János
bácsi, a horgász itt ül minden este a „Rezedában”, ami egy mocskos kocsma, de
máskülönben nagyon kellemes hely. Ha János bácsi mesél, a korsókban megszáll a
sörhab és egy időre elnémulnak a piások duhaj kiáltásai.
Itt van mindjárt a hárommázsás harcsa esete, amit most két
éve, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján fogott. Méghozzá dupla sajtos
hamburgerrel.
- Tudtam, hogy hol van az az átkozott dög - emeli föl az
ujját komoran. Láttam, ahogy elkapott egy vadkacsát. De egy ember is belefért
vóna nyugodtan a pofájába.
- A harcsa nem is nő meg ekkorára - jegyezte meg egy
kételkedő. Néhányan udvariasan érdeklődtek, nem akar-e a kételkedő egy pár
pofont. Nem akart.
- És a Kiskovács? - kérdezett vissza János bácsi gúnyosan. A
hallgatóság egy emberként, sötéten bólintott. A Kiskovács az örvénynél fulladt
vízbe. Ő, aki úgy úszott, akár a - hal? Ugyan, kérem. A Kiskovácshoz képest a
halak zöldfülű kezdők lehettek csupán.
- Rá egy hétre - mondja tovább János bácsi - csukázok
ugyanott. Egy olyan ötkilós- formát húzok kifele vígan, mert ippeg ígértem az
erdésznek egy ilyen kisebbet egy pár vadnyúlért. (A hallgatóság jelentékeny
része idegesen izegni-mozogni kezdett. Eltalálták- igen, ők horgászok voltak.)
- Hát egyszerre egy irdatlan nagy kavarás... kitárult a
legnagyobb harcsapofa, amit életemben láttam - pedig sokat láttam - reccs!
Bekapta a merítőt, csukával együtt!
Hát
igen mérges lettem. Nem elég bosszúság, hogy azt a csukácskát elvitte - most
foghatok másikat -, de még a legjobb merítőm is? Hát csak hazamentem a harcsázó
felszerelésért! Százas norvég zsinór. Kuplungzsinórból dupla előke. Kovácsolt
acél amerikás cápahorog. Mint a fél kezem szára, akkora! A stégen fogtam nagy
hirtelenjében egy háromkilós pontyocskát.
(Fentemlített horgászok újfent
idegesen mocorogni kezdtek.) János bácsi zavartalanul folytatta.
- Éjszaka kapta el a bitang. Hiába
tartottam a botot vitézül, rátekerte magát egy víz alatti fatörzsre. Vót az a
fa vagy nyóc méter hosszú. Aztán megindult! Be a meredek fa alá, fatörzsestül!
- Lehúzta? - kérdezte egy horgász áhítatosan.
- Félig - bólintott János bácsi. A
norvég damil meg csali pendült egyet, mint a hegedűhúr. Oszt annyi vót. Ott
álltam a parton és citerázott a lábam. Ismeritek ezt az érzést.
A jelenlévők bólintottak.
Mindannyian jól ismerték azt az érzést, mikor a hal - vagyis inkább: a HAL -
fogja magát és egyszerűen - elmegy.
- És utána mit csinált, János bácsi?
- Utána? Káromkodtam, fiam. Aztán
hazamentem és bosszút esküdtem. Vagy a hal- vagy én. Középút nincs! Vettem
százötvenes izlandi damilt. Olyanfélét, amivel gyilkos bálnára horgásznak
arrafelé. Kikötöttem egy juharfa csemetéhez, vót az vagy tizenegy és fél méter
magas. Kiskacsát tettem rá. Nem voltam ott, mikor ráharapott - de derékba törte
azt a tizenöt centi vastag fácskát. De elébb félig kihúzta tövestül. Ott van a
mai napig, akárki láthassa.
- És aztán?
- Aztán? Rendeltem kétszázas
zsinórt a Sekszpírtől, Japánbul.
Kétszáztízest küldtek, meg hozzáírták, hogy ennél vastagabbat ne is keressek,
mert a világon nincsen. A jegyző fordította le a levelet, angolbul. Még azt is
írták, hogy ámbráscetre is jó, ha nincs a közelben korralzátony. Egy egész marhamájat
raktam rá, a másik végét meg egy nagy piros - fehér bójához kötöttem, a
kikötőből hoztam. Vártam három nap, három éjjel! És akkor elkapta! Felemeltem a
kezem, hogy utánaengedem a zsinórt, hát csak rántott egyet rajta! A zsinór
rámgabalyodott, oszt csak megindultam az örvény felé. Olyan gyorsan húzott a
bestia, hogy csak pattogtam a vízen, mint a laposkavics. Akkor tudtam meg,
milyen érzés motorcsónaknak lenni. Aztán egyszer csak fordult egyet az a
szörnyű nagy állat és gyün egyenesen nekem. Nagy rémületemben a zsebemhez
kaptam, a halasbicsakhoz, amit még keresztapám vett bérmálkodáskor. Szerencse,
hogy egy nappal előtte éleztem meg! Elvágtam a damilt, aztán sikerült elkapni
egy vízbehajló ágat. Felmásztam fürgén, mint a mókus. De a felénél megcsúszott
a lábam! A bestia pont akkor fordult alattam! A pofájába belefért vóna egy jó
testes ember, de a hitványabbjábul meg kettő is. És már biztos volt, hogy nem
tiszta szerzet, mert olyan kék vót a szeme, de olyan gyönyörű kék, mint a
nefelejcs a patakparton! Kimásztam, aztán csak pislogtam, nem jön-e az a
szörnyeteg utánam a partra is.
- És aztán hogyan kapta el?
- Csak három nap után tudtam
fölkelni. El kell pusztítani azt a szörnyeteget mindenáron, mert míg él, senki
emberfia nincs biztonságban! Vettem egy tekercs hegymászókötelet! A csónakról
leoldottam a háromágú vasmacskát a lánccal együtt. Ez volt az előke meg a horog!
Kikötöttem egy százéves tölgyfához. Érezte a vesztit, én mondom nektek, mert
nem kapott rá semmire. Még csíkra se!
A horgászok hitetlenkedve csóválták
a fejüket. A csík, az holtbiztos, ha csíkot fog az ember, az már olyan, mintha
harcsája is lenne. János bácsi folytatta.
- Aztán egyszer nagy bánatomba
elmentem a büfébe egy fröccsre. Néztem az embereket, ahogy eszik ezeket a bolondságokat,
hoddogot meg hamburgert, a paradicsomlé meg csöpög lefele a nadrágjukra. És
akkor valami hang azt mondta, hogy álljak föl és menjek oda a kisablakhoz.
- És?
- Odamentem és kértem tíz dupla
hamburgert. De mán csak sajtos volt.
- Jó lesz? - kérdezte a büfés.
Kedvem lett volna azt mondani, hogy mindegy, úgyis harcsának lesz, de akkor
esetleg kihívja a fehérköpenyeseket. És rátettem mind a tíz hamburgert a
vasmacskára! És másnap látom, hogy az öreg tölgyfáról mind az összes makk
lepotyogott! A hegymászó kötél meg csak feszül, le a mélybe! Még jó, hogy a
parton ott volt három olyan úriember-forma is, egy nagy terepjáróval jöttek. Ez
volt a szerencsém! Mert kézzel húztuk a harcsát, nekifeszülve, mind a négyen,
de csak nem jött!
- Kössük a Landroverhez! - ajánlotta
az egyik. Úgy is lett! Megindult a terpjáró, de a harcsa is! Oszt akkor
négykerék-meghajtás! Redukcijó! A motor bömböl! De jött lassan, jött! Oszt
mikor odahúzta a parthoz, belevágtam a szigonyt. Akkora hullámokat! De aztán
lassan elcsendesedett, mert ippeg a szívére céloztam. Az urak éppen hogy nem
ugráltak örömükben a parton!
- Kék szem - mondja az egyik.
- A természet csodája - mondta a
másik.
- Mutáció - tette hozzá a harmadik.
Aztán odajöttek mind a hárman
hozzám. Hogy űk a Természettudományi Múzeumból vannak, meg hogy egy ilyen
csodát a jövő nemzedéknek is látnia kéne...
- Még egy láda aranyért se -
mondtam, mer úgy is gondoltam.
- Adnánk érte...
És mondott egy összeget, hogy velem
megfordult a világ! Eszembe jutottak a jányomék, mindjárt gyön az onoka...
épthetnének kertes házat, még autót is vehetnének... csak néztem azt a
csudahalat oszt a szivem meg akart hasadni...
- Odaadta?
- Oda - legyintett az öreg
elkeseredetten.
Nagy csönd telepedett a kocsmára.
Csak néhány horgász mormogta maga elé megszállottan: - Én ugyan nem... az
istennek se...
- Hát - állt fel János bácsi. – Mennem
kell. Igértem vagy tizenöt dévért a sógornak, olyan kilósokat... füstölni az a
legjobb. Majd a fél délutánom rámegy, míg megfogom.
A kocsmában már élénkültek a
vendégek. Csöngtek a poharak, sistergett a söröshordó. János bácsit ámuló,
kételkedő, de mindenképpen tiszteletteljes pillantások kísérték, ahogy
kifordult az ajtón.
