XII. fejezet
Vámosok és szamócagránát. Véres ebéd és kis ízelítő a
vámpírok életéből. Ezerötszáz brúnó! A Szerző abbahagyja, de csak egy kis időre.
És már itt is
volt a Határ. Zord, egyenruhás alakok ültek apró üvegkalickákban, élet és halál
urai. Megtehették, hogy visszaküldenek, mert hiányzott valami kib...
Elnézést, kedves
drága Nyájas Olvasó, de mindig elragad az indulat, ha régmúlt korok e sötét
relikviái kerülnek szóba. Szóval egyszerűen visszaküldhettek, csak azért, mert
mondjuk valami tetves pecsét hiányzott az útleveledből. Azt is megtehették,
pusztán szórakozásból, a nyavalyások – elnézést -, hogy mindent kipakoltatnak
veled, kiforgadják a zsebeidet, vagy akár gatyára vetkeztetnek a mocskok, már
bocsánat a kifejezésért. Mindössze megpróbáltam érthetővé tenni számodra,
Nyájas Olvasó, hogy miért állt szorongva az Utazó Járművével az első kisablak
előtt.
Végtelen
megkönnyebbülésére az unott arcú tisztviselő unottan végigmérte, unottan
beütött egy nagy, lila, olvashatatlan pecsétet az Utazó útiokmányába, majd
végtelenül unottan legyintett: menjen már innen a jó büdös francba, ne rontsa
itt a levegőt, mit álldogál itt ilyen maflán, nyomás, nyomás, mozogjunk, kérem,
nekünk dolgunk van itt, nem érünk rá egész nap nézni, hogy valaki idétlenül
bámészkodik.
Ezt persze nem
hangosan mondta. Hanem benne volt a legyintésben. Igen, pontosan így, szóról
szóra. Úgy látom, Nyájas Olvasó, mintha ismét a kétség árnyéka felhőzné
homlokod. Nem először vagyok kénytelen figyelmeztetni tégedet, hogy egyszerűen
csak engedd el magad és bízzál a szakemberben. Merthogy, csak úgy mellesleg, a
sokéves szakmai tapasztalatomat nem is említve, summa cum laude doktoráltam
legyintéstanból, hogy a nemzetközi szaksajtóban e tárgyban közölt számtalan publikációmról
már ne is beszéljünk. Na!
Az Utazó
megkönnyebbülten hagyta ott az első üvegkalickát. De jó néhány ilyen várta még.
A Határátkelőhelyek akkoriban leginkább egy modern madárházra hasonlítottak.
Nagy meglepetésére ugyanilyen gyorsan átesett egy másik vizsgálaton is. Kezdte
gyanúsnak találni ezt a fene nagy engedékenységet. Nemigen szokott ez
előfordulni, csak úgy magától.
A következő
üvegkalickában már a szomszédos országok tisztségviselői ültek. (De amúgy ez is
tök ugyanolyan kalitka volt, mint a többi, ha érdekel.) Úgy hírlett, nem is oly
rég háború dúlt errefelé. A vámtisztek ennek dacára csöppet sem látszottak
vérszomjasnak. Úgy értem, nem függtek oldalukon különböző ütő-, vágó-, és
szúrófegyverek, domború mellüket sem keresztezte fényes rézhüvelyekkel
kisorjázott dupla töltényöv, zsebüket nem domborították kukorica-, szamóca,
valamint egyéb mezőgazdasági terményekről elnevezett kézigránátok, valamint nem
voltak borostásak, sem lőpor, és izzadtságszagúak, valamint tépett és kormos
ruhájukat sem ékítették belészáradt vérfoltok.
Mi van már
megint? Hogy nem hallottál még a szamócagránátról? Nézd, legkedvesebb egyetlen
Nyájas Olvasóm, ha folyton műveltségbeli hiányosságaidat kell pótolnom,
bizonyisten sose érünk a végére. Az ember - mert igenis, az akármilyen híres
író is csak ember - a lelkét kiteszi, hogy egy minden fennakadástól tökéletesen
mentes, kimondottan gördülékeny történetet produkáljon, és... és akkor ez a
hála. Hogy folyton félbeszakítják. Most őszintén: hát ezt érdemlem én? Na jó.
Utoljára. De csak dióhéjban. (Ez az arany szívem ne lenne, ez.) A szamócagránát
azon idők - vajon kell-e, hogy közelebbről jellemezzem, hogy milyen nehéz, sőt
vészterhes idők! - egyik legkegyetlenebb tömegpusztító fegyvere volt.
Hatásosságban és
pusztító erőben legföljebb az áfonyagránát vetekedhetett vele. De a körtegránát
már semmiképpen, akármilyen vehemensen is állítja ezt néhány ún. szakértő.
Erről most ennyit.
Szóval, eme
szomszédos ország képviselői egyáltalán nem látszottak vérszomjasnak. Viszont
egy igen furcsa kérdést tettek fel az Utazónak:
- Mennyi pénze
van?
Keveset mondunk,
ha azt állítjuk, hogy az Utazó meghökkent. Most mit mondjon? Egyáltalán, miért
kérdik? Vagy miért fontos ez? Most tényleg mondja meg, hogy mennyi van? Biztos
van ebben az országban valamilyen szabály, hogy akármennyit nem vihet magával.
És ha több van, akkor elveszik, vagy mi?
Megannyi
nehézség, gond és probléma! De Utazónkat nem olyan fából faragták, hogy csak
úgy meghátráljon a nehézségek, gondok, avagy problémák elől. Igy aztán
megmondta, mennyi van a pénztárcájában. Mert azt esetleg megnézhetik, ugye,
amilyen ravaszak.
Ennél azért
valamivel több volt egy ócska fehér műanyag orvosságos fiolában, néhány réteg
vitamintabletta alatt. Egy rakás ilyen fiola, tubus, üvegcse és dobozka
hányódott a cókmókjában, az esetleges rablókat megtévesztendő. Nem is rabolták
még ki eddig soha! A ravasz csel bevált!
Bár lehet, hogy
azért, mert eddig sose akarta még kirabolni még senki.
Az Utazó tehát
mondott egy összeget.
Mint nyomban
kiderült, nem ez volt a helyes válasz. A vámosok, némi kis írói túlzást
alkalmazva, eltorzult arccal csóválták a fejüket. Aztán jóindulatúan
megmagyarázták neki: pontosan napi ezerötszáz brúnója kell, hogy legyen mindenkinek,
aki csak átlépi határt. Az Utazó magában egy akkorát vigyorgott, hogy... na
szóval, egy jó nagyot vigyorgott. Nevetségesen, szemérmetlenül nagy összeg volt
ez. Az Utazó úgy vélte, hogy ha tényleg ennyi pénze kell, hogy legyen minden
határon átkelőnek, akkor ebben az országban túl sok turista nem fordulhat meg.
A vámos
jóakaratúlag magyarázott, mert látta, hogy egy teljesen tájékozatlan idegennel
van dolga: - Sokan átjönni... kevés mani... csinálni szociális problémo...
Az Utazó nagyot
sóhajtott és szépen, értelmesen elmagyarázta, hogy ő távolról sem ebbe a
kategóriába tartozik. Nem, nem, dehogy! És hogy pénzt - mint olyat - igazából
nem fog nagyon költeni. Á, dehogyis megy vendéglőbe ő! Hisz vannak rendkívül
ízletes Konzervjei (megmutatja), meg csodálatos zamatú Zacskóslevesei
(megmutatja), hozzá még ez a szép darab szalonna, ni!
A vámosok a
szalonna láttára elmosolyodtak.
- Tulajdonképpen
mi is az úticélja? Messzire megy?
- Ó, egyáltalán
nem messzire - mondta szemrebbenés nélkül az Utazó. És megemlített egy várost,
amire úgy nagyjából emlékezett a térképről. Nagyon remélte, hogy jól
emlékezett. És hogy ez a város, mondjuk, nem egy egészen más országban van.
- És mennyi idő
alatt ér oda?
- Ó, mindössze
csak egy nap. De maximum kettő.
- És hol fog
aludni? Kempingben?
- Igen, igen!
Kempigben! Esetleg egy motelben!
- És aztán? Merre
indul tovább?
- Hát aztán...
körülnézek arrafelé, teszek egy kört és már jövök is visszafelé!
Ha elég lazán
vesszük a dolgot, az Utazó állításai tulajdonképpen nem álltak szöges
ellentétben a valósággal. Hisz VALÓBAN útba esett az a bizonyos város. (Az
Utazó szerencséjére. VALÓBAN egy-két nap alatt szándékozott odaérni és aztán
valóban tenni szeretett volna "egy kört" - és már jönni is
visszafelé. És VALÓBAN alhatott kempingben, vagy akár valami olcsó kis motelben
is, ha éppen akart.
Csakhogy
egyáltalán nem akart.
És még hosszú-hosszú
napokat akart utazni ama bizonyos város elérése után is, messze- messze, a
kéklő tengerig... ahol a delfinek... meg a kagylókkal borított homokföveny...
nem beszélve a sós illatú szellőről... de ezt már tudod, Nyájas Olvasó. Hisz
nyilván te is régen rájöttél már: egyenruhás embernek hazudni egyáltalán nem
bűn. Csak jogos önvédelem.
A vámosok végül
is egész könnyedén elengedték. Még jó utat is kívántak, meg kapott egy pici
térképet is, amelynek hátoldalén különféle látnivalók és nevezetességek,
valamint fontos információk szerepeltek.
- Vigyázzon
magára - mondta végül még az egyik vámos és az Utazó egészen elérzékenyült. Sok
mindent hallott már vámosoktól, de azt, hogy "Vigyázzon magára"...
ráadásul ilyen anyásan... Már csaknem előszedte külön e célra tartogatott
hófehér keszkenőjét, de aztán mindannyiunk titkos óhajával egyetértésben úgy
döntött, hogy egy percig sem hátráltatja tovább rendkívül izgalmas és
tanulságos történetünk folyamatosságát. Búcsút intettek hát a vámosoknak, akik
végül nem is bizonyultak olyan rossz fiúknak. Ez gyakran megesik, műveltebb
emberek ezzel kapcsolatban szívesen idézik a híres ónorvég közmondást, mely
szerint "A látszat olykor csal.“ Ámbár Utazónk ajkán még mindig ott honolt az értetlen
mosoly, ha arra a bizonyos ezerötszáz brúnóra gondolt, amit állítólag
mindenkinek birtokolnia kell, ha át akar kelni a Határon. Hogy ezt honnan
szedték... biztos valami vicc... olyan érthetetlen vámos-vicc, amit senki sem
ért, de azért udvariasságból persze mindenki szélesen vigyorog...
Bevetették
magukat egy idegen országba.
Furamód semmi
különbség nem látszott ország és ország között. Az még csak hagyján, hogy nem
látszott szerte a mezőkön az a vastag piros csík, amely a térképeken minden
valamirevaló országot keretez. De amúgy se nagyon. Minden ugyanúgy nézett ki,
mint odaát. A feliratok szokás szerint mindenütt két-, olykor háromnyelvűek
voltak, az emberek szintén két, olykor három, de akár több nyelven is
beszéltek. (Akiknek nem tetszettek a két, vagy olykor háromnyelvű feliratok,
azok mindig az ország belsejében laktak. És persze csak egy nyelvet ismertek.
Úgy-ahogy.)
Az Utazó alig
várta már, hogy egy útmenti padot találjon, mert szó szerint szédelgett az
éhségtől. Olyan mohón bontotta fel soron következő konzervjét, hogy egyből
elvágta az ujját és a vér csöndesen belecsöpögött a húspástétomba. (A dobozra
legalábbis húspástétom volt írva, de ez igazából semmit sem jelentett.) Kicsit
véres lett a szalonna is, melyet az Utazó ezúttal diónyi darabokban nyelt,
gyorsan utána gyömöszölve egy kis kenyeret, mely persze szintén kicsit véres
lett.
Nagy evés volt
ez, na. A fogások uralkodó színe a vörös volt, így az Utazó úgy nézett ki, mint
egy ebédelő vámpír, különösen, ha vérző ujját is a szájába kapta olykor-olykor.
Egyszer még az is előfordult, hogy rossz ütemben dugta az ujját a szájába - és
majdnem leharapta. A saját, ujját, képzeld! Ilyen éhes volt! Az ujjharapás után
az Utazó indulatosan morgott valamit, de hogy pontosan mit, azt a szalonna- és
kenyérbarikád mögül egyáltalán nem lehetett érteni. Abból ítélve azonban,
ahogyan a szemei forogtak, ez a valami meglehetősen... öö... indulatos
lehetett.
Előbbi vámpír-hasonlatunk
alapján talán kissé értetlenkedsz, Nyájas Olvasó, mely okból kifolyólag
erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy e dologhoz csekély terjedelmű magyarázatot
fűzzek.
Nos, a vámpírok
nem mindig úgy éltek ám, mint manapság. Azaz nem voltak pazar lakónegyedeik,
villáik, többhektáros parkerdővel, sem állandó rendelőjük, melynek bejárata
fölött a nap minden órájában ott világít a bátorító felirat: "Önkéntes
véradás. Nonstop".
Nem bizony, ez
korántsem mindig volt így. A vámpírok történelmének egy nem is olyan régi
szakaszában - s nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy e szakasz az ő
szemszögükből nézve akár nehéznek és vészterhesnek is volt nevezhető -, a
vámpírok életmódja némiképp eltért mai, egyértelműen konszolidáltnak nevezhető
életüktől.
Az alapvető
különbség mindenekelőtt talán abban keresendő, hogy az emberek NEM önként adták
le a vámpírok elsődleges táplálékát képező vérplazmát. De, hát hogy is adták
volna önként, hisz akkoriban a vámpírok egyáltalán nem fizettek igen
jelentékeny összeget a véradónak, mint manapság! A vért az említettek bizony
erőszakkal szerezték meg, természetesen éjszaka, leginkább meg telihold idején,
igen primitív és a legdurvább testi kontaktust feltételező módszerrel. Egyes
forrásmunkák szerint még a szemfogaikat sem nagyon fertőtlenítették, mielőtt az
áldozat nyakába mélyesztették volna, de ez már alig hihető. Igy aztán
egyáltalán nem csoda, hogy az emberek némiképp megnehezteltek rájuk, talán
azért, mert ez az elbliccelt fertőtlenítés már tényleg sok volt. Hamarosan
előkerültek a fokhagymakoszorúk és kihegyezett fakarók, s a vámpírok egyszer
csak azon vették észre magukat, hogy bizony alig egynéhányan maradtak széles e
világon.
- Jesszusom,
kihalunk! - csapta össze a kezét egyikük álmélkodva - mellesleg Gézának hívták -,
s legott összehívta maradék vámpírtársait.
A kezdetben
igencsak szerény tőkével megalakult Vámpír Kft. hamarosan transznacionális
vállalattá nőtte ki önmagát, viszonylag szűkösnek mondható kereskedelmi
profilja ellenére is. Ugyanis semmi egyébbel nem foglalkoztak, mint vér és
vérkészítmények adásvételével. Mindez mégis hamarosan igen busás hasznot hozott
vérben ázó konyhájukra. Mert igazából vér van elegendő a világon, hisz minden
ember szervezetének alap-építőegysége! S ha olykor le-le is csapolnak belőle
egy-két félliternyit, a szervezetnek ez meg sem kottyan. Sőt inkább hasznára
válik! Gondoljunk csak a magas vérnyomásra!
Egy szó, mint
száz, a vámpírok ügyes marketingpolitikájának következtében az emberiség nagy
része rendszeresnek mondott gyakorisággal adott vért a Vámpír Kft.
felvevőhelyein. Azt akár ne is említsem, hogy a befolyt vérmennyiség
jelentéktelen töredéke is bőven fedezte a vámpírok napi kosztját! S a maradék
kórházakba, vérbankokba, baleseti sebészetekre meg hasonló véres helyekre
vándorolt - na persze egyáltalán nem ingyen! Hol vannak már azok az idők - azon
idők mellesleg, melyek legjellegzetesebb tulajdonságának a nehézségükön kívül
leginkább a vészterhességük bizonyult -, mikor beesett szemű, éhező vámpírok
riogatták a gyanútlan, hattyúnyakú leánykákat! A vámpírok jóléte hamarosan
igazi vérfogyasztási kultúrát teremtett, s ma már mi, emberek is természetesnek
vesszük, hogy be-betérünk olykor egy vérbárba, kupica vérpezsdítő vérplazmára,
stampedli vérsavóra!
Mindamellett,
nyilván sok embertársamhoz hasonlóan, igen tiszteletreméltónak találom, hogy
derék vámpírjaink, ha szimbolikus formában is, de ápolják őseik nemes
hagyományát. Nyilván Te is elismered, Nyájas Olvasó, hogy a holdtöltekor
megrendezésre kerülő Embervadászat igen izgalmas sport, amely mellesleg sok
ifjú embernek módot nyújt arra, hogy alaposan próbára tegye saját erejét,
ügyességét, ravaszságát, ráadásul szép kis summát vágva zsebre, hála e népszerű
rendezvény fölöttébb nagyvonalú vámpír-szponzorainak! Az éjszakában menekülő
ifjak és leányok, a sötétben nesztelenül, fekete denevérszárnyakon szálló
vámpír, a hajsza, a harc, a holdfényben megcsillanó hatalmas szemfogak, melyek
nyomán szökőkútként spriccel a piros vér! Hát csoda-e, ha e rendezvények
tévénézők millióit szögezik minden holdtöltekor a készülékek elé!
A záróbuli,
valljuk be, azért eléggé unalmas szokott lenni. Szmokingos vámpírok és
befáslizott nyakú emberek ülnek a pazarul megterített, vértől csepegő asztalnál,
fel-felelevenítve a játék
legmulatságosabb és legküzdelmesebb részleteit, bíborszínű vérkészítményekkel
öblítve le a verseny porát s fáradalmait.
Na jó, Nyájas
Olvasóm, tudom, hogy ezeket az uncsi dolgokat már mind ismered. Igazad van! És
ezért vissza is térünk a mi derék Főhősünkhöz, a legalább oly bátor, mint
merész Utazóhoz, aki most éppen ismételten csaknem leharapta a saját
mutatóujját.
A nagy evésben-ivásban
irtóra megszomjazott az Utazó. Úgy vélte, egy út menti vendéglőben igazán
kérhet némi vizet. Egy kicsit morfondírozott, hogy vajon milyen nyelven is
kérje, aztán meg úgy gondolta, hogy akármilyen nyelven, de egy hatásos belépő
sosem árthat. Ez okból csikorgó fékekkel állt meg a vendéglő előtt, hogy csak
úgy pattogtak a kavicsok. Nagyon hatásos belépő volt, az egyszer biztos, lestek
is a pincérek, vendég úgyse volt egy szál se. Az Utazó lezseren leszállt a
Járműről, és nagyon remélte, hogy a napfény keményen megcsillan fekete
napszemüvegén. Azt is szerette volna, ha mondjuk a szél jelentőségteljesen
hátrafújja a fejkendőjét. Mivel ez nem következett be, kissé csalódottan
egyszerűen vizet kért. Három nyelven, biztos, ami biztos. A pincérek valamilyen
okból ezt a kérést nagyon mulatságosnak találták. Lehetséges, hogy egyszerűen
az Utazó kiejtése miatt - amely, valljuk be őszintén -, tényleg eléggé
mulatságos volt. De lehet, hogy azért, mert egy ilyen látványos belépő után
valami nagyobb szabású rendelést vártak. Az Utazó titkon remélte, hogy nem
RAJTA nevetnek.
Mint minden földi
halandó, rettegett attól, hogy bármikor nevetségessé válhat.
A Jármű
megcsóválta a fejét, illetve hát, fej hiányában adekvát alkatrészét. Tudta jól,
hogy az Utazónak ilyesféle aggodalmakra abszolúte semmi, de semmi oka nem volt.
Az emberek ugyanis eleve olyan lények, akik bármikor bárhol bármilyen okból
nevetségessé válhattak. Ez egy olyannyira emberi tulajdonság volt, hogy a Jármű
szerint ez a félelem azonos lenne azzal, mintha az Utazó, mondjuk, a saját
lábától félne.
A víz amúgy igen
jó ízű volt - mint mindig, ha szomjas ember iszik. Meg tényleg finom hideg is.
Nem úgy, mint tegnap éjszaka, mikor az Utazó annál a nagymellű szőke bombázónál
aludt.
Ez vicc volt. Hát
persze hogy nem egy nagymellű szőke bombázónál aludt az Utazó a múlt éjszaka.
(Ami azt illeti, még életében nem aludt szőke bombázónál. Se másmilyennél. De
ez maradjon kettőnk között.)
Nyájas Olvasó,
már megint rajtakaptalak, hogy egyszerűen nem kíséred kellő figyelemmel a történetet.
Nézd, én nem erőltetem. De nem ám. Ez a történet korántsem olyasmi, amit egy
bögrének támasztva reggelizés közben lehet olvasni. Magvas irodalomról lenne
szó, hékás. Ha nem érdekel, abba is hagyhatom.
Abba is hagyom.
Na jó. Nem
érdemled meg ugyan, de szívhez szóló könyörgésed meglágyította szívemet.
Egyszer a túlzott engedékenységem fog sírba vinni.
Mindegy. Most az
egyszer még megbocsátok. De többször ilyesmi elő ne forduljon, értjük egymást?
Tehát folytatom.
