Ezért van a tanfolyam. Hogy
a munkahely olyan biztonságos legyen – minimum -, mint az anyaméh. Okos,
szép dolgokat hallhat itt a melós, pardon, a munkavállaló.
Persze, biztos van, akinek az is eszébe juthat: létezik ilyen semmitmondó
fecsegéssel tölteni egy egész életet? És még pénzt is kapni érte? (Nagy
valószínűséggel többet, mint mi.) Nem, nem szabadna azt gondolnunk, hogy az
ilyen tanfolyamvezetők egyszerű élősködők. Inkább sajnáljuk, szegényt. Hisz
gyerekkorában nem erről álmodozott. Biztos mozdonyvezető akart lenni, mint
minden normális kisgyerek. Vagy, ha ez esetleg nem jönne össze, akkor űrhajós
és /vagy világbajnok futballista. Tetemes bére nyilván csekély vigasz az
elvesztett álmokért. Legyünk keresztények és tegyünk úgy, mintha tényleg fontos
volna, amit mond.
Most például azt, hogy a biztonsági előírások azért vannak,
hogy előírják a biztonságot. És hogy aki dolgozik, az jobban teszi, ha vigyáz
magára. Mert, ha olyan mafla, hogy kárt tesz magában, abból szegény
vállalattulajdonosnak baja származhat. Nem hinnék el például, hogy mennyi
papírmunka van csak egy vacak levágott láb körül. Ami nélkül - ha szigorúan
vesszük -, tulajdonképpen lehet élni. És ott van még az az ötven százalékos
megtakarítás zokni, ill. cipőügyben.
Megtudhatjuk
még: különösen vigyázz, ha terhes nő vagy. Példának okáért soha, de soha ne
pakolj ötvenkilós cementes zsákokat. Mert azzal rosszat teszel a magzatnak,
bizony ám. Ha esetleg - netán, véletlenül - munka közben mégis előfordul, hogy
emelned kell, akkor: egyenes gerinc, fontos a lábmunka! Belégzés,
légzésvisszatartás. Kilégzés. (Ez már szinte tiszta jóga). A nehéz terhek
emelése különben is korhatárhoz kötött. Igaz. Mint ahogy nem kívánhatjuk egy
csecsemőtől sem, hogy vizesvödröt cipeljen, úgy a kilencven év felettieknek sem
árt egy kis elővigyázatosság. És végül: semmiképpen se dolgozzunk olyan
teherrel, amelyet nem bírunk fölemelni.
Néhány életbevágóan fontos információ: az épületeket igen
ötletesen úgy tervezték, hogy mind be-, mind kijáratokkal is rendelkezzenek. És
ez azért jó, mert így nem csak be, de akár ki is mehetünk. De! Ha
eltorlaszoljuk a kijáratokat, nyomban csökken az esély a távozásra. Úgyhogy
erre nagyon vigyázzunk. Átlátszó üvegajtón se rohanj keresztül, mert esetleg
tömör üvegből van, te meg jól összevágod magad és akkor meg hogy nézel ki. Nem
hinnéd, de ilyen csekélység is ronthatja a cég imázsát.
Ha sötét van, nagyon nehéz dolgozni, ezért előnyös villanyt
gyújtani. És ha hideg van, okos dolog kesztyűt húzni. Ez utóbbit nyilván azért,
hogy ne kerüljünk közvetlen érintkezésbe a hideggel.
Örömmel - és meglepődve - vesszük tudomásul, hogy
szélsőséges időjárási viszonyok között a munkaadó köteles hűtött ill. forró
italokkal kedveskedni a dolgozóknak. Ezt természetesen ismerjük a gyakorlatból.
A múltkor is, negyven fok árnyékban, de a főnök csak küldi azt a sok jeges
koktélt, meg küldi. Mikor meg süvítő északi szélben voltunk kint novemberben,
akkor meg csak a forró puncsot, azt nyomatja. És ahogy aggódva kérdezgeti, hogy
elég forró- e, vagy esetleg vigye vissza felmelegíteni... az agyamra megy, én
mondom.
Tudnod kell még, kedves melós, hogy a magasra felemelt
tárgyak leesnek. Ezért őket vagy rögzíteni kell, vagy nagyon vigyázni, hogy
mégse essenek le. De a legjobb szépen a földön hagyni mindet, hozzá se nyúlni
és akkor nem lesz baj.
De a baj persze megtörténik. Ha sérültre találunk, nem
rohanunk el idegesen, hanem keresünk valakit, aki nyugodtabb. Történhet
tragédia is, de ahol a legnagyobb az ínség, a legközelebb a segítség: ha az
alkalmazott elhalálozik, három nap rendkívüli szabadságra jogosult. (Csak
kiharcolta.) A munkaadója viszont súlyos bírságot fizethet és ezért nagyon
szomorú. És hogy tulajdonképpen mi az, hogy alkalmazott? Alkalmazott az, akit a
munkaadója alkalmaz. De ez fordítva nem érvényes. Ezért találkozunk viszonylag
ritkán olyan hirdetésekkel, hogy „Megbízható főnököt minimálbérrel felveszek.”
Nagy örömünkre azt is megtudjuk, hogy jogunkban áll
visszautasítani a munkát, amennyiben a fentebb taglalt biztonsági előírások nem
tarttatnak be. Hurrá! Ha jól körülnézek, többé nem kell dolgoznunk. Mehetünk
haza.
Haza? Dehogy megyünk mi már haza. Minek? Otthon se törődnek
velünk annyit, mint a munkahelyen. Jó édesanyánk ölében se volt jobb, én
mondom. Dolgozni gyakorlatilag lehetetlen, a minimálbérem abszolúte garantált -
ugye, nem fordulhat elő, hogy kevesebbet kapok, semmiképpen? - amint a frissítő
italok is és otthon bizony nem küld kötelező nyaralásra senki. (Sőt.) Meg ott
arra se nagyon vigyázok, mit emelek és hogyan lélegzem közben. Nem, haza már
nem kell menni.
Mivel amúgy is több időt töltünk már itt, mint otthon,
sokkal egyszerűbb lesz, ha a családtagok jönnek be néha. Mondjuk, úgy estefelé.
