XIII. fejezet
Rögtön látszott,
hogy ezt az országot valami borzasztóan hazafias nép lakja. Mindenfelé
nemzetiszínű lobogókat lengetett a langy nyári szellő. Nemcsak a házakon, mint
általában. Hanem egészen lehetetlen helyeken is, mint mondjuk egy lakodalmas
menet élén. Több ilyen menetet is láttam útközben, az óriási, színes lobogót
minden esetben jól megtermett pasasok cipelték. Egyáltalán nem véletlenül: volt
mit tartaniuk, mikor a szél úgy istenigazából belekapott a zászlóba. És bizony
belekapott, kissé egyhangú rendszerességgel, amin semmiképpen sem szabad
csodálkoznunk, lévén, hogy a Szél egyik kutya kötelessége a zászlók
lobogtatása.
Olyannyira, hogy
ez benne is van a szerződésükben. És nem is hátul, az apró betűs részben, á,
nem, hanem rendesen elöl, az „Alapvető Kötelességek” között, mindjárt a nagy
lila pecsét alatt. Nem is igen meri megszegni ezt a szerződési pontot egy
mégolyan bátor Szél se, mert ez bizony igen súlyos következményekkel járhat,
amelyek közül persze a legfájdalmasabb egy igen-igen komoly összegű
pénzbüntetés. De súlyosabb esetekben akár az illető Szél működési engedélyének
a bevonására is sor kerülhet. Azaz teljes Szélcsöndre. Így történt ez nemrégiben
például a Sirokkóval is, ami ugyebár korántsem holmi játszi szellő, mégis
kénytelen volt meghunyászkodni. Most törlesztheti a részleteket a
szerencsétlen.
A szerződésekkel
nem lehet viccelni.
A nemzetiszín
lobogók tehát fennen lobogtak. (Egyes vélemények szerint másképp nem is nagyon
tudnak.) Vörös- fehér- kék- zöld- lila- narancs- volt e harmonikus
szín-összeállítású lobogó, közepén nyolc részre osztott klasszikus
címerpajzzsal, amely különféle igen erős és tekintélyes állatokat ábrázolt,
amelyek közös jellemzője majd minden esetben az volt, hogy eléggé jelentős
testi hibával születtek. A nagyon marcona kinézetű sasnak például két feje
volt, tehát túl sokáig semmiképpen nem maradhatott életben, a művész nyilván
rövidke életének utolsó pillanataiban örökítette meg az állatot. Volt ott egy
hasonlóan vadnak látszó kétfarkú oroszlán is, bár ez a kis testi rendellenesség
olykor hasznosnak bizonyult: két farokkal nyilván sokkal hatékonyabban lehet
elhessegetni a legyeket, mint eggyel. Igaz viszont, hogy a futásban e két farok
kimondottan akadályozta a szegény oroszlánt, mert hol az egyik, hol a másik
farok gabalyodott a lába közé. Így aztán ez az oroszlán soha nem is tudott
megfogni egy normális gazellát sem. Sőt a nemtelen gazellák egy idő után
olyannyira elszemtelenedtek, hogy direkte bevárták közelre a szerencsétlen
kétfarkút, aztán gyorsan elszaladtak, aztán megint megálltak, és így tovább,
ami azért nem volt szép a gazelláktól, mert mégse lenne szabad kigúnyolni egy
szerencsétlen sorsú torzszülöttet, csak azért, mert mondjuk meg akar enni. De
szerencsére az oroszlán sem volt teljesen hülye, és hamar rájött, hogy így
egyszerűen éhen hal.
Így lett
vegetáriánus. Hamarosan megkedvelte a zsenge lóherét, kukoricát, kelbimbót,
valamint néhány termesztett zöldséget is, mint a sárgarépa, zeller, káposzta,
egyebek.
A címerpajzs
többi mezejét vad képzelőerőről tanúskodó fantasztikusabbnál fantasztikusabb
állatok foglalták el, kivéve egy fura kis rágcsálót, amely tényleg így nézett
ki és tényleg csak ebben a kis országban élt. Csak olyan csúnyácska és
jelentéktelen volt, hogy mostanáig nem is igen törődött vele senki. Szerepelt
még ezen kívül egy kis zöld bogáncsféle is a címerpajzsban, amely csakis és
kizárólag egy majdnem tizennégy méter magas homokdombon fordult elő egy vad
erdő kellős közepén, de olyan kevés volt belőle, hogy az ország lakosságának 99,7
%-a még csak nem is hallott róla soha életében. (Persze nagyon hosszú és
hangzatos tudományos nevet viselt, ahhoz képest, hogy milyen egy jelentéktelen
gizgaz volt tulajdonképpen.)
Az Utazót nagyon
érdekelte, hogy vajon mit jelképeznek e roppant hazafias kis nép zászlójának
színei. Így kapásból úgy vélte, a vörös a vér, a kék a tenger, a zöld mondjuk a
fű színe, de a többi tarkabarka színnel valahogy nem igazán tudott mit kezdeni.
A Jármű persze
könnyedén felvilágosíthatta volna az Utazót súlyos tévedéséről, sőt azt is
megmagyarázhatta volna, mit jelképez a többi szín. Csak nem akarta az Utazót
megfosztani az Illúzióitól. Egyébtől sem, de az Illúzióitól meg különösen nem.
(Ez is egy afféle Jármű tulajdonság volt: az Illúzióktól való megfosztás teljes
mellőzése).
Még hogy vér, meg
tenger, meg fű, kutyagumit. A vad színeket egy cinikus és dörzsölt megélhetési
politikus (bár, ha úgy vesszük, egy idő után minden politikus cinikus, dörzsölt
és megélhetési lesz, sőt a legtöbben már idő előtt) kreálta egy mámoros
éjszakán. Forradalmi mámorban, magától értetődik.
Na jó,
tökrészegen. A forradalom ugyanis természetesen győzött, amint azt rendesen el
is tervezte a régi rezsim néhány értelmesebb vezetője, de mivelhogy egy kicsit
még gyorsabban zajlott le, mint ahogy eredetileg tervezték, összesen egy
éjszaka maradt az új hazafias jelképek - címerek, lobogók, köztársasági elnök, stb.
- létrehozására. Politikusunk őszinte segíteni vágyásból és négy bőrönd
pénzért- enyhe infláció volt éppen - habozás nélkül elvállalta a nehéz
feladatot. (Ha hív a haza, menni kell, mese nincs.) Vett néhány palack jobb
fajta konyakot, bezárkózott dolgozószobájába, s mire pitymallott és harmadszor
is berúgott, készen is lett. Az új színekhez persze új magyarázatot is kreált:
a vörös az ő értelmezésében a kecsap színére utalt, amiket a széles néptömegek
hamarosan mindenfajta étkeikre kenegetnek, ezzel is demonstrálva a fejlett
Nyugathoz való tartozást. A fehér azt jelképezte, hogy ha télen elég sok hó
esik, akkor minden fehér lesz, s ez által „az ország ünnepi fehér köntöst ölt”.
(Ez a magyarázat már a második üveg konyak után született, amikor is
politikusunk lelke legmélyéből költői hajlamok csiholódtak elő.) Ezután egy
merész fordulattal a kéket a vér színének tette meg, mondván, hogy ”nemzetünk
kékvérű, azaz fennkölt, tiszta és nemesi származású, nem úgy, mint a környező
országokban lakó bugrisok, akik ősi földjeinket bitorolják, de nyugi, már nem
sokáig”.
A zöldet ábrándos
lelkületű politikusunk csudamód meghagyta fűnek, de hozzáfűzte: „ez a fű az,
amely mifelénk sokkal erőteljesebben és zöldebben növekszik, mint bárhol másutt
a világon, beleértve a fejlett Nyugatot is.” A lilát úgy magyarázta, hogy ez a
monoklik és véraláfutások színe, amelyeket bárki igen könnyen beszerezhet, aki
a fentiekben akár mákszemnyit is kételkedik.
A legkeményebb
diónak persze a narancsszín bizonyult. Nehéz probléma volt ez. Egy egész üveg
konyakot igényelt, amely után nem is maradt el a menetrendszerű okádás.
Politikusunk ezután nyugovóra tért megszokott helyén, az asztal alatt, de
delíriumos álmában csak egyetlenegy szó lüktetett kibírhatatlanul: narancs!
narancs! Hogy az istencsodájába magyarázza meg ezt a nyavalyás narancssárgát?
Aztán reggel
felé, a felkelő nap első sugarainál, a konyakosüvegek között tántorogva,
hirtelen megvilágosodott (ez politikusoknál napi szinten előfordul): a narancs
természetesen a felkelő napot jelképezi, az új idők hajnalát, a forradalom
győzelme utáni munkás hétköznapokat, amelyek minden állampolgár számára sosem
látott jólétet és bőséget hozandanak majd el szeretett kormányunk vezérlete
alatt, olyannyira, hogy többé sohasem kell narancsot (sem mandarint)
importálnunk, mert vagyunk olyan tökös kis ország, hogy mindent képesek vagyunk
megtermelni, amit csak akarunk. És természetesen adót nem is kell majd fizetni
senkinek egyáltalán. Vagy ha mégis, csak nagyon keveset.
Politikusunk
ezután fogta négybőröndnyi papírpénzét és a fejlett Nyugatra távozott.
A Jármű
mindezeket az ismereteket természetesen meghagyta magának. Véleménye szerint
eléggé értékes ismeretek voltak, ráadásul igen jól jellemezték az emberi fajt. A
világért sem ábrándította volna ki az Utazót, akit ember volta ellenére
valamelyest azért eléggé rendes pasasnak tartott. Bár néha még mindig
megdöbbent, hogy az Utazó milyen naiv hiszékeny illúziókergető javíthatatlan
romantikus tud lenni akár a leglehetetlenebb helyzetekben is.
Mint például
ebben a zászlóügyben.
