XV. fejezet
A demisztifikálódott nőről. Hipnotizáló Betonút. Az entrópiát
nem lehet átverni. Vad Sofőrök és vérszomjas Kerekes Járművek. Szent Sztrada
története.
A város szélén az
Utazó úgy vélte, ideje lenne vizet vételezni, mert ez megint nagyon meleg
napnak ígérkezett. Hoppá, egy benzinkút!
A benzinkutas
fesztelenül a vécébe irányította utazónkat. Még ám a nőibe. Az Utazó hiába
nézett kérdőleg a benzinkutasra, az csak szaporán és vidáman bólogatott: menjen
csak nyugodtan, nem lesz semmi baj.
Még hogy semmi
baj. Mindenféle dolgok megeshetnek egy női vécében. Hogy csak a legszörnyűbbet
említsük: lehet, hogy ott van egy nő. Egy nő, álca nélkül, igazi
önnönvalójában, tehát nem úgy, mint egy édes és kedves és illatos kis teremtés,
akinek egyetlen feladata, életének értelme és természetesen boldogságának végső
forrása is a férfiak munkás és küzdelmes életének megfűszerezése. Hanem csak
úgy, mint közönséges, hús-vér teremtmény, a legföldhözragadtabb ürítő
funkciókat végezve.
Ez valami egészen
rettenetes lehet, egy ilyen demisztifikálódott nő. Igazából szörnyű lelki
konfliktusok okozója lehet egy férfi, ha véletlenül benyit egy női vécébe. (Ha
szándékosan nyit be, az egy egészen más kategória.) Súlyosabb esetekben egész
életre kihathat az ilyesmi, mind az álarc nélkül látott nő, mint az illető
férfiú életében.
Az Utazó mindezt
persze tudta. Hogyne tudta volna, hisz egyszer már megesett hosszú utazásai
alatt, hogy női vécébe tévedt, amilyen egy szórakozott alak volt. Kifelé menet
találkozott is egy nővel, aki roppant felháborodottan nézett rá. Az Utazó
felháborodottan nézett vissza. Mit keres EZ itt? (Gondolták mindketten.)
Az Utazó sosem
heverte ki ezt az élményt.
És most ismét egy
női vécébe irányították. Ki érti ezt? Vannak férfiak, nem is kevesen, akik
egész életükben be sem teszik a lábukat egy női vécébe. Utazónk meg, immáron
másodszor. Lehet, hogy ez nem véletlen? Lehet, hogy a Sors üzenete ez, a Végzet
intő szava, afféle Kozmikus Jel, amely arra utal: a felsőbb hatalmaknak
szándékuk van vele? S ez a rejtélyes szándék valamilyen módon a női vécékkel
áll összefüggésben?
Nehéz dolgok
ezek. Az Utazó belépett a vécébe, ahol nem volt nő, megtöltötte a
vizeskulacsát, és akkor sem jött nő. Utazónk orrcimpái riadtan, ám ugyanakkor
izgatottan szívták be a hely levegőjét. Furcsa, rejtélyes, nehéz szagkeverék
volt ez, némi illatnak sem híján. Benne volt a női nemi szervek, az élet e
penetráns kapuinak masszív kipárolgása, az eldobott menstruációs betétek misztikus
vérszaga, a titkon melltartóba igazgatott női keblek édes illata és mindezt át-
meg átjárta a legkülönbözőbb parfümök, sprayek, kölnivizek és testápolók
vérforralóan buja keveréke.
Az Utazó megrázta
a fejét és egy gyors mozdulattal rácsavarta a kupakot útikulacsára. El innen,
gyorsan, még mielőtt valami rettenetes történik. Kiment. Nő nem jött.
Megkönnyebbülten csapta be maga mögött az ajtót. Egy női vécé olyan hely,
amelyet nem egykönnyen felejt el az ember. Vagy lehet, hogy ebben az országban
MINDEN férfi a női vécére jár? Hogy annyira elnyomják itt a férfiakat, hogy még
saját vécéjük sincsen?
Bizony, sok
furcsa szokás van a földkerekségen. Ha az ember Utazó, szinte semmin sem szabad
fönnakadnia.
A
benzinkút után sajnos egy régi panelút következett, ami egyiküknek sem volt
igazán az ínyére. És nem azért - bár ezt talán már szükségtelen hangsúlyoznunk -
mert a Járműveknek tulajdonképpen nem is volt ínye. Ezt az utat ugyanis
betonlapokból rakták össze egy ősi, ma már teljességgel feledésbe merült technikával.
Igen gyors módszer volt ez azon időkben - s talán azt sem hangsúlyoznánk
különösebben, milyen nehéz, sőt vészterhes idők voltak ezek -, csak éppen
akárhogy is igyekeztek a mesteremberek, az ősi tudás letéteményesei, két
betonlap között mindig maradt egy kis hézag. Ha meg nem is nagyon igyekeztek,
még nagyobb hézag maradt. Ezért Utazónk és hűséges Járműve ritmikusan döccentek
egyet-egyet. Mindig pontosan háromméterenként. A Jármű kereke a betonnal
érintkezve rezgéshullámokat keltett a levegőben - melyeket másképpen hangoknak
is hívunk -, ilyesféléket: „Drrr”. Ugyanakkor az Utazó összes csomagja is
valamelyest a levegőbe emelkedett, majd visszaesett, egy másik hang
kíséretében, mely megközelítőleg így szólt: „Tt”.
Összefoglalva
tehát egy darabig „Drr-tt, drr-tt” hangok kíséretében utaztak. A ritmikus
zajnak szokatlanul hipnotikus mellékhatása volt: néhány méter után mindketten
transzba estek. Az Utazó üveges szemekkel bámulta az aszfaltot, s hogy öt perce
vagy egy hete halad így, nemigen tudta volna megmondani. Szürke út. Drr-tt.
Szürke út. Drr-tt. Szürke. Tt. Út. Drr.
Az
Utazó kétségbeesetten próbált valami másra gondolni. Akármire, amivel
kiszabadulhat a rettenetes Hipnotizáló Betonút hatása alól.
De
nem ment. Szürke út. Drr-tt.
A
Jármű az egészből semmit sem érzékelt. Ő aztán nem. Egy szerencsétlen véletlen
folytán elektrovibrációs terének hullámhossza is, amplitúdója is, meg a
rezgésszáma is megegyezett a Hipnotizáló Betonút részein történő áthaladás
során képződött „Drr- tt” hangok ritmusa által meghatározott pszeudo-fázisfüggvénnyel.
És ez betett neki. Fogalma sem volt,
hol is van valójában. Elfelejtette, kicsoda ő. Elfelejtette emlékeit, vágyait,
célkitűzéseit. (Bár ez utóbbiak sosem voltak különösebben világratörőek.) Nem
érzékelte immár, hogy Utazót hord a hátán, méghozzá egy általa meglehetősen
kedvelt és tisztelt Utazót, akivel olykor eléggé jól kijött. Most mondd, Nyájas
Olvasó, egy Jármű és egy közönséges ember! Nem mindennapi kapcsolat, mi? Jó
téma, mi?
Nem érzékelt ez a Jármű immár semmit
az égvilágon. Ha érzékelt volna, biztos, hogy nem hagyja szó nélkül. Meg
cinikus megjegyzések nélkül, ilyenek voltak ezek. Azazhogy cinikus gondolatok
nélkül, mert szája, ugyebár, amivel megjegyzéseket tehetett volna, mint olyan,
nem igazán volt.
Egy utolsó „Drr- Ttt” után
egyszeriben megszűnt az egyenletes rázkódás. Csak a kerekek suhogtak halkan a
príma aszfalton. Teljesen friss, új út volt, a legcsekélyebb egyenetlenség
nélkül. Kész rejtély, hogyan csinálták ilyenre. Érdekel, hogy hogyan? El is magyaráznám,
csak nemigen értenéd meg. Irdatlan mennyiségű statisztikai matematika kell
hozzá, de ez sem neked, sem nekem nem áll rendelkezésünkre. Ami engem ugyan nem
akadályoz meg, hogy elmagyarázzam - ismeretek egyszerű hiánya a magyarázatban
sosem lehet akadály -, téged viszont igenis gátolna a megértésben. Fogadd el,
afféle axiómaként, Nyájas Olvasó, hogy per pillanat ez volt a létező
legegyenesebb út a földkerekségen, sőt, a legutóbb tudomásunkra jutott
információk szerint az egész Naprendszerben is.
Na most, hogy ezt nem hiszed, az abszolúte és a legteljesebb mértékben a
te dolgod. Mellesleg nagyon könnyű ellenőrizni ezt a - na jó, első hallásra
kissé fantasztikusnak tűnő - állítást. Semmi más nem kell hozzá, csak egy
egyszerű, közönséges lézer teodolit, ami minden rendes háztartásban
megtalálható. No meg egy kis szabad idő a méricskéléshez, meg… öö… ja igen, egy
kisebb szuperszonikus vadászgép, a gyors utazáshoz. Ennyi.
Na. Szóval, kiértek az elképzelhető
legegyenesebb útra, s olyan meglepően nesztelenül suhantak tova, hogy Utazónk
egy kicsit olyan furán is kezdte magát érezni. Az volt ugyanis a véleménye,
hogy a jó dolgokat szükségképpen rosszak követik, s ha valami ennyire jó, akkor hamarosan egész
biztosan valami eszméletlenül borzalmas
történik.
Az entrópiát nem lehet átverni.
Csakis egyetlen egy módon. De ezt
sajnos sosem árulhatjuk el. Esetleg igen sok pénzért. (Erről majd később
beszélhetünk.)
A Jármű a Hipnotizáló Betonút
végeztével úgy érezte, mintha zöldes, hínáros víz mélyéből merülne fel
hirtelen, ahol sokáig fuldoklott. Eléggé mérgesen tért magához, mert egyértelmű
volt, hogy az Utazó, azzal, hogy önmagát kimenekítette a Hipnotizáló Betonút
karmai közül, egyúttal a Jármű életét is megmentette. Bizony. Aki ezért nagyon
mérges volt. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy primitív emberi lénynek -, még ha Utazó
is - tartozzon? Pláne az életéért!
Na
de sebaj. (Gondolta a Jármű.) Az Utazás még tart. Majd visszafizet ő még
valahogy. Majd ő is jól meg megmenti ennek a szemtelen fráternak az életét.
Akár többször is!
A Járművek egyáltalán nem bírták
idegekkel, ha valaki megmentette az életüket.
Ami azt illeti, nem is igen soká
várakozott a megfelelő alkalomra. Mondjuk úgy direktben, nem éppen megmentette
az Utazó életét, de azért eléggé rendesen törlesztett. A dolog látszólagos
szépséghibája, hogy az Utazó egyáltalán nem szerzett róla tudomást. Se most, se
később. Se semmikor. Namármost, a Járműveket az ilyesmi sosem zavarta igazán.
Hogy valakinek törlesztnek az adósságukból és az illető, nem tud róla? Kit
érdekel? Pláne kit érdekel, ha történetesen egy emberről van szó?
Az igazság mellesleg az, hogy
Utazónknak, bármilyen fürge észjárású is volt egyébként, fogalma sem volt, hogy
megmentette a Jármű életét. Ugyanis nem ismerte az összefüggést a hullámhosszak
meg az amplitúdók között!
A Járműveket ez se nagyon érdekelte.
Mindent összevetve nyugodtan mondhatjuk, hogy a Járművek kissé önző népség
voltak. De hát, ők is Isten teremtményei. A közszájon forgó hírek, miszerint ezt
Isten később letagadta, nem biztos, hogy igazak.
Öö… tehát, hogy hogyan törlesztett a
Jármű, ezt szeretnénk elmesélni.
Az úgy volt, hogy egyszerre csak egy jó nagy és széles és
forgalmas úthoz értek, amit abban az időben autósztrádának neveztek. Mint azt
már említettük, és mint arra remélhetőleg emlékszel, Nyájas Olvasó, azokban az
időkben - melyeket leghívebben talán a „nehéz” és „vészterhes jelzők
alkalmazásával írhatunk le -, ezeken a széles, sima, egyenes utakon nem Utazók
utaztak. Nem is utazhattak! Csakis és kizárólag agresszív Kerekes Járművek,
bennük azokkal a szánalmas, degenerált Sofőrökkel. Az Utazókat direkte le is
tiltották ezekről a pompás utakról az eszementek. Hejh, micsoda idők voltak
ezek! Micsoda, micsoda idők! Sőt - Idők! Ma bezzeg…!
De
hát ezt már nyilván te is tudod, Nyájas Olvasó. Jó szüleid nyilván téged is
elvittek óvodáskorodban a Sofőrkertbe, ahol az utolsó megmaradt példányok
tengetik benzinszagú életüket. Hisz mégsem irthatjuk ki az Evolúció egyik
zsákutcájának e félresikerült termékeit. Végül is, távoli biológiai rokonságban
vannak az Utazókkal. (Bár - érthető okokból - e kéretlen rokonságot mindig is
sértődötten visszautasították.)
Mindegy. Minek ismételgetnénk olyan
dolgokat, amelyeket mind a ketten amúgy is nagyon jól tudunk, hát nem igaz?
Milyen érdekes dolog ez is, ez az
„autósztráda” elnevezés. Eredetileg a „Szent Rádiusz” elnevezésből származik. E
szent az Egei tenger egyik kis szigetén, Radióson eszegette a mézet, sáskát meg
a gombát. Addig eszegette ezeket a dolgokat - melyek köztudottan természetes
úton nehézfémekkel dúsulnak, de különösen a sáska -, hogy a végén egészen
radioaktív lett. Olyannyira, hogy éjszaka már lámpásra se volt szüksége:
nyugodtan olvasgathatott a saját maga által kibocsátott lumineszcencia fényénél.
Nemhiába hívták az ókoriak „Radiósnak” e szigetecskét! A régi görögök, azok tudtak valamit!
A csodásan fluoreszkáló szentet
természetesen Szent Rádiusznak nevezték el, s mivel igen belevaló és kedves
öregember volt, még ha olykor fura dolgokat evett is, a szigetlakók hamarosan a
kedveskedő Sztradosz névvel kezdték illetni. Oly nagy hírnévre tett szert, hogy
hamarosan az ortodox oroszok legszentebb pátriárkája kíváncsi lett rá, fogadta
is, ahogy illik, hagymakupolás templomában. Jócskán délutánba hajlott már az
idő - talán picit sürvedt is már -, mikor a szentéletű, éjszaka is világító
Sztradosz belépett a pompázatos fogadóterem hatalmas, kovácsolt bronz kapuján. (Az
ortodoxoknak akkoriban még eléggé jól ment a bank-, dohány-, és vodkabiznisz.)
Mikor a hatalmas pátriárka meglátta a lilás glóriával övezett szentet, nagy
álmélkodásában összecsapta a kezét és így kiáltott fel eredeti óorosz nyelven:
- Ó! To Sztrada!
Ami - eredeti óorosz nyelven - azt
jelenti: Ó, de hisz ez a híres Sztradosz, akinek jövetelét oly nagy
érdeklődéssel vártuk, annak dacára, hogy nem is igazán hittünk legendás
kisugárzásában!
Az óoroszok abban az időben
rendkívül tömör nyelvezetet használtak.
Hát így született az „ótósztráda”
elnevezés, amely - az őrült önjáró Kerekes Járművek elszaporodtával - hamarosan
„autósztrádára” módosult.
Egyvalami igencsak érhetetlen ebben
az egyébként igen logikus és több, független írásos dokumentum által
alátámasztott történetben.
Hogy vajon miért neveztek el sima
aszfalttal borított nyílegyenes utakat egy lumineszkáló szentről. De hát,
mindent mi sem tudhatunk. A sok tudás köztudottan boldogtalanná tesz - és
lehetséges, hogy az ilyesféle dolgok egyszerűen a Világegyetem Nagy Megoldatlan
Rejtélyeinek a sorába tartoznak. Amint, hogy az is roppant rejtélyes, hogyan
volt képes a radioaktív fémsókkal átitatott szervezetű Sztradosz százhatvan
évet élni jó erőben, egészségben.
Egyesek szerint ez Isten létének
egyenes - nem közvetett! - bizonyítéka. Csoda és kész. Nincs mit dumálni.
Mások szerint meg Isten, már akármilyen
is, nem rúghatja fel a saját maga által fölállított természeti törvényeket.
Erre az előbbiek diadalittasan
felkacagnak, mondván, ha így állnak a dolgok, ez még inkább megerősíti az Isten
mindenhatóságára vonatkozó téziseket.
Ma már persze tudjuk, hogy egyik
tábornak sem volt teljesen igaza, akármilyen diadalittasan is kacarásztak
olykor-olykor egymás rovására. Hisz Isten, a csodák, és a természeti törvények
közötti szövevényes kapcsolat úgy működik, hogy… de hát ezt már te is tudod,
Nyájas Olvasó. Alapiskolás tananyag, ha jól emlékszem, a negyvenkettedik
osztályban tanultunk róla. Megegyeztünk, hogy nem ismétlünk olyan tényeket,
amelyek abszolút nyilvánvalóak, nem?
Nem is tudod, milyen nagy örömömre
szolgál, hogy meg lehet veled egyezni. Ez olyan jó!
Tehát az Utazó ott állt az
autósztráda előtt, ahol hamarosan olyan események történnek, amelyek kapcsán a
Járműnek módjában áll majd törlesztenie valamit - valamicskét - amaz
emlékezetes életmentésért, amikor is sikerült őt -,a Járművet - megszabadítania
a Hipnotizáló betonút végzetes hatása alól.
Ott álltak és az Utazónak valami azt
súgta, hogy nocsak gyorsan térjen rá erre a finom, sima, egyenes autósztrádára.
Milyen pompás és gyors lenne további haladásuk!
Ez a Valami, ami oly meggyőző erővel
sugdolózott hőslelkű Utazónk fülébe - persze hogy a fülébe, a szemébe nem
valami nagy eredmény reményében sugdolózott volna, amiből világosan kitetszik,
hogy ez a Valami igencsak értette a dolgát, tehát egyáltalán nem egy kezdő Valamivel
van dolgunk (csakis a kezdő Valamik keverik össze nagy kapkodásuk közepette az
érzékszerveket) - nos, ez a valami, a sokáig egyeduralkodó közvéleménnyel
szemben nem a Sátán volt.
A Sátánnak abban az időben ugyanis
történetesen valahol egész máshol akadt dolga. Persze elmesélhetnénk. De nem
meséljük. Ez a történet nem a Sátánról szól. Ez a történet a hőslelkű Utazóról
és az ő kitartó Járművéről, valamint kalandjaikról ad hírt, tanulságul
eljövendő évezredeknek. És amúgy se nagyon lehet már tovább bodorítani ezt a
történetet. Már így is elég bodor. Annyi mellékága van már, mint egy nagy
vízhozamú trópusi folyamnak. Vagy még több. És ez így nem mehet tovább. Bocsáss
meg, Nyájas Olvasó - a Sátánról máskor. Erőim végesek - csak remélni tudom,
hogy sikerül eljuttatnunk hősünket annak vágyott céljához. Azaz a tengerhez.
Ahol a delfinek… meg a színes kavicsok… és sirályok és hullámtaréjok…
Utazónk közben hallgatta ama
bizonyos Valami -, amiről annyit azért tudunk, hogy nem a Sátán és hogy nem is
éppen kezdő - csábos sugdolózását. Sőt, már hozzá is látott önmaga széleskörű
meggyőzéséhez. Jó, jó. Veszélyes. Őrülten száguldozó Kerekes Járművek…
bestiális sofőrök… és zaj és bűz és ordítozás… fogak csikorgatása és
lánccsörgés, miegymás… (sorolta önmagának.) De viszont olyan szép sima ez a
sztráda… meg egyenes meg minden… (így folytatta a sorolást).
A Jármű nem szólt semmit. Mondjuk,
nem is igen volt neki mivel, de. De amúgy se. Már régóta őszintén csodálta a
földlakóknak azt a felülmúlhatatlan képességét, ahogy önmagukat bármiről, vagy
annak ellenkezőjéről is képesek meggyőzni. Igazából ő is szeretett volna azon a
szép, sima, egyenes aszfalton száguldani, de úgy, hogy ha valami probléma
adódik, azért teljes mértékben az Utazót terhelje a felelősség. Igazi, Járműhöz
illő álláspont volt ez. Pragmatikus, nagyon.
Ugye, te is megfigyelted, Nyájas
Olvasó, mennyivel jobban hangzik, ha idegen szóval illetünk valami enyhén
becstelen, netán kimondottan szemét dolgot?
Tehát mégiscsak rátértek a
sztrádára, ahogy az várható is volt, mert ami megtörténhet, az meg is történik.
Rátértek bizony, annak ellenére, hogy mintegy negyvenhárom nagy, világosan
látható és a szivárvány minden színében pompázó tiltó tábla parancsolt álljt,
hangoztatott burkolt fenyegetést és fenyegetett különféle rettenetes dologgal,
köztük például fővesztéssel és kézlevágással is.
De azért mentek, mendegéltek. Sok
mindent elmondhatunk Utazónkról és Járművéről, olykor elég rendesen
idegesítettek már mindannyiunkat történetünk folyamán, de hogy gyávák lettek
volna - nem, azt semmiképpen sem. Gondolj csak bele, Nyájas Olvasó, gondolj
csak bele! Ilyen embereket - és pardon, Járműveket, természetesen - termett e
kor! E páratlan kor, amely igaz ugyan, hogy nehéz volt, igaz ugyan, hogy olykor
vészterhes is volt egy kicsikét, de cserébe viszont ilyen embereket - és igen,
Járműveket, persze, persze - termett! S mindezekhez még, ahogy azt már futólag
említettük, még páratlan is volt.
Hát, túl sokáig nem jutottak. Még
addig se, hogy egy kicsit elbízzák magukat. Még addig se. Rendőrkocsi állt az
út szélén, ahogy szokott, baljóslatúan…
