XIV. fejezet
A háborús gén. Segítség, mint negatívum.
A Jármű figyelmeztet és Istennel beszélget.
Golyólyuggatta
falak között haladtak. A sok kiégett, rommá lőtt épület között új, piros
téglás, még vakolatlan házak virítottak. „A BEVEHETELEN VÁROS”- hirdette egy
feketére égett tűzfalon a felirat. Volt ebben a feliratban valami kis
vagányság, sőt, valami több is talán, valami kis utalás arra, hogy igen, háború
volt, de helytálltunk, jöhet bárki, majd jól elpüföljük…
A Jármű úgy
látta, a földi férfiak kimondottan élvezik a háborút. Az út mentén például
óvodás kölykök műanyag géppisztolyokkal vívtak műanyag csatákat: persze hogy
nem változik semmi. Egyszer ők is felnőnek szépen és minden kezdődik elölről.
Ahogy a Jármű visszanézett az emberi múltba, na meg persze egy kicsit a jövőbe,
értetlenül látta, hogy az emberek minden korban igencsak szívesen háborúztak.
Az meg még érthetetlenebb volt a számára, hogy miért. Nagyon úgy nézett ki,
hogy ezt maguk az emberek sem tudják. Néhány Jármű kissé behatóbban
foglalkozott e kérdéssel, na nem mintha segíteni akartak volna az embereknek.
Hanem csak úgy.
Ugyanis eléggé
régen rájöttek már arra, hogy bármely teremtett lény - tehát még egy állat -
számára is a legüdvösebb megoldás, ha saját önerejéből mászik ki a csávából. Ez
különösen akkor érvényes, ha éppenséggel saját hibája folytán esett bele, de
amúgy is. Szinte mindig. (Na persze a Járművek híres tudósai azt is rég
megtanulták már, hogy a „mindig” és a „soha” kategóriáknak a gyakorlati életben
semmi értelmük nincsen. Az elméleti életben még csak-csak, de a gyakorlatiban
abszolúte.) Egyik híres kutatójuk predesztinálta is a „Pokolba Vezető,
Jószándékkal Kirakott Út” elvét is, mely szerint bármely értelmes lény képes
megoldani a nehéz helyzeteket, s amennyiben saját jótékonykodási hajlamainkat
pátyolgatni akarván úgymond kinyújtjuk segítő jobbunkat, akkor ezzel
egyidejűleg meg is fosztjuk a bajbajutottat attól, hogy mobilizálja saját
erőforrásait, felszínre hozza rejtett tartalékait, sőt megfosztjuk attól a
jelentékeny önbecsülés-mennyiségtől is, amit az adott kellemetlen szituációból
való sikeres kikecmergése által nyert volna.
A Járműveknek
tehát megvolt a véleményük a segítségről, mint olyanról. Ezek után tehát nem is
ebből a naiv erkölcsi szempontból vizsgálták meg az „Ember-háború” témakört. Inkább,
mondhatnánk, tudományos kíváncsiságból. És nyomban sikert is értek el!
Rájöttek, hogy ezt az egész francos háborúzási vágyat egy vacak kis génhiba
okozza! Az alap-polipeptid lánc egy vacak, jelentéktelen, semmi kis hibája!
Amit egy kóbor és véletlenül pont a megfelelő sebességgel rendelkező neutrinó
okozott pár százezer évvel ezelőtt és azóta szépen átöröklődött! Most mondják!
Ha ez a nyomorult
kis neutrínó nem lett volna, az emberiség sohasem fecsérelte volna erejének
java részét hiábavaló háborúskodásra. Amint azt a Járművek ügyesen
kiprojektálták, a háborúk nélkül az ember már rég legyőzte volna az összes
létező betegséget, okosan felhasználta volna a világegyetem minden tiszta és
örökké megújuló energiaforrását és már rég boldog és megelégedett kolóniákat
hozott volna létre az egész Tejútrendszerben.
A Járműveknek, a
Világegyetem e nagyszerű és csodálatraméltó teremtményeinek persze eszük ágában
sem volt mindezt elmondani az emberiségnek. Mert oly varázslatos lények ők,
akik azt is előre látták, hogy majdan egy pasi, aki úgyis felfedezi ezt az
aprócska és könnyen korrigálható génhibát, de természetesen az égvilágon senki
sem fog hinni neki. Magától értetődően elhagyatottan, nyomorultul és
koldusszegényen fog meghalni, saját zsenialitásának őrjítő tudatában, de úgy
ám! Halála után persze az évezred legnagyobb lángelméjének fogják kikiáltani,
persze szobrokat is emelnek neki, na meg utcákat, tereket, parkokat,
cserkészcsapatokat, tanulmányi versenyeket és ételeket neveznek el róla és
amúgy az összes leszármazottja átkozni fogja, amiért felfedezését annak idején
eszébe se jutott szabadalmaztatni. Hogy is jutott volna ilyesmi eszébe, mikor,
ha éppen nem korszakalkotó tudományos felfedezéseken törte azt a buksi fejét,
akkor legszívesebben elüldögélt kissé elhanyagolt kertjében és csendben
nézegette a virágokat.
Mert ilyen egy élhetetlen pasi volt e
nagy tudós, aki még meg sem született történetünk idején.
Ahogy
már említettem volt, mindezt előre látták a Járművek, az Univerzum e
csodálatos, nagyszerű, utolérhetetlen teremtményei, akiknél bámulatra
méltóbbat…
-
Hé! Ez azért túlzás!
-
Mi?
-
Túlzásba viszed a dicsérő jelzőket. Kicsit úgy hangzik, mintha gúnyolódnál.
-
Á, dehogyis.
-
Jó lesz vigyázni, fiacskám. Szerződésünk értelmében művedben pozitív képet
festesz a Járművekről, amiért kapsz egy rakás pénzt. Ha elolvastad volna az
apró betűs részt…
-
Az apró betűs részt senki sem olvassa el.
-
Persze hogy nem, azért találták ki. Szóval törvényesen olyan pert akaszthatunk
a nyakadba, hogy belezöldülsz. Szabj gátat gúnyolódó hajlamaidnak, mert balhé
lesz.
-
Mikor kapom meg a pénzt?
-
Majd, ha a műved megjelenik.
-
Előleget kaphatok?
-
Nem. Benne van a szerződésben.
-
Az apró betűs részben, mi?
-
Természetesen.
-
Szemetek.
-
Csak semmi indulat. Ez egy ún. üzlet.
-
Hát jó.
-
Ajánlom is.
Az
Utazó már alig várta, hogy maga mögött hagyja a golyólyuggatta, bombaégette,
kormos házfalakat. Lassan alkonyodott már, s a közelben egy ígéretes facsoport
kínálkozott éjjeli menedékül. Elhagyatott földút, kétoldalt embernyi muharok
húzódtak, peregtek az érett muharmagok marokszám. Nagy barna kánya hagyta ott
pihenőfáját méltatlankodó vijjogással. „Jó jel” - gondolta az Utazó, „a hely
minden valószínűség szerint teljesen elhagyatott”. Harsogó zöld tengeritábla
állt a közelben, s az Utazó úgy gondolta, süthetne parázson egy kis tengerit.
Érettebb megfontolás után oda lyukadt ki, hogy süssön a franc. Behörpölt egy
zacskóslevest, aztán mélységes elégedettséggel nyugovóra tért. Ahogy az éj
kifeszítette sátrát a kis liget fölött, milliónyi tücsök kapta elő a nap
hevétől eddig gondosan takargatott hegedűjét. Az Utazó matraca alatt rengeteg
tölgyfagubacsot érzett, de az Utazót ez korántsem zavarta abban, hogy hamarosan
mély álomba merüljön.
Verőfényesen
harmatos reggelre ébredtek. A madarak úgy énekeltek, hogy ha valaki igazán
odafigyelt volna, valószínűleg beleőrül az elviselhetetlen gyönyörűségbe. (Még
szerencse, hogy senki sem figyelt oda.) A Jármű eleven, villamos bizsergést
érzett összes alkatrészében, különös tekintettel a meghajtó és a meghajtott
alegységekre. Az Utazó hatalmasat nyújtózott, belebámult a hajnali pírba és
ismét rájött, hogy az Életnek igenis van értelme.
Különösen,
ha nagybetűvel írjuk.
A
földúton marokszámra pergett rájuk a zöld, szúrós muharmag, mindketten csupa
lucsok lettek a bőséges harmattól, de még ez sem tudta elvenni a kedvüket.
Ismerősként üdvözölték a tegnap esti nagy, barna madarat, amely ahhoz képest,
hogy csak kánya volt, igencsak fennhéjázóan kuporgott egy vastag ágon.
Egyébként sasnak képzelte magát, s egyáltalán nem félt az emberektől, mert már
tavalytól védett madár lett. Ezt törvény szavatolta és megírta az újság is,
úgyhogy halálbiztos.
Ezt
a szerencsétlen, vadul képzelődő madarat nem is bántották az emberek, mint
kányát, de két héttel később egy kocavadász böjtirécének nézte, és bizony
lelőtte.
Ennyit
a törvényekről és az újságokról.
Ahogy
továbbhaladtak, egy igen szép téglakatedrálisra leltek. Épp mise volt, és az
Utazó úgy gondolta, a templom hűvöse épp alkalmas egy kis csöndes pihenőre. A
Jármű se igen bánta, érdekes helyeknek tartotta a templomokat. Na, nem mintha
egy percig is komolyam hitte volna, hogy ott bármiféle istenség lakozna. A
Járművek egy véletlen találkozás folytán eléggé jó viszonyban voltak Istennel
és nagyon jól tudták: Neki nem lehet olyan rossz ízlése, hogy egy templomba
betegye a lábát.
Az Utazó,
fejkendőjét levéve, csak úgy megállt hátul, hallgatta az enyhén hamis éneket,
elnézegette az ál-aranyozásokat és bele-belehallgatott a prédikációba, amely,
úgy tűnt, nem is igazán szólt semmiről. A pap úgy vélte, vasárnap van, vagy mi
a szösz, és egy papnak kutya kötelessége ilyenkor prédikációt tartani. Ez okból
ugyanazt a standard szókészletet használta, mint az egyház szolgái bárhol a
világon: volt benne mindenható, aki egyfolytában szeret minket, szó esett benne
az élet küzdelmeiről, különös tekintettel a szenvedésre, a nyomorúságra és a szegénységre,
amelyek a pap felfogása szerint klassz dolgok, mert aki nem ilyen, tehát
mondjuk példának okáért gazdag, szép, boldog és egészséges, az a büdös életben
nem jut be a mennybe. A hivők egy része bóbiskolt, de a nagy többség azért
illedelmesen meghallgatta a papot, még ha nem is nagyon értették, hová akar
kilyukadni. A prédikáció magasröptűnek szánt nyelvezete azt a hitet keltette
bennük, hogy itt most komoly és szép dolgokról van szó. A szomorúan szürke és
fáradt hétköznapokban még egy ilyen széllelbélelt prédikáció is vigaszt nyújthatott
a kiábrándult és boldogtalan embereknek. Még az Utazó is megérzett valamit
abból a naiv áhítatból, ami minden teremtett lényt elfog legalább egyszer
életében, ha elgondolkodik a végtelen és csodálatos világegyetem rejtélyes
titkain, meg hogy mi végre van ez az egész kóceráj, s hogy vajon készakarva
csinálták ilyenre, vagy az illetőnek csupán fekete humora volt.
Tehát, hogy
honnan jöttünk és hová megyünk.
A Jármű eközben
Istennel beszélgetett és összeállított egy százszavas szógyűjteményt, amelyből
bármilyen témájú prédikációt bármilyen alkalomra össze lehetett állítani. Mestermű
volt ez a maga nemében, a keresztelőtől kezdve az esküvőn át a temetésig
komplett felölelte egy emberi lény teljes életskáláját. Isten mosolygott.
