Bájsziköl (5. rész)

 

V. fejezet

 

Valószínűtlen spekuláció. A japánok nehéz életéről. Madár hozza-e a Járművet? A rettenetes Alföld és a magyarok távozásának igaz története. Bennszülött relativitás.

 

Néhány mérföld után ez a kaland már mindkettejük részéről feledésbe merült. Egyszerűen csak mentek, ők ketten, a Jármű és az Utazó, és azon kívül, hogy élvezték magát a haladást, nem is igen csináltak semmit. Egyszerű dolog volt ez nagyon, de őket tökéletesen kielégítette. Azonkívül a haladás jószerivel csak a testüket vette igénybe. Elméjük szabadon szárnyalhatott, amerre csak óhajtott. Az Utazó például azon gondolkodott, mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy a szembejövő autók rendszámai egymás után olvasva egy értelmes, többszörösen bővített mondatot adnak ki. Például ezt: „A rénszarvascsorda vidáman legelészik a hegytetőn, miközben pásztoruk zuzmóteát főz odalenn a völgyben.” Az Utazó helyesen arra a következtetésre jutott, hogy igen, ez előfordulhat. Csak éppen nem túl gyakran. A Jármű is gondolkodott egy kicsit ezen a súlyos problémán, és úgy találta, hogy ennek az eseménynek a valószínűsége egy a kettő az ikszedik hatványhoz, ahol is „x” egy olyan szám, amely alig valamivel nagyobb, mint a Világegyetemben fellelhető összes elemi részek száma. (Beleértve az antirészecskéket is.) Ez a szám egyben ahhoz is kellően nagy volt, hogy a Jármű lemondóan legyintsen (természetesen csak képzeletben, hisz nagyon jól tudjuk, hogy a legyintéshez szükséges karral eleve nem rendelkezett) és hagyja a fenébe az egészet.

Mindketten meglepődtek volna, ha megtudják, hogy erre az eseményre nem is olyan régen igenis sor került, csak éppen nem itt, hanem az Osakát Tokióval összekötő országúton. Sajnos, épp senki sem figyelt oda. És még ha oda is figyelt volna. Tudják is a japánok, mi is az a rénszarvas. Vagy pláne a zuzmótea. Csak csinálják a mikrocsipeket meg isszák a szakét. Hát milyen élet ez, mi? Gondolom, te se szeretnél japán lenni, mi?

Az Utazó úgy vélte, ideje lenne ebédelni. Egy kis ligetet szemelt ki, középen kidőlt fával, amin biztosan jól el lehet üldögélni. Kenyeret, konzervet szedett elő és nekilátott a falatozásnak. A Jármű érdeklődéssel nézte, ahogy az emésztőcsatorna fölső, evéstől megduzzadt és kivörösödött vége kitárul és bezáródik, kitárul és bezáródik. Enyhén undorítónak tartotta az egészet, bár egy kissé azért irigykedett is. Gyanította, hogy a táplálkozás örömet okoz az embereknek, valahogy hasonlóan, mint mikor megvakarják a hátukat, vagy amikor közösülnek. El kellett hogy ismerje: az emberek földi porhüvelye igen gyatra tákolmány ugyan, mindamellett szinte minden része potenciális örömforrásként üzemel. Különösen a bemenetek és a kimenetek.

Érdekes dolog, hogy a Járművek nem ismerték a közösülést. Egészen másképpen szaporodtak. Hogy igazából hogyan, azt ők saját maguk sem tudták kideríteni. Olyan titokzatos volt a szaporodásuk. Fejletlen Járművet nem látott senki, az biztos. Honnan, honnan nem, egyszer csak megjelentek a felnőtt egyedek és sehogyan sem tudtak visszaemlékezni, hol is voltak azelőtt. Egyik tudósuk szerint egy nagy fekete-fehér madár hozza őket a csőrében, éjszaka, de ezt a hipotézist eleddig nem sikerült megfigyelésekkel alátámasztani. Ezért ezt a tudósukat le is dobták egy görögös nevű szikláról.

A Járművek elméleti tudósainak nem volt egy könnyű életük. Mondtak egy-két hülyeséget és hipp-hopp, már repültek is lefelé. Ordítozhattak aztán, hogy ők tulajdonképpen nem is úgy gondolták. Csak egyikük mormolta dacosan, lefelé zuhanva, hogy: „És mégis a madár hozza!” Veszélyes egy pálya, én mondom!

Az Utazó becsattintotta a bicskáját és nagyot sóhajtott. Egy kissé kelletlen sóhaj volt ez. Olyan ember sóhaja, aki tudja, hogy egy bizonyos dolgot el kell végeznie, csak éppen piszkosul nem akarózik neki.

Ez a dolog a mi Utazónk esetében az volt, hogy le kellett ereszkednie az Alföldre. Hajh, alföld mint alföld. De ez olyan Alföld volt, hogy alföldebbet már ki se lehet találni. Nem csak hogy teljesen sík volt, de egy kicsit még a szokásosnál is síkabb. Mondhatnánk, extrasík. Egy nagy semmi, negyven tengeri mérföldenként gémeskúttal. (Most nem fogom elmesélni, mi az a gémeskút.) Vagy mondjuk látsz a horizonton egy gyufaszálat és mire fél nap múlva odaérsz, kiderül, hogy az egy negyven méter magas jegenyefenyő.

A mezőgazdasági terményekről már nem is beszélve. Ha mondjuk kukorica van az út mentén, az aztán van, két oldalról, egyfolytában három napig. (Azt se fogom itten taglalni, hogy mi a jó büdös franc az a kukorica. Na tessenek már ennek-annak önerőből is utánanézni, ha igényt tetszenek tartani az „éles elméjű” jelzőre, mint egy olyan, nem különösebben nagy létszámú intellektuális csoport jelzőjére, akik kedvéért ténylegesen ez a történet megörökíttetett.)

Ugyanez a helyzet a búzával.

Vagy a napraforgóval. Meg azzal a… na, izé, olyan kis gömbök a föld alatt.

És még sorolhatnám. Hinnétek-e, hogy erről a dögunalomról egész jó verseket lehet írni? Nem hülyéskedek, becsszó. Élt e tájon egy költő, aki véghezvitte ezt a teljességgel lehetetlennek látszó dolgot. Igen! Érdekesen írt az Alföldről. Hát, nagyon nagy költő lehetett, annyi biztos. Ez a költő egykoron egy ”magyarnak” nevezett nép tagja volt, vagy legalábbis annak vallotta magát. Ezt eléggé gyakran bizonygatta is, úgy hogy el kell, hogy higgyük, különben sem ártott vele senkinek sem.

Hol vannak már a magyarok! Addig cseszegették őket a szomszéd népek, míg egy éjszaka fogták magukat, néhány külföldön élő nagy tudósuk irányítása alatt körbeásták az országot, rákötötték néhány nagyobb, külön e célra konstruált helikopterre és szépen kerestek egy helyet a déli tengereken, ahol sosincs hideg, az erdő teli van garantáltan szelíd és igen jóízű vadállatokkal, a folyó meg nagy és kövér halakkal és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Illetve ki. Történészi berkekben csak félve merik suttogni, hogy ez az egész elvándorlás csakis azért történt, mert az országban megjelent egy különös állat. Nem, nem az egyik miniszterük. Hanem egy hatalmas, csodálatos szarvas. Mondják, nem először. A probléma az volt, hogy ezt a mesebeli állatot (nem a minisztert) a magyarokon kívül még soha senki nem látta. Érdekes szemük lehetett ezeknek a magyaroknak.  

A visszamaradt országnyi tavat a szomszédok igazságosan felparcellázták néhány kisebb háború után, ahogy szokták. Egy darabig békésen áztatták benne a lábukat mindenféle hegyi népségek, majd nemsokára megjelentek az első olasz pizzasütők és a kínai alsónemű-árusok. A tavat Magyar- tónak nevezik azóta is. Rumin tudósok szerint ez egy ősi dékoromin szó, egy olyan nyelv egyik valahai szava, amelyből tudvalevőleg az összes világnyelv kifejlődött. Eredeti olvasata: „maar udji”, ami azt jelenti: „Ez egy olyan ősi föld, melyet mi, ruminok vérrel kereszteltünk meg és már a pleisztocénban is itt éltünk.” A másik szomszédos nép, a szlovikok véleménye ettől némiképp eltér: ők a tó nevében az ószlovik „ mojar ogyina” hibás átiratát vélték felfedezni, ami tudvalevőleg annyit jelent: „Ez a terület mindig is a Nagy Mirva Birodalom része volt, amely bizonyíthatóan az Ohotszki- tengertől Grönlandig terjedt. Legalább.” Abban minden szomszédos népcsoport megegyezett, hogy” magyar” nevű nemzet nem létezett soha és az összes erről szóló mendemonda a mocskos cionista nemzetközi tőke aljasan primitív koholmánya.

Na mindegy. Mindezt csak azért említjük, mert az a bizonyos költő pasi is ehhez a néphez tartozott, aki véghez vitte a lehetetlent: érdekesen írt az Alföldről. És most már térjünk vissza végre a mi hős Utazónkhoz és az ő egyetlen hűséges Járművéhez, akik alig várják, hogy végre tovább indulhassanak.

Mert bizony, ha nem indulunk tovább, akkor ez a könyv nem folytatódhat. És ez akkora csapás lenne az ismert világ összes olvasó lénye számára (meglepő módon még eléggé sok ilyen van), hogy... á, de inkább ne is beszéljünk róla. Menjünk csak szépen tovább. Ha jól emlékszem, ott hagytuk abba, hogy az Utazó nagyot sóhajtott és becsattintotta a bicskáját. Azt is tudjuk immár, hogy a mélységes sóhajtás oka az Alföld volt (a fene megette), megtanultunk valamit az egykor volt magyarokról (nem mintha ez az égadta egy világon valakit is érdekelne)  és csekély hírértékű információt szereztünk egy bizonyos Petőfi nevezetű költőről, aki véghez vitte a lehetetlent: tudott érdekesen írni egy lényegében borzasztóan jellegtelen és unalmas dologról. (Egyesek szerint még szerette is, de ez már alig hihető.)

Ha ennyi nem elég neked háttér információnak, Nyájas Olvasó, akkor nagyon sajnálom. Ennyit Jókainál sem kapsz. Bár nagyon remélem, odáig azért nem süllyedsz, hogy ilyesmit is olvass. Vagy igen? Jó, hogy nem Victor Hugót!

Végül is, az Utazó sóhaja, akármilyen mélyről is jött, igazából nem volt annyira keserves. Az Alföldön túl kell esni és kész. Aztán, följebb, már hűs, balzsamillatú fenyvesek álldigállnak az út mentén és fürge kis patakok szökellnek játszin alant a völgyben. Pazar lejtők és emelkedők, s mindezeken túl... a tenger... delfinek... hófehér vitorlások. Kagyló. Homár. Languszta. Mit nekem te Alföldnek lapossággal vadregényes tája!

Ez egy jó sor volt. Alkalomadtán még versbe is illene.  

Az Utazó nyeregbe pattant és elszántan lefelé ereszkedett. Az Alföldre! Poros kis falvakat és álmos kis mezővárosokat hagyott el, olyanokat, amelyek a térképen nem is szerepeltek.

Apropó, térkép. Talán nehéz elhinni, de azokban az időkben, azokban a nehéz, vészterhes időkben még beszélő térkép sem volt. Szinte látom a gúnyos mosolyt kedves Olvasó ajakin játszani, s a maga szempontjából ezúttal véletlenül még igaza is lehet. Valóban nehéz elképzelni, hogy az akkori Utazók mindenféle színes vonalak, pontok, pacák, csíkok, karikák, pettyek és foltok alapján tájékozódtak. De így volt!

Ennek fényében már talán érthető, hogy a mi derék Utazónk olykor eltévedt. Nem is, hogy eltévedt, csak éppen valahogy nem tudta, merre kell mennie, meg hogy hol van momentán. Ilyenkor kénytelen volt a bennszülött lakosság segítségét igénybe venni, ami csak látszólag könnyű dolog. Mert elvileg, ugyebár, így zajlik egy ilyen beszélgetés:

- Jó napot kívánok. Tessék mondani, merre van Ezésez?

- Jó napot. Ezésez pontosan erre van, mindjárt a kanyar után.

- Köszönöm szépen. A viszontlátásra.

- Kérem. Viszontlátásra.

És kész! A valóságban persze kicsit másképp áll a helyzet. A bennszülöttek idő-, tér- és távolság-fogalma valami érthetetlen oknál fogva erősen relativisztikus. És ez még azokra a bennszülöttekre is érvényes, akik, teszem azt, orvosi diplomával rendelkeznek. Valahogy folyton azt hiszik, hogy egy ilyen Utazó tulajdonképpen ismeri a környéket. Pedig, ha ismerné, akkor minek kérdezősködne, nem igaz? Meg egyáltalán, minek jönne olyan helyre, amit ismer? Zavaros ez az egész, nagyon zavaros! Ennek következtében ilyesféle útbaigazításokat adnak:

- Csak mönjen, oszt ott künn a határba van egy kereszteződís táblával. Ott künn a határba, csak el kell menni a kocsma mellett. Meg a pékség mellett is, erre e.

Ott künn, ugye.

Mint már talán említettük, a mi Utazónk nem mai gyerek volt a szakmában, vagy, hogy egy régies kifejezéssel éljünk: nem most lépett le a falvédőről. Ezért aztán cseppet sem csodálkozott, hogy az az „ott künn” az jó tizenöt mérföldnyire volt a kérdezősködés helyétől, és közben elhaladt három olyan vendéglátó egység előtt is, amit éppen lehetett kocsmának is titulálni, de szerinte az egyik vendéglő volt. A másik fogadó, a harmadik presszó. Hiába, na, világlátott ember volt.

Pékséget, azt nem látott. És mire elért a táblás kereszteződéshez „ott künn”, bizony jócskán bealkonyult. Kicsit azért még mentek az alkonyi vörös fényben megmerítkezett síkságon ők ketten, Az Utazó és a Jármű. Aztán sikerült egy kis tavat találniuk, ahol az Utazó tisztálkodott, majd szerény vacsoráját elköltve, nyugovóra tért. De előtte még letakarta a Járművet esőköpönyegével, ha esetleg éjszaka esne.

A Jármű ettől borzasztóan meghatódott. Mellesleg akkor sem lett volna semmi baja, ha napokig ázik vízben, de ezt az Utazó nem tudhatta. Voltak Utazók, akiknek egy ilyen cselekedet eszükbe sem jutott volna. Az igazság az, hogy voltak Utazók, akik Járművükkel nem is igazán törődtek. Nem tisztították, nem olajozták őket, ami pedig olyan jólesik minden Járműnek.

A Jármű menten el is határozta, hogy tőle telhetően segíti az Utazót terveinek valóra váltásában. Nem is kimondottan csak az Utazás ideje alatt, hanem addig, míg csak... szóval azon túl is, na.

És ha a hermelinek megint piszkoskodnak, akkor majd meglátják.