígérkezett. Nota
bene, állítólag a Szerelemmel is találkozni fog. Ez utóbbi kilátás fölöttébb
vonzotta. Már régóta tervezett egy találkozást az igazi Szerelemmel. Csak hát
ezek az Utazások...
A Jármű csak sóhajtott. (Volna.) Látott már szerelmes
embereket. Kivétel nélkül mindegyik úgy viselkedett, mint akinek teljesen
elment az esze.
