Egy kísérlet nem kísérlet,
mondják az empirikusok. Fentebbi állítások légbőlkapottságának megcáfolására
kénytelenek vagyunk egy tetszés szerinti bármely más filmet, de most konkrétan
a „Némó nyomában” címűt provokatívan pszeudotudományos bonckésünk alá fektetni.
Hogy miért pont ezt? Miért ne, kérdezhetnénk vissza holmi flasztervagányos
szemtelenséggel, amelynek durva felhámja alatt azonban az igazságra való
törekvésnek tiszta és gyengéd kis csírája rejtezik. Hogy ugyanis csaknem
teljesen mindegy, melyik rajzfilmet választottuk volna a halivúdi álomgyár
műhelyeiből. Hisz a klisék mára már nem csak hogy általánosak, hanem
mindenképpen transznacionálisak, hisz a rajzfilm- csatornák szuper műholdak
segítségével a világ legeldugottabb sarkaiba is eljuttatják kétes értékű
áldásaikat. De hogy mégis, miért pont ez a kettő… na, hát végső soron talán
azért, mert e sorok szerény közreadója tisztára véletlenül pont ezt a két
filmet kapta kölcsön egyszerre. (Ez volt meg a sógornak, na.)
Kliséket említettünk. Az álomgyár
előre gyártott, a biztos siker garanciáját nyújtó, a világ minden emberében
ugyanazokat az érzelmi húrokat megpendítő lenyomatokat. EKKORA
internacionalizmusról Marx, Engels és Lenin bácsik legföljebb ha álmodozhattak.
A „Némó” egy rendkívül általános, mondhatnánk, összemberi jellemvonás
interpretációjával indul: a főhős saját ingatlanjának dicséretét zengi, amely
ingatlanra természetesen mások is szemet vetettek. Naná, hiszen a fogyasztói
logika értelmében egy olyan valami, amit nem akarnak mindjárt többen
megszerezni, nyilvánvalóan nem is bírhat semmilyen értékkel. A fogyasztói állam
tipikus polgára számára ugyanis, akit ez a hal-hős minden lovagiassága ellenére
megtestesít, rejtett értékek egyáltalán nem is léteznek. És ez egyenértékű
azzal, mintha azt mondanánk: az olyan érték, amelyért harcolni, küzdeni kell,
nincs is. Hisz érték csupáncsak és nyilvánvalóan csakis az lehet, amit a
televízió (ebben az értelemben, mint minden médiák, azaz minden bölcselet
kútfője) elmagyaráz neked. Az aztán tudja, ne félj! Megmagyarázza szépen,
részletesen, hogy még egy hülye is megértse, miért ez meg ez a legjobb autó,
miért ez meg ez a legjobb mosópor. Az emberiség meg egyszerűen hinni akar
abban, hogy igenis van legjobb autó és mosópor, és e hit iránti vágya oly erős,
hogy még fizetni is képes érte. Hisz nem lehet, hogy többfajta termék
ugyanolyan minőségű legyen! (Ebben a témában a korpa elleni sampont
tekinthetjük klasszikusnak, amely egész pontosan mondjuk nyolcvankét és fél
százalékkal csökkenti a korpa mennyiségét. Sem többel, sem kevesebbel. Nagy
meló lehetett megmérni, annyi bizonyos.) Ebből a naiv, természetesen abszolúte
megalapozatlan, ámde igen csak erős hitből igen jól profitál minden reklám-
létrehozó, minden bank és minden biztosítótársaság, a különféle ”menedzserek”,
meg „brókerek” meg „tanácsadók”, egyszóval minden rendű és rangú emberfajzat,
amely kizárólag és egyértelműen anyagi javakra törekszik, s ez olyannyira
lefoglalja őket, hogy semminemű néven nevezhető munkát nem marad idejük
végezni.
Hasonlóan
pontosan jellemzi a mai társadalmat, még inkább a férfi-nő viszonyt -
ellentétet? - a film egy másik, amúgy nem különösebben látványos epizódja: a
hal-házaspár vitája a születendő ivadékok nevéről. A férfi semmi perc alatt
végez a névadással, a több ezer- tízezer ikra felének az anyuka, felének az
apuka nevét adományozva. Kész! De a nő nem, az nem. Az tudja, hogy igenis a
nomen est omen, különleges nevet akar, olyat, amilyen senki másnak nincsen,
vagy legalábbis olyat, amelynek viselője sikeres, gazdag és boldog. (Mármint,
ha gazdag ember lehet boldog.) A „Reszkessetek, betörők!” kis Kevinje például
elementáris erejű névadási hullámot indított el kies Kelet- Közép- Európánkban.
A Kevin-láz kivédhetetlen sáskajárásként csapott országról országra, s hogy ez
a mánia mennyire interetnikus, azt például a szurtos gyerekét
élelmiszerüzletben fegyelmezni kívánó roma mama felkiáltása illusztrálja: - Kevinke,
ne ugrálj má, mer pofonváglak!
És
már itt is vagyunk az első részben már tárgyalt kiirthatatlan „A Vadnyugat
hősies meghódítása” sémánál. A főhős asszonyát kezdetnek mindjárt letámadja a
nagy hal, úgyis, mint a Rossz, valószínűleg megeszi, mert egy ragadozó azért
mégsem ejt túszokat. Egy árva utód marad utána a sok ezernyi halikrából, akit
nem sokkal ezután szintén elrabolnak a nyilvánvalóan gonosz emberek és a
bosszúálló, magányos vadnyugati kovboj - pardon, hal - kalandjai ezennel
kezdetüket veszik. A hasonlóság olyannyira erős, hogy szinte elvárnánk:
játsszon már ez a Pizsi nevű bohóchal valami megindító dallamot mondjuk
szájharmonikán, a „Volt egyszer egy vadnyugat” kérlelhetetlen hősének
mintájára. Az ezután következő képsorokban a köztudottan halott nyugati
civilizáció szinte minden jellegzetes gondja-baja a felszínre kerül. A kis
halfiú bicebóca uszonnyal érkezik első nap az iskolába, ennek ellenére magától
értetődően elfogadják. Ez az inkább csak filmekben létező gesztus ugyanazt a
hozzáállást szimbolizálja, mint a ”nagy” filmekben: legyen már a rengeteg
rendes fehér ember között egy kivételképpen szintén ”jó” néger is. Aki
természetesen minden lelkiismeretfurdalás nélkül veszi fel a harcot gonosz
fekete fajtársai ellen. Hasonlóan a ravennai barbárhoz, aki a szó szoros és
átvitt értelmében egyaránt vegytiszta árulóvá válik: mert már egy másik teamhez,
csapathoz, csordához akar csatlakozni, a sikeresek teamjéhez, csapatához,
csordájához. Nyíltan e rajzfilmben sem kerülhet felszínre az ellentét a
propagált elmélet - a pozitív diszkrimináció a gyengékkel, elesettekkel, meg
persze a „mássággal” szemben - és szinte az egész világon egyre inkább
megvalósulni látszó gyakorlat: az idegengyűlölet között.
Hasonlóan
jellegzetes nyugati probléma, ha egy gyerkőc - ebben az esetben: egy hal-
gyerkőc - egy szép napon egyszerre csak odaveti a súlyos mondatot jó édes apjának:
- Utállak! (A család idősebb férfitagjai iránti kötelező tisztelet ezt nem is
olyan régen még nálunk is egyszerűen lehetetlenné tette. Nem biztos, hogy
büszkén, de vallhatjuk: „maradiságunk” eme nyilvánvaló jele immár végérvényesen
a múlté.) Individualista társadalmunkban az amúgy is önző gyerek még
individualistább lesz, egyfajta gyerek- uralmat vetítve előre. Már Peter Pan is
megpróbálkozott ilyesmivel, a Michael Jackson-per egy ilyen, nagy társadalmi
mélységekben zajló folyamat jéghegyének valószínűleg csak a csúcsa. A
mindennapos és teljességgel elfogadottá vált nagy társadalmi hazugságok
következtében tekintélyét vesztett szülő és a provokáló barátok csak látszatra
ellentétes vektorai csakazértis-cselekedetekben manifesztálódnak: a kis halfiú
csakazértis megpaskolja a félelmetes csónak fenekét bicebóca uszonyával, s
ezzel a tettével egyértelműen elhatárolódik saját apjától, s egyben nyíltan,
mondhatnánk, lázadás-szerűen kinyilvánítja az inkább a barátokhoz tartozni
akarás vágyát. Az ember-gyerek meg persze csakazértis rágyújt, mert nehogy már
neki egy hülye felnőtt mondja meg, hogy mit csináljon. (Illetve mit ne
csináljon.)
A
civilizációs nyavalyák tárházából továbbá bemutatásra kerül az ”agresszív
ösztönök- kontra civilizált ember” problémakör: a cápák klubjának cápa-tagjai a
magasztos ”Barátunk, a hal” eszmeiség jegyében csoportterápiával óhajtják
leszoktatni magukat a halevés undorító szokásáról. A „Jégkorszak” egész filmben
semmi táplálékot nem fogyasztó hőseivel szemben itt legalább fölvetődik az evés
- nem evés problémája, ha komolytalan formában, elmismásolva is. E mismásolás
megtestesítője a Sirály, aki a kis hal-fiúhoz ekképp szól: -Bocs, ha esetleg
halásztam rád. De hát ilyen ez a tápláléklánc.” És a csőrében menekíti a
főhősöket! (Jusson csak eszünkbe Manfréd hasonlóan értelmetlenül hősies
cselekedete, aki szintén igyekszik visszavinni a kiskölyköt annak ember-szüleihez,
noha azok levadászták- megették a családját.)
A
magányos vadnyugati hős mellett természetesen megjelenik a filmben egy, úgy
tűnik, abszolút mértékben kikerülhetetlen sablon-jelenet, minden nyugati film
elmaradhatatlan attribútuma: a szakadék peremén billegő jármű. (Létezhet-e
vajon film még e nélkül, avagy másképpen fogalmazva: van-e film a szakadék
peremén egyensúlyozó járművön túl?) Ez esetben tengeralattjáró billeg,
konkrétan víz alatti szakadék peremén, de ez csak részlet. Hitchkok
„Madarakjának” ama unalomig ismert jelenete is visszaköszön, természetesen az
alkalomhoz illően modifikált formában: a háttérben először csak egy pici kis
medúza bukkan fel, aztán még néhány, látszatra abszolúte véletlenül és teljesen
ártalmatlanul, aztán a kamera hirtelen - de még milyen hirtelen! – távolra
ugrik és már minden tele van óriási medúzákkal! Ha már a hasonlatosságnál tartunk,
érdemes összevetni a két mellék-főhős, a két együgyű Sancho Panza, a két
egyszerű lelkületű, ámde becsületes Sam Hawkins figuráját: Lajhárt és
Szenillát, akik sok-sok régebbi elődjükhöz hasonlóan öntudatlanul menekülnek mindenféle
veszedelemből. Egyszerűen csak azáltal, hogy sosem esnek igazán kétségbe.
Tudjuk immár, hogy „a tudás boldogtalanná tesz”, de ez a veszély a mi ennivaló
mellék-főhősünket egyáltalán nem fenyegetheti, hisz még csak gondolkozni sem
próbálnak előre. Ha baj van, legföljebb jópofiskodnak és mosolyognak, „Keep
smiling!”, mint ahogy jópofiskodik és görcsösen mosolyog az egész nyugati-amerikai
társadalom.
Ha
a sziklaszirt peremén egyensúlyozó jármű a nyugati filmgyártás egyik
legtöbbször ismételt motívuma, akkor a ventillátoros jeleneteket már akár meg
sem érdemes említeni. Ugyan ki látott már filmet kegyetlenül forgó
óriásventillátorok nélkül, ugyan ki? Amely ventillátorok hajszál híján
miszlikbe aprítják a főhőst, de az az utolsó pillanatban véletlenül mindig
kéznél lévő feszítővasával besprájcolja a rotorokat? (Vagy, hogy is hívják
azokat a nagy forgó izéket.) Hogyan, kedves olvasó? Csak nem azt akarja
mondani, hogy ön nem hord magával mindig egy jó nagy pajszert? Ejnye-bejnye.
Nagyon sürgősen változtatnia kellene eme rossz szokásán!
Halas
film sem megy el adrenalin-jelenetek nélkül. A pergő víz alatti MGA- áramlatban
ugyanúgy sikoltoznak a félelemtől és az elragadtatástól a kezdők, mint a
„Jégkorszak” barlangi jégpályáján, vagy bármelyik hullámvasúton. (Közben Némó,
a kis halfiú új akvárium-börtönében beavatási szertartáson esik át, s valljuk
be, eléggé jól megúszta. Az ország - bármely ország - bármely középiskolájában
sokkal gusztustalanabb és primitívebb jeleneteket abszolvált volna.) Pizsi és
Szenilla ugyanolyan feldobottan ujjong és visítozik a végén, mint a zord
kardfogú Tigris-bigris a „Jégkorszakban”. (És persze ők is ugyanazt azt az
adrenalin-szlenget használják: „csúcs”.) S a kalandok átkélése során már kél a
szájról szájra - halszájról halszájra - adott legenda: a belevaló apahal útra
kél, ezer veszélyen át száguld ezerrel, hogy megmentse kisfiát. Persze, hogy
mindannyian ilyen apukát szeretnénk. Menőt. Vagányt. Nem egy olyan uncsit, aki,
ha hazajön, folyton fáradt. És utolsó erejével nevel. De, persze, mindannyiunknak
csak ilyen utóbbi van. (Ki érti ezt?)
És
ezzel, kedves, drága olvasóink, visszakanyarodtunk történetünk legeslegelejére,
ahol is megtudtuk, hogy a modern ember legnagyobb problémája: az unalom. Hisz
olyan csalafintán csiklandják - izgatják már minden érzékszervünket, hogy vajmi
nehéz valami igazán izgalmasat művelni. Történelmi példák sokaságával
illusztrálhatnánk, hogy mikor valamely kultúra nem talál több kihívást,
tennivalót - szóval, mikor már unatkozik - akkor bezony hanyatlani kezd.
Nyugi.
Csak semmi kétségbeesés. Nyilván szomorú dolog akár egy rajzfilmben is látni
azokat a feloldatlan feszültséggócokat, amelyek – tudjuk - végül civilizációnk
pusztulásához vezetnek. Egy végső megsemmisülés felé rohanó kultúrához
tartozni, egy gyakorlatilag már csak vegetáló rendszer polgárának lenni minden
bizonnyal nem valami felemelő érzés. De - valljuk be - szórakoztató! Hisz annyi
mindent lehet csinálni. Adrenalin-sportokat űzni. Provokatív áltudományos
pszeudo-fejtegetéseket olvasgatni. Jut eszünkbe, mellesleg, van valami, amit
azért százszázalékos biztonsággal leszögezhetünk, igaz, hogy ugyanezt bízvást
megtehettük volna ennyi szép fehér papír telefirkálása nélkül is.
Hogy
ugyanis a rajzfilmeket nem elemezgetni kell. Hanem élvezni.
