XXI.
fejezet
Az
Utazó kipurcan. Vajon folytatódik - e a történet? Egy Valami segít. Ajándék egy Hölgynek
Utazónkkal valami igen-igen fura dolog történt egy nem is
különösebben erős emelkedőn. Egyszerre csak úgy érezte, hogy valahogy öö...
nemigen bír, vagy mi. Konkrétan meg mintha egész kicsikét gumivá váltak volna
az izmai. Nyögött. Szuszogott. Erőlködött. És nem és nem!
Mérgesen lepattant a nyeregből - na jó, nem annyira
lepattant, mint inkább lekászmálódott - és tüzetesen végignézte a Járművet,
nincs-e valami baja. Valami kis, rejtett hibája, ami magyarázatot adna erre a
rejtélyes nem-bírásra.
Persze semmi. A Jármű olyan rendben volt, mint a pinty. És
ahogy egy pinty rendben tud lenni - tudjuk- az nem semmi. Mióta világ a világ,
még soha senki nem látott nem-rendben lévő pintyet, de nem ám. Nyugodtan
mondhatjuk, hogy a pintyek - mint olyanok - rendben levése már- már legendás.
Persze ezt a Jármű is nyugodtan megmondhatta volna - vagy
akár idegesen is -, de nem. Nem is annyira azért, mintha a mondáshoz nem lettek
volna meg a szükséges szájizmai - noha nem voltak, ez tény és való - hanem
főleg a mondáshoz szükséges akaratlagos szándék teljes hiánya miatt.
A Jármű ugyanis teljesen világosan látta, s ehhez még
csodás elektrovibrációs terét sem kellett igénybe vennie, hogy az Utazó -
kipurcant. Nem agyilag - az még odébb van, jó karban lévő Utazó, ha egy kicsit
is vigyáz magára, akár negyvenéves koráig is csaknem teljesen normális maradhat
- hanem csak úgy simán, fizikailag.
Az Utazó ezután mintegy tizenöt percig elálldigállt az
útpadkán, azon törve a fejét, hogy vajon milyen romlott ételt ehetett, ami
ennyire legyengítette. De persze nem fogyasztott ilyet, erre maga is rájött. Igazából
tudta is - lelke legmélyén, mert a dolgokat igazából csak ott lehet tudni - de
azért alaposan utánanézett.
A biztonság kedvéért saját lábizomzatát is alaposan
szemügyre vette, oly részletesen, mintha még sosem látott volna ilyet. Noha
természetesen nem ez volt az első találkozása saját lábizomzatával. De hiába
nyomogatta végig négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre a vádliját, térd- és
bokaízületeit, semmit nem talált.
Tehát továbbra sem lelt magyarázatot az altestén hovatovább
eluralkodó gumi-érzésre. De akkor vajon mi a nyű, ahogy ama - mint köztudott,
nem könnyű és nem teljesen veszélytelen - kor egyik lánglelkű költője kérdezte
volt.
Utazónk sóhajtott. Jó, jó. Tudta ő - igen, a lelke
legmélyén, milyen igazad van, Nyájas Olvasó! - hogy szó sincs itt semmiféle
gumisodásról. (Persze elvileg effajta gumisodásnak különösebb akadálya nincsen,
csakhogy ama katalizátort, mely az izomsejtek vulkanizált gumi- illetve
kaucsukká válását előidézi, az Utazó korában még nem találták fel. Ebből is
látszik, hogy micsoda egy kor volt ez, amikor...na, de ne térjünk el a
tárgytól.)
Az Utazó újfent sóhajtott.
Egyáltalán, ez egy olyan sóhajtozós történet. És mivel egyelőre
nem is igen van címe - na jó, nincs, mert hét éve, mióta írom, még nem volt
időm kitalálni, annyira lekötött - esetleg lehetne a címe is
olyan... sóhajtozós, nem gondolod, legkedvesebb Nyájas Olvasóm? Esetleg...
mondjuk... Sóhajok Hídja? Nem, ezt mintha már hallottuk volna valahol...nem, az
egyáltalán nem probléma, hogy az egy híd, ez meg egy történet.
A történetek írásában talán ez az egyetlen pozitív dolog:
gyakorlatilag azt csinálsz, amit akarsz. Míg le nem teszed a tollad,
természetesen. Aztán persze jön a külvilág, nagy vidáman és puff! Jól orrbavág,
ahogy szokta.
Esetleg lehetne „Sóhajtásnyi történet”? Ejnye-bejnye,
Nyájas Olvasó, némileg értetlenkedő ábrázatod láttán akaratlanul is azt kell,
hogy higgyem: egy röpke pillanatra mintha elvesztetted volna a történet
fonalát.
Valahogy mintha lankadna a figyelmed. Úgy tűnik, hiába
minden igyekezetem a meseszövés végletekig menő egyszerűsítésére.
Na de most az egyszer még keblemre ölellek. Kanyarodjunk
vissza az utolsó cikornyához.
Az Utazó sóhajtott, mert rájött, hogy kipurcant. És mivel
ereje legvégén járt, úgy vélte, ideje bevetni a Legvégső Fegyvert Ilyen
Esetekben: a módszert, amiben még sohasem csalatkozott, sem ő, sem más széles e
földtekén, az egyedüli gyógymódot, mely ilyen, csaknem teljesen reménytelen
esetekben is a siker reményével kecsegtethet, hogy kikecmeregve szorult
helyzetéből ismét nekivághasson a kalandok hímes mezejének, játszi pillangóként
egyik kalandvirágról a másikra szökellve könnyedén: tehát hozzálátni Önmaga
Gátlástalan Szidalmazásához. (Vagy, ahogy mi, szakemberek egymás között csak
emlegetjük: az ÖGSz-hez.)
Ez ősi módszer mára már jobbára feledésbe merült: mai szép,
boldog, új világunk merész Utazónak könnyű, hordozható, levehető fedlapú, kis
fogyasztású, környezetbarát anyagból készült, UV-álló és természetesen nem
ráncosodó szidalmazógépek állnak a rendelkezésükre. Tetszés szerinti színben.
Na de persze a mi Utazónknak ilyenje még nem volt. Na, most
nem akartam felhívni a figyelmedet, Nyájas Olvasó, hogy ez az apróság is milyen
híven jelzi azon idők szorosabban vett milyenségét. És a memóriánkban tülekedő
töméntelen jelző közül mindössze kettő alkalmas igazán e kor jellemzésére. Az
egyik a „nehéz”. A másik...ne vágj közbe! Igen, a „vészterhes”! Na, mindegy.
Legalább látom, hogy olykor mégiscsak figyelsz.
Nem tudom, kedves Nyájas Olvasó, hogy észrevetted-e már: ez
nem egy olyan könyv, amit a levesestálnak döntve is lehet olvasni.
Ott hagytuk abba - ha jól emlékszem, márpedig ilyesmiben
ritkán tévedek - hogy az Utazó nekilátott Önmaga Gátlástalan Szidalmazásához.
És most már tényleg ne szakíts félbe, mert különben sohasem juttatjuk el ezt a
szerencsétlen Utazót vágyott úticéljához, azaz a tengerhez.
Apropó, tenger. Tudtad, hogy...na, mindegy. Erről talán
majd máskor. És most már tényleg légy szíves nem elvonni a figyelmemet.
- Te gumilábú puhány - kezdte az Utazó az ÖGSz-t. Te
nyálkás pióca, te világnyamvadék, te degenerált őstulok.
(Itt egy kicsit megpihent, mert a „világnyamvadék” új volt
a repertoárjában és az új dolgok létrehozása mindig kimerít. Ha nem hiszed,
Nyájas Olvasó, próbálj csak kiásni egy négy méter mély, ugyanolyan széles és
hosszú gödröt. Különösen sziklás talajban.)
- Te elfuserált országúti giliszta, te mocskos, önmagát
Utazónak - piha! Utazónak!- nevező elvetemült! - közölte önmagával az Utazó
indulatosan.
- Te anyaszomorító!- tette még
hozzá, csak úgy mellékesen.
- Most már elég legyen a nyálas
nyavalygásból és szedd össze magad, te gerinctelen bélféreg, te gyáva nyúl, te
erőtlen, tohonya, tehetetlen - itt egy kicsit gondolkozott az alliteráción,
aztán kivágta: -... tetű!
Megkönnyebbülten törölte meg a
homlokát. Hát, ez megvolna. Azért ezt nagyon kell tudni csinálni. Elégedetten
vett egy nagy lendületet és nyeregbe pattant.
Pattant volna, ha képes lett volna
rá, mert a lába összecsuklott, mintha ténylegesen gumiarábikumból formálta
volna a vicces kedvű teremtő. Hát ez, hogy lehet? Különösen azután, hogy
féloldalas tirádát zengedeztünk az ÖGSz-ről?
Be kell, hogy valljam, Nyájas
Olvasó, én sem igazán értem a dolgot. Ezzel természetesen korántsem arra
kívánok célozni, hogy esetleg halványlila fogalmam sincs a történet további
folytatását illetőleg. Még a gondolat is szentségtörő, nemdebár.
De a történetet nem én írom.
A történet önmagát írja.
Felsőbb hatalmak vezetik kezemet,
nem vitás.
Remélem, ezzel kellő világosságot,
ugyanakkor kellő homályosságot is teremtettünk.
Tehát az ÖGSz még soha, semmilyen
körülmények között sem mondott csődöt. Soha. Semmikor. Csak most. Érthetetlen.
Rövid szünet után folytatjuk.
A feszültség további fokozása
érdekében- ha ez még egyáltalán lehetséges- föltehetjük a sorsdöntő kérdést:
kinek áll hatalmában megmenteni a főhőst, ha még az írói lelemény is csődöt
mond? (Nem mintha csődöt mondott volna, ezt most csak úgy eljátsszuk.) Hisz ha
a cselekmény eddigi iramló lendülete itt véglegesen megtorpan- azaz megáll-
akkor a könyvnek itt, ezen az oldalon egyszer s mindenkorra vége! Hát ki akarja
ezt? Ki akarhatja ezt egyáltalán?
Legyünk demokratikusak. Bocsássuk
szavazásra a kérdést. Kérdezzük meg a szereplőket. Te, Utazó?
-Én... nem annyira. Szeretnék már
végre hazajutni. Elegem van a híres- hírhedt Zacskóslevesből meg az eső ellen
nem védő Esővédő Szerkezetben való alvásból. Mellesleg, otthon vár egy lány, akitől
apró, barna virágmintás keszkenőt kaptam. És az öreg fehérruhás mókus
megmondta, hogy találkoznom kell az Igaz Szerelemmel is.
-Jármű, légy szíves, ne nézegess az
égre. Vagy legalábbis ne tegyél úgy, mintha
az égre próbálnál nézegetni nem létező látószerveidel. Inkább halljuk a
véleményed.
-Menjen tovább a story. Eddig nem
olyan rossz, annak dacára, hogy az írta, aki. Később esetleg megfilmesíthetjük,
persze néhány dublőrrel, személyesen már nem vállalom a veszélyt. Emberek is
jók lesznek ilyen egyszerűbb feladatokra.
-Emberek?! Te megőrültél. Elromlott
az elektrovibrációs tered. Hát hogy helyettesítsen egy ember egy Járművet? Nem
is hasonlít!
-Az biztos. De a halivúdi dublőrök
vannak olyan színvonalon, hogy bármit helyettesítsenek. Akár egy biciklit is,
hidd el. Mellesleg, az elektrovibrációs tér sosem romlik el. Időtlen,
anyagtalan és kezdet nélküli. Mint a jobb dolgok általában.
-Na jó. Még valaki a mellékszereplők
közül?
-Én, az Elbeszélés Szelleme, midőn
jó szolgálatot tettem Rabelais és Cervantes és Adams uraknak...
-Oké, oké, tudjuk. Mi mást akarhat
az Elbeszélés Szelleme, mint hogy elbeszéljék? Ez világos! És Te, Nyájas
Olvasó? Értem, a kórusban zúgó igenlő hangorkán nyilván egyértelmű
helyeslésedre utal. Nos, most már csak én, a Szerzőtök, ugyebár, maradtam.
Az az igazság, hogy kezdek én ebbe
belefáradni. Mondjuk abba is hagyhatnám, ugye... de azt hiszem, néha a sajnálat
és részvét patakjainak is meg kell nyitnunk szívünk kiskapuit. Ám legyen.
Tekintve, hogy nélkülem tapodtat sem haladhattok tovább, vágjunk bele! A
történet, mint mindig, ismét tovább írja
az írót!
Mintha ott hagytukuk volna abba,
hogy az Utazón már az ÖGSz sem segített, akármilyen színvonalasan is hajtotta
végre. De akkor mi ád újból viharzó lendületet a történet pergő iramlatának?
Vajon mi?
Itt már csak egy Valami segíthetett.
Ez különben mindig így van. Két
Valami sohasem segít, legalábbis, eddig nem volt rá példa. Egy Valami! Az igen!
És ez nem volt más, mint a Véletlen.
A Véletlen, amelyről nem tudunk és persze nem is tudhatunk semmit - hisz, ha
tudnánk, nem is hívhatnánk így - ha tudnánk, miféle, semmiképpen sem lehetne a
neve egy fosztóképzőt tartalmazó szó - mert ha „vélnénk”, hogy mi, akkor
esetleg „vélőnek” kellene neveznünk - de semmiképpen sem „vél-etlennek”!
Igen, a Véletlen jött a segítségére az egész megszorult
bagázsnak, a szerzőtől - pardon: a Szerzőtől - a szereplőkig bezárólag. A
Véletlen, mely álruhában járja a Világegyetemet, belebújik az elektronok
táncába ugyanúgy, mint emberi sorsokba, a Véletlen, mely alakját folyton-folyvást
változtatva, csak saját szeszélyeit követve ott és akkor avatkozik bele a
dolgok menetébe, ahol és amikor neki tetszik.
Mint például most.
A Véletlen ezúttal egy Utánfutós Kerekes Jármű alakjában
vetődött erre, amely mit szállított? Na, mit?
Hát semmi mást, mint egy kis hajót. Egy kicsi, talán egy-két
személyes, de mindennel felszerelt vitorlást, árboccal, horgonylánccal,
miegyébbel. És a Kerekes Jármű által szállított hajócska megjelenése
egycsapásra kirántotta amúgy hihetetlenül gördülékeny elbeszélésünk
pillanatnyilag abszolúte kátyúba jutott szekerét.
E hajócska jelezte először egyértelműen eddigi Utazásunk
alatt, hogy de igenis, van Tenger
valahol, és egész biztosan azúrkék és a fehér tarajú hullámok völgyeiben vidám
delfincsapat enyeleg és a parton ezerszín kavicson tapos a láb, melyek
mindegyike egészen biztosan más formájú, mint a többi. Utazónk szemében ismét
acélosan csillant a fény, a Jármű fura bizsergést érzett elektrovibrációs
terének legvégén, az Elbeszélés Szelleme ismét nekicihelődött, hogy dús tapasztalataival
segítségére legyen a szerzőnek - pontosabban: a Szerzőnek -, az örök
pesszimistának, aki szégyenszemre csaknem félbehagyott egy csodálatosan
fennkölt, rendkívüli módon humoros, mindamellett nemcsak könnyed, de emelkedett
szellemiséggel bíró könyvet csupán csak azért, mert unja a banánt vagy elfáradt
vagy mi a túró.
Előre, rajta hát, mindannyian! Közös erővel! Könny csillan
szemeinkben ily szokatlan méretű összefogás láttán!
Amúgy meg el kéne küldeni az Utazót aludni. Elég fáradtnak
látszik már szegény. Mégse kelhet át egy országon pihenés nélkül, hát hogy
érkezzen meg a szerencsétlen a tengerpartra, karikás szemekkel? Mégse járja.
Küldjük aludni.
...sötétedett már, s hőslelkű Utazónk egyre inkább érezte,
hogy húzza tagjait az áldott anyaföld lefele. Minek húzta, minek húzta, hát
mert vele volt a gravitáció, az anyafölddel, természetesen, azért húzta. Hisz
édestestvérek ők ketten, ez köztudomású. Gravitáció nélkül nincs Föld, Föld
nélkül meg... na jó, ő azért ellenne.
Ezt már az ókori törökök is tudták. (Persze, persze, az
ókori görögök is, de a törökök jobban.)
Szóval, ahogy megy, mendegél hőslelkű Utazónk és - mint
említettük - éppen húzza az a jóságos anyaföld a tagjait lefele, egyszerre csak
észrevesz a domboldalban egy olyan apró, piros cserepes ... nem, nem házat...
olyan izét, na... kicsi ház, aminek nincsen oldala? Szóval egy ilyet. Asztal is
volt benne, vastag deszkából, meg padok. Más nem, mert nem is fért volna, olyan
kicsi volt ez a cserepes kis... megvan! Ezt a valamit, a fennmaradt
dokumentumok tanúsága szerint „allegóriának” hívták akkoriban. Egyesek makacsul
holmi „filagóriát” emlegetnek, de ennek persze semmi értelme nincs. Hogy az
„allegóriának”?
E név köztudottan az „alig-óra” századok folyamán
elkoptatott módosulata. Oly pihenőhelyet jelöl, ahol az emberek munka közben -
után, alatt - rövid ideig megpihenhettek: alig egy óráig.
Az egész micsoda az elhagyatottság kellemes, megnyugtató
légkörét árasztotta, azon kívül a tartószerkezet faoszlopaiból valódi rozsdás
szögek álltak ki, amikre igen előnyösen
lehet különböző dolgokat akasztgatni, amint azt Utazónk sasszemmel legott
felmérte.
Ha már így benne volt a felmérésben, gondolatban
felállított egy optimális görbület-pályát is, amivel Járművével a dombon
felcaplathatott. (Konkrétan egy enyhén hiperbolikus parabola volt, ha valakit
érdekel.)
A kis...izét szőlő övezte, a fürtök még zöldek és éretlenek
voltak, de imitt-amott már sárgultak is, s Utazónk ebből megértette, hogy ismét
elmúlt egy nyár, bizony.
- Bizony - sóhajtott mélyet, hogy szelíden asszociáljon az
előző mondat végére, majd dolgokat akasztgatott a szögekre, amelyek, mint azt
már említettük, e célra kiváltképp alkalmasak voltak.
„Elmúlt a nyár, elmúlik lassan egy újabb Utazás is”-
morfondírozott tovább az Utazó, majd gondolatai váratlan hirtelenséggel egy
teljességgel másik vágányra ugrottak. „Mit kéne vinnem ajándék gyanánt a barna
virágmintás keszkenőt ajándékozó leánynak vajon?
A Jármű enyhén megcsóválta a fejét. Csóválta volna. Ekkora
bakugrásokra még az ő fantasztikus intellektusa sem tudott magyarázatot találni.
Az emberek minden jelentéktelenségük dacára olykor okoztak meglepetéseket a
Járműveknek.
És ahogy az Utazó gondolkodott, körültekintett s fenn, a
hegyoromzaton, gőgös, rideg sziklák tövében sárga-kék csillanást vélt
felfedezni a lenyugvó nap utolsó sugarainál. És sasszemébe ekkor újfenn acélos
fény költözött, lelkében magasra lobbant az áldozatkészség rőzselángja. És
legott felhágott a hegyoromzatra, izzadva, küszködve, ezerszer ezer veszéllyel
dacolva, meredek szakadékok peremén kúszva és szirtfalakon függeszkedve, hogy
elérjen az oromra, ahol a sárga-kék villanások izzottak egyre haloványabban a
lenyugvó nap bíbor tüzénél.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az életével játszott.
És mikor odaért, lehajolt az apró, sárga-kék csodákhoz. És
látta, hogy azok - virágok. Szerény, de kemény és szívós havasi növénykék,
melyek szigorúan védettek voltak, de Utazónkat ez ebben a lelkiállapotában
nemigen érdekelte. És letépett egyetlen egyet és kebelén dédelgetve - mondjuk,
úgy a szíve fölött - és ismét ezerszer ezer, esetleg valamivel több veszéllyel
dacolva levitte az egyes számú alaptáborba, akarjuk mondani, a kis... izébe.
Ott még egyszer átvette magában a történteket és úgy
gondolta, hogy bevinne még egy- két életveszélyes szakadékot, hóvihart,
miegyebet a történetbe, melyet majd az illető Hölgynek szándékszott színesen
előadni. Talán néhány küzdelmet is veszélyes vadállattal, yetivel,
óriáskígyóval, ilyesmivel. Utazónk az ilyesfajta előadásmódot - mindenki más
számára érthetetlenül - „humorosnak” nevezte.
A szép kis kék virágot egy üres
sertésmájkrémes dobozba rakta és körbetekerte ragasztószalaggal.
Ragasztószalag nélkül valamirevaló
Utazó el sem indul.
A kis, piros cserepes...micsoda
egyik enyhén rozsdás tartóoszlopának dőlve a Jármű csöndesen fohászkodott magában.
Úgy vélte, az Utazó kezd teljesen begolyózni.
Nos, éjszaka, éjszaka nem történt
semmi különös. Utazónk sebtiben harapott valamit, aztán kényelmesen
felvackolódott az asztalra és nyugovóra tért. Hajnalban egy sündisznó fújtatott
e közelben, válaszul tücskök ciripeltek, olykor-olykor meg közbeszólt –
ultrahangon - egy denevér. Utazónk mindezt nem hallotta, s ha hallotta volna,
sem lett volna sok haszna belőle.
Ugyanis sem sündisznóul, sem
tücsökül, de még denevérül, sem tudott egy árva kukkot sem. Manapság persze -
amint azt te is tudod, Nyájas Olvasó - merőben más a helyzet. Nincs olyan Utazó
jelenleg, aki ne tudna legalább valamelyest tücsökül és denevérül és sokan
sündisznóul is jól megértetik magukat (ha törve is).
Én mondom, bizonyos szempontból fura
kor volt ez. Amennyiben kedved tartja, Nyájas Olvasó, nyugodtan nevezheted akár
„nehéznek” is e kort, kedves Nyájas Olvasó. Felőlem!
