IV. fejezet
A hermelinek támadása. Az Utazó előrelátó, de csúnyán káromkodik. A
hermelinek halála és gömbvillám az agyban. Miért borotváltatják magukat a
szemét hermelinek?
Mint köztudott, a
hermelinek szemét egy népség. Természetesen a partizánháború hívei, ami azt
jelenti, hogy túl gyávák a nyílt küzdelemhez. Egyébként ilyen szót, hogy
”gyáva”, a hivatalos katonaszótár nem is ismer, ezt inkább úgy szokták mondani,
hogy az illetők „a partizánháború hívei”, vagy ”a lehető legkevesebb
kockázattal járó védekező taktikát alkalmazták”, esetleg ”szervezetten
visszavonulnak”. Mondom, ezek a hivatalos katonai szakkifejezések - az ember,
ha csak egy pár évig is vezérőrnagy volt, már nem felejti el -, de mivel mi nem
igazán vagyunk a zöld logika mindenre elszánt hívei, nyugodtan kimondhatjuk,
hogy a hermelinek szemét gyáva népség voltak. Igazából sosem tudtak
alkalmazkodni a civilizált társadalom reguláihoz - na mondjuk nem is nagyon
próbálták - és ez okból kifolyólag folyton- folyvást csak problémát
jelentettek. (Ez volt az ún. ”hermelinprobléma”. ) Szóba került néhányszor
valamiféle ”végső megoldás”, mint olyan, de ez egyrészt ellenkezett az ENSZ
alapokmányának egyik fura tételével, amely kimondja, hogy a hermelin éppolyan
ember, mint a többi, ami persze hülyeség. Ettől még nyugodtan kiirthatták volna
az egész tetves bandát, mert az ENSZ ilyen - olyan rendelkezéseit még soha
senki a büdös életben nem vette komolyan, se mai modern és boldog korunkban,
sem azokban a nehéz, vészterhes korban, melyben történetünk oly fordulatosan
pereg.
Ami a
hermelineket igazából megmentette mindenfajta végső megoldástól - a csendes
többség nagy bánatára -, az a téli bundájuk volt. Nagyon gazdag idióták ugyanis
mesés összeget voltak hajlandók leperkálni igazi hermelinbőrből készült
ruhadarabokért, természetesen csakis azért, hogy pár pillanatra elkápráztassanak
hasonlóan gazdag idiótákat. Akár sajnálhatnánk is ezeket a nyamvadt
hermelineket amiatt, mert télen rengeteget megnyúznak közülük (többnyire
elevenen, mert úgy gyorsabb), de ez egy igen értelmetlenül érzelgős hozzáállás,
és igazából semmi baj se lenne, ha ezek a kis buták nem növesztenének télre
hófehér, meleg, pihepuha gereznát. Ugye? De ők nem, csak csinálják folyton a
problémákat, mert mindig mindenben folyton csak különcködni akarnak. Ez egy
ilyen népség, a fenébe is.
Mindamellett némileg
érthető, hogy a hermelinek körében az átlagosnál valamivel magasabb az
öngyilkossági arány, bár a hetvenöt százalékot - a hivatalos hírekkel
ellentétben - szinte még sose érte el. Persze direkt a nyári bundájukban
lesznek öngyilkosok, hogy másképpen, nehogy valaki akár véletlenül is hasznot húzzon a halálukból azáltal, hogy megnyúzza
őket. Ráadásul - ami már a pofátlanság netovábbja -, többnyire Járművek, különös előszeretettel a gyors
Kerekes Járművek elé vetik magukat, amelyek persze az esetek döntő többségében
darabokra cincálják őket. Micsoda egy spekuláns banda, még a halála után is
spekulál, hát én mondom…
Sajnos volt a
hermelineknek egy igen szélsőséges csoportja, amely nem fogadta alázatosan
azokat a kivételes előnyöket, amelyekkel a társadalom pedig a szó szoros
értelmében elhalmozta őket. (Mint pl. hogy hagyta őket élni, stb.)
Szélsőségesekből meg hamarosan militánsok lettek, ahogy az már lenni szokott,
bár a törvényesség látszatához azért valamelyest ragaszkodtak, ahogy az már
lenni szokott.
Utazónkat sajnos
pont egy ilyen csoport támadta meg. Na persze nem fegyverekkel - fegyvereket a
hermelinek csakis jogos önvédelemre használhattak, vagyis soha -, hanem
különféle aljas trükkökkel. Mint például ezzel:
Az Utazó enyhe
lejtőn gurult lefelé, vidáman és felszabadultan, mélyen tüdejére szíva az erdő
mámorítóan ózondús illatát, mely mámorítóan ózondús és egészen erdőillatú volt.
Örült a Jármű is, hogyne örült volna, mikor ilyen pazar szürke aszfaltcsík simult
a kerekei alá, itt-ott egy enyhe kanyar… ami kész mámor a kormányszerkezetnek…
Enyhe kanyar
jobbra és már túl későn vették észre a fényes, fekvő, csillogó fogakból álló
akadályt. Ezeket a fogazott láncokat eredetileg üldözött terroristák autóinak
megállítására fejlesztették ki. Egyszeri áthaladás után bármilyen márkás
gumiabroncsokat garantáltan darabokra szedett.
Mondom, későn
vették észre! Az Utazó kétségbeesetten fékezett...de már hiába! Az első kerék
ráfutott a borotvaéles fogakra! A Jármű kétségbeesetten fölsikoltott. (Persze
csak lélekben, mert a sikoltáshoz szükséges torokkal, hangszálakkal, miegyébbel
természetesen nem rendelkezett.)
Alighogy
megálltak, a fák közül előbukkant néhány tagbaszakadt, terepruhás hermelin.
- Tán csak nem
baleset? - kiáltotta egyikük cinikusan. Az Utazó színpadiasan lehorgasztotta a
fejét és úgy tett, mintha borzasztóan kétségbeesett volna. Játék volt ez - egy
réges-rég elfelejtett, de pár száz évig eléggé divatos színpadi szerző szerint
az egész Élet az - , de végig kellett játszania, méghozzá hitelesen, ha ép
bőrrel akarta megúszni és tovább akart utazni.
Az Utazó pedig
akart. Hogyis ne akart volna.
És tudott
játszani. Hogyis ne tudott volna.
Utazó volt.
Odajött egy másik
hermelin is, magas, vállas, kopaszra nyírt, sötét napszemüvegben.
- Úgy látom,
éppen szüksége volna egy gumiabroncsra - mondta jóindulatúan.
- Valóban -
hagyta rá az Utazó egy mély sóhajjal és úgy tett, mintha kétségbeesetten
megvakarta volna a fejét.
Vagyis hogy meg
is vakarta, csak éppen nem volt kétségbeesett.
Színlelt.
- Ha továbbmegy
ezen az úton, innen úgy ötszáz méternyire van egy gumiszerviz - adott
készségesen felvilágosítást egy harmadik hermelin.
- Igazán? -
csillant föl az Utazó szeme reménykedőleg. (Volt egy reménykedő szemcsillanása,
amit direkte ilyen alkalmakra fejlesztett ki.)
- Igazán -
bólintottak szinte egyszerre mindhárman és megigazították bézból-ütőiket. (Nem,
dehogy is baseball. Ez egy teljesen és abszolúte másik játék, amelyhez
tizennégy darab tízszer tízes gerendán kívül szükségeltetik nyolc olyan nagy,
barna sávos… … na mindegy, az esemény folytonosságának érdekében erre sajnos
most nem térhetünk ki.)
- Nahát, hogy
maguk milyen rendesek! - lelkesedett az Utazó. (Persze színleg.) - Akkor megyek
is, nehogy valaki előbb odaérjen. A viszontlátásra, örülök, hogy találkoztunk.
Igazán nagyon köszönöm az információt. Akkor úgy ötszáz méterre?
- Pontosan -
bólintott a fekete napszemüveges hermelin.
Az Utazó
nyugodtan, sietség nélkül nekiveselkedett a Járműnek és tolni kezdte. Pontosan
olyan tempóban, mint egy Utazó, akit ért ugyan egy kisebb baleset, de - hála a
hermelineknek - ez nemsokára rendeződik. Megőrizte a hidegvérét és ez a lényeg.
A hermelinek nemsokára eltűntek az útkanyarulatban, az Utazó meg egy kicsit
bement az erdőbe és egy fához támasztotta a Járművet.
Aztán egy akkorát
káromkodott, hogy… nem, ezt egész egyszerűen nem szabad leírni. Annyit talán
mégis, hogy egy borzasztó hosszú, trágár szitkozódás volt, szó volt benne
továbbá erősen kétes tisztaságú férfi és női nemi szervekről, valamint az
összes létező szexuális elfajzásról is, hogy azt a részt már akár ne is
említsük, amelyben… de nem, ezt már valóban nem szabad. Ha mondjuk egy apáca
csak egy milliomod részét meghallja ennek a szörnyűségnek, lehet, hogy ott
helyben szörnyethal.
Ez egy olyan vészterhes korszak volt - nem is tudom,
említettük e már ama bizonyos korszaknak eme rendkívül jellegzetes
tulajdonságát - amikor az agresszív és erős hermelinek ellen esetleg csak a
káromkodás nyújtott némi vigaszt. Az Utazó röviden leküzdötte kezdődő lelkiismeret
furdalását, hisz káromkodni nem szép dolog, mondta is mindig az anyukája, és
egy anyukának már akkor is mindig igaza volt. Az Utazó ezután leült és
higgadtan kicserélte az első gumit, mert természetesen mindig hordott magával
tartalékot. Nem ez volt az első Utazása és esze ágában sem volt vásárolni a
hermelinek által ajánlott szervizben háromszoros árért. Nyugodtan, higgadtan,
sietség nélkül dolgozott. Tapasztalt Utazó volt ő, aki sosem vesztette el az
önuralmát.
Csak néha.
A Jármű hálásan
tűrte a gondoskodó javítást. A Járművek valamely testrészük sérülése esetén az
emberi fájdalomhoz nagyon hasonló érzést éltek át, de mivel nem volt torkuk,
amivel ordíthattak volna, sem szemük, amely könnybe lábadhatott volna, ráadásul
rángatózni sem tudtak, lévén, hogy sziklaszilárd a vázuk, a fájdalmuk
egyáltalán nem látszott.
Hogy viszont
teljesen következmények nélkül maradt volna, azt mégsem állíthatjuk. A Járművek
szervezete az átélt stressz hatására nagy energiájú fotogravitációs
hiperelektrosztatikus idő-tér szingularitást hozott létre. Az emberek ezt kissé
lerövidítve gömbvillámnak nevezték, nagysága és ereje logaritmikus haladvány
szerint aránylott a sérülés fájdalomamplitúdójával.
Namármost, a
kerék, illetve annak bármely része - adott esetben az abroncs - eléggé
kitüntetett része egy Járműnek. Sérülés csaknem azzal egyenértékű, mintha
mondjuk valami -vagy valaki - lerágná a lábadat. Azonkívül a Jármű meglehetősen
kedvelte az Utazót - már amennyire Jármű kedvelhet emberi lényt. És végképp nem
tetszett neki, hogy az Utazó, akár csak néhány percre is, de elvesztette az
önuralmát.
Milyen feldúlt
volt szegény.
Hogy káromkodott.
Így aztán a Jármű
elfojtott fájdalomreagálásából létrejött gömbvillám nem is volt olyan kicsi. Néhány
kilométerről (az elektrovibrációs kölcsönhatás segítségével) vigyorogva
figyelte az eseményeket. Mármint nem úgy vigyorogva,
hanem... másként, érted?) A gömbvillám néhány másodperc alatt megölte a
hermelineket. Egy kivételével. A Jármű vidáman figyelte, ahogy az utolsó
hermelin sikítozva rohangál a fák között, majd egy vízmosásban keres –
őszerinte - biztos menedéket. S csak mikor megkönnyebbülten, ámbár zihálva és
izzadtan vetette hátát egy hűs mészkősziklának, akkor jelent meg előtte a gömbvillám.
És szép lassan közelített a halálra vált hermelin arcához, aki természetesen
ordított félelmében. Aztán égő hús szaga szállt, miközben a gömbvillám lassan
benyomult a hermelin eleven agyába, kicsit elidőzve a fájdalmasabb részeken.
Nem, semmiképpen nem állíthatjuk,
hogy a Jármű igazából bosszúálló lett
volna. Csak éppen utálta a hermelineket. És szeretett olykor kegyetlenkedni. De
persze csak néha. És a hermelinek, mint köztudott, amúgy is szemét egy népség.
Most mondjátok, az összes pénzt, amit összeraboltak, plasztikai sebészekre
költeni. A hermelinek mindig ezt csinálták. Szőrüket leborotváltatták,
termetüket megnagyobbíttatták, arcukat átszabatták, hogy emberekhez váljanak
hasonlóvá.
Undorító, mi?
