A
„Jégkorszak” c. opus legelején mindjárt le is csapódik a mélyfilozófiai
gondolat: ragaszkodjunk táplálékunkhoz, még ha mindjárt ránk is dől a jéghegy.
Mindnyájan ismerünk ilyen kicsi, nyamvadt, nyáladzó és hisztérikus
rágcsáló/embereket, akik a Spengler óta immár végérvényesen halott nyugati
civilizáció megfásult polgárai számára teljesen felfoghatatlan módon ragaszkodnak
valamihez, adott esetben egy jókora makkhoz, de ez mindegy. A makk ugyanis
bármi olyasmi lehet, ami a saját világába elmerült fogyasztó világpolgár
számára érthetetlen és ezért idegesítő. Azaz: félelmetes. Lehet mondjuk akár az
iszlám vallás is, de - ha már vallásnál tartunk - lehet a körülmetélés
érzéstelenítő nélkül végzett felfoghatatlan és véres szertartása (az újabban
divatos, erkölcsfilozófiai alapokat nélkülöző, tisztán csak a kéjérzés fokozása
okán végrehajtott fitymavég-levágásnak ehhez aztán abszolút semmi köze), de
lehet szintén felfoghatatlan erejű ragaszkodás akár egy ősi népviselethez - ha
már az iszlám vallásnál tartunk, mondjuk: csadorhoz! - vagy akár valami fura
ételhez, akármihez. (Az átlag amerikai állampolgár számára ez az egész
zűrzavaros okvetetlenkedés valószínűleg olyan egyszerű kérdések formájában
fogalmazódik meg, mint pl.: „Hogyhogy nem eszik mindenki hamburgert?” és ”Miért
nem jár mindenki farmerban?” Mellesleg a végén - tehát úgy mintegy néhány
generációnyi idő múlva - az egyszerű agyberendezésű amerikai polgárnak még akár
igaza is lehet: az emberiség történelmében legeslegelső Világállam tagjaiként
mindenki hamburgert fog enni, farmerban, vagy valami más, akkor éppen érvényes
uniformizált divatruhában).
Amint azt néhány sorral feljebb
mondottuk volt, ilyen idegesítő kis rágcsáló/embereket mindannyian ismerünk. És
egy kissé mindannyian irigyeljük is őket. Mint ahogy irigylésre méltó minden
szenvedélyes sakkjátékos, minden szenvedélyes halász- vadász- galambász,
bélyeggyűjtő, numizmatikus és palackba hajómodellt gyömöszölő emberfia, azaz a
Faludy György-i értelemben vett tetszés szerint ember-egyed, aki talált magának
játékot, vallást, filozófiát, eszmét, amivel kitöltheti életének permanens
hézagait - azokat a hézagokat, amelyeken keresztül meg egyébként egyfolytában
leselkedik a mindenütt és mindenkor jelenlévő halál.
Nemcsak
ebben a rajzfilmben, de szinte minden nyugati, még inkább amerikai műalkotásban
- még ha 99,5 százalékuk nem is szolgált rá erre az illusztris jelzőre - ott
rejtezik az ősi klisé modern lenyomata: a Nyugatnak a fehér ember általi
kalandos meghódítása. (V.ö. Steinbeck: „The Leader of the People, Viking
Press, New York, 1956. A nagypapa csakis a Nagy Vándorlásról hajlandó mesélni
újra meg újra, eszmei veresége elkerülhetetlen: A Nagy Vándorlás immár senkit
sem érdekel és amúgy sincs hova menni. A novellabeli hallgatóság ugyanúgy unta
ezt, mint egy mai gyerkőc a kommunizmus - vagy mi - általunk, aktív résztvevők
által elbeszélt csacskaságait.)
Manfréd,
a mamut olyan magányos hős, „mint a pinty”, de legalábbis van olyan magányos,
mint mondjuk az acélöklű Old Shatterhand avagy Winettou, a nemes lelkületű
rézbőrű. És, mint a fent említett legendás uraknak van egy torzonborz és vicces
Sam Hawkinsük, azonképpen a mamutnak is megvan a maga mulatságos, idegesítő és
gyáva kis kísérője: a Lajhár. Ő viszont egy ízig-vérig „easy” életfilozófia
megtestesítője, amint azt szóban is deklarálja: „Éljünk a mának! ” Ezt így,
közvetlenül ma csakis rajzfilmben, vagy más, a széles proletár néptömegek által
úgymond komolytalannak tartott alkotásban lehet elmondani. Réges-régen volt
ugyan ókori bölcselő, aki a maga „Carpe diem”- jével ugyanezt vallotta, de ezt
már akkor sem tudta a civilizált ember megvalósítani, legalábbis teljes egészében
soha. A „Carpe diem” a fiatal korosztály vezérmotívuma volt, mióta a világ
világ, és valószínűleg az is marad, csak még inkább fokozottabban és
kiemeltebben. Ne feledjük, hogy egy civilizáció alkonyának vagyunk szenvedő
alanyai. Per pillanat a népesség egy számszerileg ugyan kicsi, de
meghatározónak mondható (erősebb/gazdagabb) része számára az unalom a
leges-legnagyobb probléma, s ezért századunk már nem az atom, vagy a lézer
évszázada, hanem egyértelműen a - vigyázat, csak testi! - élvezeteké. (A szellemi
élvezetekhez fárasztó gondolati műveletek szükségesek, a többség számára ez a
követelmény kizáró jelleggel bír.) Egy egykor volt boldog, paradicsomi korban
ugyan valamennyien ebben a boldog tudatlanságban leledzettünk, míg aztán az
ember, kiválván a természetből és ezzel kivonva magát az egyetemes rendből,
szert nem tett egy saját gyártmányú örökös bűntudatra, amelyet igen szépen
dokumentálnak a bűnbeesés összes mítoszai, Ádám - Évától a satöbbiig. (Várkonyi
Nándortól szabadon, elnézést.) Ezt a minden bizonnyal csodálatos boldogságot
nyújtó időnkívüliséget ma már talán csak az általunk ”primitívnek” deklarált
népcsoportok élvezik (például cigányok, stb.) – bár egy ilyen primitív
osztályozás leginkább az osztályozó primitívségére utal, arra viszont meglehetősen
egyértelműen. Ilyesmi persze esetleg néhány polinéziai szigetecskén van még, ha
ugyan, vagy esetleg a világ megmaradt egy-két eldugott sarkában. A kétféle
embertípus örökös konfrontációja a lógós tücsök - dolgos hangya ellentéte is
egyben, melynek léha mai változata szerint a hangya egész nyáron melózott, míg
a tücsök nem, ősszel aztán megdöglött mind a kettő. Na jó, kérdezhetnénk akkor
örök Tamás módjára kételkedve, de vajon létezhet-e igazából egyik a másik
nélkül? Parlagi egyszerűséggel: vajon van e boldogság boldogtalanság nélkül?
Tudunk-e örülni ételnek éhezés nélkül, italnak szomjúhozás nélkül? Valamennyire
biztosan, de igazából talán mégse. Az ilyen fajta komplex boldogság, amely
harmonikusan oszcillál a Jó és a Rossz két végpontja között, át- meg átlendülve
egy bizonyos egyensúlyi helyzetet jelentő elméleti egyenesen ( ezt vallja
például Vladimír Páral főhőse is, dr. Navara: „Pokusení A-ZZ” , Melantrich,
Praha, 1982) szöges ellentétben áll egy hozzánk viszonylag közeli vallás (talán
már kimondhatjuk nyíltan: a kereszténység az) alapelveivel, amely örök (egész
életünkön át tartó) várakozást hirdet, valami közelebbről meg nem határozott
túlvilági létben bizakodva. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a szenvedést,
mint olyat nem csak hogy elfogadjuk, de igazán kívánjuk és akarjuk is, mint az
isteni kegyelem legbiztosabb megnyilvánulását. Valljuk be őszintén, ettől azért
a jóképű hurikkal teli lakomázó-dőzsölő iszlám mennyország valamivel csábítóbb!
Addig is eljutottak egyéb gondolkodók, innen jó messzire Keleten (igen, még
keletebben), hogy a tökéletes boldogság a vágy-nélküliségben lelhető fel
csakis. Jó. De mennyire vagyok még ember, ha nincsenek vágyaim? Maradjunk
egyelőre annyiban, hogy szép dolog lehet ám nagyon boldogan élni, vágyak
nélkül, de míg a populáció nagy része föl nem emelkedik az Eszme ily
csimborasszói magaslataira, addig „Az embert vágyai vezérlik” (Hofi Géza, isten
nyugosztalja, ő egy állítólag népszerű politikus rovására csipkelődött így, nem
is ment el a temetésére senki az akkor divatos politikai nómenklatúrából.)
Kis szellemi kalandozásunk után
térjünk csak szépen vissza a lusti-busti Lajhárhoz, aki, mint említettük volt,
igenis napi vágyainak próbál élni, de ebben a dicséretes tevékenységében
folyton megzavarja valami és ezt a valamit, illetve valamiket nyugodtan
nevezhetjük külső körülményeknek. Amik ellen a Lajhár harcol, de legalábbis
megpróbál védekezni. Na, nem aktívan: úgy tűnik, hogy a gyenge az erőssel
szemben valamiféle városi szemtelenséggel határos vagánysággal nyerhet. Aminek
egyetlen hátulütője, hogy ha esetleg mégsem nyer, akkor megeszik. (Ez a szomorú
variáns ebben a rajzfilmben természetesen nem fordulhat elő, hisz a Lajhár a Jó
Fiúk oldalán áll, és azok mindig nyernek.)
Ez
a piedesztálra emelt szemtelenség nem csak a lezser szlengben ábrázolódik, hanem
mintegy kísérője egyfajta gusztustalanságnak is, ami már lassan szinte minden
halivúdi „alkotásban” csaknem kötelező.
Vizsgáljuk
csak meg kissé közelebbről e látszatra jelentéktelen problémát! Mindannyian
tapasztalhatjuk, mennyire sikk lett közönségesnek lenni. Vicces dolog
böffenteni, szellenteni, büdöslábúnak, izzadósnak, korpáshajúnak lenni. E
szellemi vonulat gyöngyszemei napi szinten a reklámokban lelhetők fel
leginkább: hogyan is feledhetnénk a bilin ülő ennivaló kisgyereket, aki hangos
bélhangot ád ki, mire a – természetesen szintén ennivalóan aranyos - lógófülű
kiskutyus undorodva távozik. A Lajhár kezdetnek mindjárt út menti kakába lép,
majd ezzel a lábbal beletámolyog a két ősrinocérosz gonddal elkészített
tízóraijába, az ürülékdarabkákat a mérgesebbik orrszarvú fejére rázva
ritmikusan. (Persze a Lajhár még véletlenül sem mond tízórait. Ugyan, már ilyen
maradi kifejezéseket használni… Aki csak egy kicsit is „trendi” akar maradni -
és ki ne akarna? - az legalábbis „flamót” mond.)
Manfréd
magatartása természetesen feddhetetlen, midőn a nyamvadt kicsi Lajhár a dühöngő
orrszarvúak ellenében hozzá fordul segítségért. Egy mákszem oka nincs a nagy
behemótnak, hogy megvédje a kis vakarcsot, éppen ezért megvédi. Egy Jó Fiú? Hát
már miért ne védené meg! Ezzel az értelmetlenül dicső tettel végre világosan
tisztázódnak az erőviszonyok. Mindenkinek, akit érdekel: világos, hogy Manfréd
jó. Namármost a nyájas olvasó vajon nem lenne-e kissé ideges, ha egy locsogó
szőrös állat szaros lábbal belegyalogolna a táplálékába? A kérdés költői, a
válasz adott: dehogy nem. És mégis, mégis, láss csodát: az orrszarvúak a
rosszak, mert bántják a szegény kicsi Lajhárt. Uraim, az ezerszer és milliószor
bevált klisé ismét bejött és immár tényként vagyunk kénytelenek elfogadni:
ürülékes lábú lajhár Jó, az ezért dühös
orrszarvú meg Rossz.
Na
persze Manfréd nem mutatja meg rögtön az igazi erejét. Természetes, hisz
erejükkel csakis a csámpás lábú, csorbafogú, szembehulló-hajú negatív hősök
dicsekednek. A Jó csak vár a sarokban, szerényen, kékszeműen, szőkén ( Manfréd
természetesen kékszemű) és nem is akar verekedni. (Tudjuk mi azt, hogy ez
mekkora hazugság. Ugye, te is szerettél volna már ölni egy pesszimista
reggelen?) Eddig rendben is lenne a dolog, hisz ki nem akarna olyan kékszemű
szőke hős lenni, aki rettentő erejét csak végszükség esetén használja? De akkor
aztán… Nem, természetesen nem az tanúskodik rettentő társadalmi-erkölcsi
színvonalesésről, hogy Manfréd verekedik. (Különben is, ketten támadnak rá).
Hanem
az, hogy blöfföl. (Konkrétan homokcsapdával riogatja a behemótokat. ) Be is
vallja. Nem is szégyelli. Hát kérem szépen, hát hol van ez a magatartás a
magyar dzsentri párbajozó virtusától? Old Shatterhand sem tett ilyet soha.
Winettou se. Esetleg a szolgalelkű komancsok. És hol van ez a magatartás Don
Quijote nemes lelkű lovagiasságától, aki habozás nélkül nekiugrik akár egy
szélmalomnak is? (Ne feledjük, hogy a szélmalom Don Quijote számára sohasem
szélmalom.) Manfréd persze kiütéssel győz - hogyan másképp - és íme, össze is
állt a fantasztikus páros: a gyenge szemtelen és az erős magányos. A gyenge
hagyományosan szószátyár, az erős hagyományosan hallgatag. A gyengének csak
földi gondjai vannak, mint Sancho Panzának (étel, ital, szállás), a zord
magányost mindez nemigen érdekli, mert az ő céljai sokkal magasztosabbak. Na
persze, ha kell, épít ő magának akár komplett éjjeli szállást is, mert a
hallgatag egyben mindentudó is, de csak mintegy mellékesen, mint akit ez az
egész igazából nem is érdekel. És így, fecsegve- morgolódva- csipkelődve el is
indulnak a kalandok és jótétemények felé.
Snitt,
az emberek romantikus táborában vagyunk. Alkony. Tábortűz langy füstje száll.
Ősember- apuka pufók ősember-gyerekkel enyeleg, ősember-anyuka elbájolóan
mosolyog. Lágy zene. Az egész olyan idillikus, hogy nemsokára nyilvánvalóan
valami egész rettenetes fog történni. S lőn, meg is jelenik mindjárt a széles
pofacsontú gonosz, további erősen mongoloid vonásokkal. Na most ha az opus-beli Rossz keleties vonásokkal való felruházása szándékos volt, akkor bizonyára
egy roppant arányú összeesküvésnek vagyunk tanúi, melynek szálai csakis a
legfelsőbb politikai körökhöz vezethetnek, s melynek felfedése révén végre
leránthatnánk a leplet az álszenteskedő amerikai külpolitikáról. Sajnos, most
éppen nincs időnk nagyszabású politikai összeesküvéseket leleplezgetni,
mivelhogy sokkal, de sokkal fontosabb dolgunk van: rajzfilm kulisszái között
bolyongunk érdekesen és izgalmasan, úgy hogy talán maradhatunk is annyiban: a
ferdeszemű (és sárga) kardfogú tigris nem biztos, hogy a CIA külsőellenség-képző központjának ügyes végterméke. (Mint Szaddam nem létező atombombái)
Könnyen lehetséges, hogy inkább csak a hagyományos félelem a „vérengző
Kelettől” nyert új kifejezési formát. Ne feledjük: amerikai nemzet, mint olyan,
nincs, a bevándorlók génjeiben élhet még
Dzsingisz kántól és a hun Attilától való félelem, hogy saját nemzetünket
szerényen akár ne is említsük - s ez a régi félelem harmonikusan társulhat
az újkori Kelettől, mint nagyon is versenyképes gazdasági hatalomtól való
félelemmel. (Közgazdasági berkekben eléggé közismert tény, hogy az amerikai
állampapírok jelentékeny részét kínai cégek és magánszemélyek birtokolják -
amennyiben valamilyen véletlen, netán szándékosság folytán egyszerre vonulnának
ki az értékpapír-piacról, ha a Föld nem is, de a börze igen nagyot rendülne.)
Na
persze, a tigrisek támadnak először. Hogyan másképp .A jók csak visszaütnek,
bár ebbe azért ne menjünk bele: a viccben is úgy kezdődik a verekedés, hogy a
másik visszaüt. Mint a filmből kiviláglik, az ember önvédelme jogos. A tigris
bosszúja persze nem. Még akkor sem, ha az ember testét tigrisbőrbe bújtatja a
hideg ellen, nyakában meg tigriskarom- nyakláncot hord. A dekódolt kulturális
üzenet valahogy így hangozhatna: az embernek joga van a ferdeszeműek ellen
harcolni, mert szüksége van a bundájukra és kész. Ennél egyértelműbben már nem
nagyon lehet beszélni jelenlegi politikai viszonyaink közepette és a világért
sem célozgatnánk holmi olajérdekeltségek és külpolitika közötti nyilvánvalóan
véletlen összefüggésekre. Nem, mi józanul, még inkább pragmatikusan gondolkodó
polgárok sohasem tennénk ilyet! Hisz a mi legfelsőbb politikai vezetőink is el-
elnéznek olykor egy kis fehérházi nyalizásra, oppardon, lobbizásra. (Teljesen
mindegy, hogy pontosan melyik közép-kelet- európai ország állampolgárai
vagyunk. És az is, hogy melyik párt kormányoz éppen.) Ilyet tehát nem mondunk!
Inkább
vegyünk példát a nagy, bölcs és erős mamutról, akinek kedves családját kiirtja
ugyan az ember, ennek ellenére mégis megpróbálja visszavinni a kiskölyköt annak
szüleihez. Szép. És a megmentett kisgyerek, ha fölnő, nem fog többé mamutra
vadászni? Vagy lehet, hogy más állatokra esetleg fog, de pont mamutra nem? Vagy
lehet, hogy holmi közönséges mamutokra igen, de Manfrédra soha? Vagy legyünk
optimisták, ne tegyünk fel hülye kérdéseket, hanem higgyük, hogy igenis van valami
öldöklésen túli „minden élőlény testvér”- eszme, s ezért bízza az ősember-anya
utolsó erejével egy olyan állatra gyerekét, melynek húsát ő maga is gyakran
fogyasztotta? (Manfréd nem segít a vízbe csúszó anyának! Sem a Lajhár! Csak
tehetetlenül nézik!)
Némi
képzavarral élve: az igazságra vágyó kisördög azt sutyorogja mibennünk, hogy
esetleg akkor lenne valamivel igazságosabb az egész, ha a mamut is fogyasztana
embert. Előzetes vadászat után persze. Ezzel el is érkeztünk szinte minden mese
legalapvetőbb problémájához: mennyit áruljunk el egy gyereknek a világ
szörnyűségeiből? Jobb-e, ha karácsonykor Jézuskát vár, vagy egyszerűbb, ha nem
ringatjuk illúziókba? Áruljuk-e el neki vajon, hogy az aranyos kis húsvéti nyuszikát
úgyis megöljük és megesszük, különben sem ő tojja a piros tojást? A gólya
hozza- e a gyereket, vagy tudja meg mihamarabb, hogy vérben és kínnal,
iszamosan és nyákosan jövünk a világra mi mindannyian?
Sem
egyik, sem másik módszer sem hozott még igazi boldogságot senkinek. Még Buddha
papája, aki pedig igen hatalmas, erős és bölcs király vala, még ő sem tudta
megvédeni gyermekét az élet- halál végső konfrontációjától. A film alkotóinak
se sikerült, mentségükre legyen mondva, hogy így, tételesen igazából meg sem
próbálták. Amennyire így, belülről nézve ezt meg lehet állapítani, ez a végső
magyarázkodástól való ódzkodás az egyik lehetséges tünete a sokszor és sokak
által emlegetett nyugati civilizációs hanyatlásnak. Az emberiség ama csekély
részének, amely nem ebben a kultúrszférában tengeti „primitív” életét,
értékválsága már csak azért sem lehet, mert nem is ismeri ezt a nyakatekert
fogalmat. Ez a ”haláltól való ódzkodás-tünet” annál is kirívóbb, mivel nem is
oly régi népmesékben még halovány nyoma sincs: lépten- nyomon meghal valaki,
halálos beteg lesz, felvágják a hasát, levágják a fejét és még csak fel sem
támad, mint a rajzfilmekben. A rajzfilm-figurák sokszori feltámasztása csak
egy gyönge- halovány és természetesen
eleve kudarcra ítélt kísérlet a halál tagadására, bár emberi szempontból
mindenesetre érthető. A gyerekeknek mindenesetre nem a „Piroska és a farkastól”
lesznek - vannak lidérces álmaik.
Nem,
kérem, az evés-megevés problémáját mindenki óvatosan elmismásolja és így
történhetik meg, hogy a film hősei egész úton egy árva falatot sem esznek. Jó,
jó: a testi funkciók ábrázolása hagyományosan kerülendő volt - ma már nem, mint
leszögeztük, közönségesnek lenni oly „trendi”- és igazából persze, hogy csak
egy kisgyerek tesz fel olyan idegesítő kérdéseket, hogy hová jár pisilni az
űrhajós bácsi. Az emberi Jó Behemót ennél sokkal realistább: Bud Spencer majd
minden este húsos babot kotyvaszt magának. De ebben a rajzfilmben nem, soha
senki nem eszik. Csak mennek és mennek, mennek és mennek. Ez az elhallgatásos
módszer ugyanaz, amivel Buddha ősz atyja próbálkozott: boldog tudatlanságban
tartani szeretteinket, ameddig csak lehet. Kétségbeesett, de szimpatikus,
emberi, de eleve kudarcra ítélt eljárás: kibúvó nincs, legföljebb ideiglenesen
és előbb-utóbb mindannyiunknak találkoznunk kell a Végső Abszolútummal. Nem
élhetünk tudatosságban anélkül, hogy a méltó árat meg ne kellene fizetnünk: a
halál és fájdalom, a betegség és szenvedés, legeslegvégül meg minden emberi
tevékenység teljességgel hiábavaló voltát. Sajnos, nem lehetünk egyszerre
civilizáltak is meg boldogok is. Ez van, felebarátaim. (Kedves olvasó, ugye nem
teszel föl idegesítő kérdéseket, mint például, hogy akkor mi végre van ez az
egész, meg hogy akkor mi az élet értelme, stb. A válasz ott van az orrod előtt,
még mostanság villámsebesen lüktető korunkban is. Ott, van, csak le kell
hajolni érte, majd kiveri a szemed.) Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat a még
nagyon is élő, de persze csaknem kizárólag falun élő szokás: egész pici
gyerekeket is elvisznek halottvirrasztóba, temetésre és senkinek se fáj azon a
feje, hogy jaj, szegényke hogyan fogja ezt megemészteni. A fekete koporsó
látványa csak egy felnőtt számára lehet riasztó, aki már tudja, hogy minden
egyes nappal, akár boldoggal, akár boldogtalannal, közelebb kerül hozzá. Egy
gyerek számára, akinek az idő fogalma nem hogy végtelen, de még csak nem is
nagyon létezik, az egész csak annyira valószerű, mint az Óperenciás-tenger.
Szóval,
a szereplők csak mennek és mennek. Útközben a mafla kis Lajhár tudatlanságból
megpróbál felmászni egy még tán a függőlegesnél is meredekebb sziklafalon, akár
egyedül is, hogy visszajuttassa a szerencsétlen kisgyereket a családjához - a
buták bizonnyal jobbszívűbbek, a műveletlen bizonnyal emberibb, mint az okos
Manfréd, aki természetesen előre tudja, hogy egy ilyen teljesítmény eleve
keresztülvihetetlen. Tigris-bigris egyre-másra fenyeget, a Lajhár erőtlen
hangon folyton segítséget kér Manfrédtól, mint ahogyan mi is ugyanezt tennénk,
mondjuk a rendőrségtől, amennyiben netán megfenyegetne egy kopaszra nyírt
aranyláncos, csak persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Lajhár
a segítséget mindig meg is kapja.
A
nem-evésen és a már említett kliséken kívül a harmadik dolog, ami
a”Jégkorszakot” a pár sorral alább boncolgatott ”Némóval” meg egy rakás más
rajzfilmmel- filmmel összeköti: az adrenalinsportok bemutatásának
kikerülhetetlensége. Tigris-bigris a barlangbeli jégcsúszda után ugyanúgy lelkesedik,
mint egy amatőr, aki életében először próbál bangidzsampingot. Az adrenalin-
élvezethez régebben eléggé strapás dolog volt eljutni. Ma öt másodperc, csak le
kell magad vetned a mélybe egy gumikötéllel a lábadon. Ez a gyorsaság lényegi
különbség mondjuk a focihoz, a maratoni futáshoz vagy a ping-ponghoz képest.
És egyben ez a sebesség az, ami lehetetlenné tesz bármiféle mívességet, a Robert
M. Pirsig által megfogalmazott Minőséget („A Zen meg a motorkerékpár-ápolás
művészete, Bantam Books, 1975, New York), mint lehetséges életcélt. Nem építünk
gótikus katedrálisokat évtizedek alatt, piramisokat emberöltőnyi ideig:
villámgyorsan kész az előre gyártott ház, fából, műanyagból, gipszkartonból és
természetesen teljes mértékben reciklálható, hogy a hulladékból újból fa,
műanyag és gipszkarton legyen, amiből akár előre gyártott házakat is lehet
készíteni. E korban a sebesség és az élvezet közé akár egyenlőségjelet is
tehetünk és ezzel sajnos pont úgy áll a dolog, mint a televízióval vagy bármely
más kábítószerrel: csak addig nincs rád hatással, míg ki nem próbáltad. De ha
akár csak egyetlenegyszer is kipróbáltad, már soha többé nem lehetsz pontosan
ugyanolyan, mint azelőtt. Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, az elveszett
ártatlanság nem szerezhető vissza. „Ha a tudás fáját elhagyod, bár titok még a
holnapod, nincsen, nincsen többé visszaút” (Korál egy.) Kiűzettünk a
Paradicsomból, és keservesen jutottunk el a szomorú tudáshoz, hogy „a
megfigyelés megváltoztatja a megfigyelés tárgyát”, ahogyan azt Heisenberg és a
kvantumfizika más nagy apostolai olyan szépen és elegánsan bebizonyították
mindenki más számára érthetetlen matematikai egyenleteikben. Úgy hogy
sóhajtozhatunk már, hogy túl gyorsan élünk, meg hogy az emberi testet nem ilyen
életsebességre kalibrálta a Teremtő, akkor is haladni kényszerülünk az árral
(mindig szél ellen pisilni oly fárasztó), az áradattal, amely
visszavonhatatlanul és végérvényesen visz minket valami Végső Valami felé, ami
lehet, hogy végül nem is lesz olyan rettenetes, csak éppen mai
érzékszerveinkkel tökéletesen felfoghatatlan. De persze az is éppúgy
lehetséges, hogy e végső sodortatás-érzés csak a kozmikus skizofrénia egyik
megnyilvánulása, amely minden élőlény egyetemes sajátja. ( Douglas A.: The
Hitch Hiker s Guide to the Galaxy, Pan Books, London, 1979. )
A
fentiek ismeretében már egyáltalán meg sem lephet minket a ferdeszemű mongoloid
kardfogú, Diego árulása. Mert Diego bezony elárulta fajtársait. Miért? Semmi
előnye nem származik belőle. Mármint semmilyen anyagi, kézzelfogható. Ami
esetleg haszonnak nevezhető, az tisztán transzcendentális: Diego árulása a
Csapatért történik. „Egy Csapat vagyunk”. Természetesen így, nagy csével.
Ugyanezért árulta el ama bizonyos barbár saját sorstársait Ravennánál a rómaiak
érdekében: új csapathoz akart tartozni. A rómaiak szép sírkövet emeltek neki,
ami igazán rendes tőlük. Ez a „csapathoz tartozás” azóta nagyon elterjedt ám.
Per pillanat is, mindenki, - na jó: majdnem mindenki - , mindenhol, az egész
világon, itt és az Óperenciás-tengeren is túl, csapatokba, gangekbe, teamekbe
furakodik, űzve az ösztönös félelemtől, hogy egyedül marad valami nagy,
elhagyatott, imaginárius síkságon, ahol kénytelen lesz szembenézni önmagával.
Szinte senki nem akar ilyesmit. Pedig korántsem olyan százszázalékosan biztos,
hogy a magány rettenetes. Lehet akár felemelő is. Mint ahogy ez az „önmagunkkal
való szembenézés” is lehet az. Sőt, ahogy korunk egyik nagy gondolkodója
vetette papírra valószínűleg kissé kesernyés szájízzel: aki egyszer igazán
megkóstolta a magányt, annak többé nem ízlik a társaság. De hát, mindezen
magvas eszmék dacára is, a nap minden percében újabb és újabb csordák
keletkeznek, egyre nagyobbak és egyre komplexebbek, míg aztán, valószínűleg nem
is olyan sokára, megalakul majd egy szép nagy Világállam, ahol senki nem lesz
boldogtalan, hacsak nem próbál véletlenül gondolkozni, és kell is, hogy
mindenki boldog legyen, hisz mindenkinek lesz eléggé nagy képernyőjű
televíziója és hozzá elegendő ropogtatnivaló ízes csipsze. Innen meg már csak
egy lépés Lovelock rettenetes és csodálatos Gaiája, az egész bolygónyi élő
organizmus, amely éppúgy sokkal tudatosabb az ember-alkotórészeknél, mint
ahogy a hangyaboly is mérhetetlenül értelmesebb az őt alkotó hangyáknál.
(Oxford University Press, 1979, 1987).
Kérem,
hát úgy nagyjából erről szólana ez a bizonyos rajzfilm. Nem is hiányzik más,
csak valami fantasztikusan megható és felemelő és magasztos jelenet a végére,
amit az illően fennkölt zene fest alá torokszorítóan. S íme, már itt is van.
Manfréd először is kitépi a lándzsát agresszíven fellépő ősember-apuka
kezéből. És, kérdezhetnénk a költővel, akkor mi van? Eljövel Jehova tanúi
világa, ahol a Tigris-bigris az őzzel békésen heverész? Ja persze, most
megható jelenet tényálladéka forog fenn javában, úgyhogy kéretik végre nem
egyfolytában bohóckodni! Nézd csak! Az Ember nyakláncát akasztja Manfréd bal
agyarára! Ami egy másik leölt állat karmaiból készíttetett, hát nem tündéri? Mire
is emlékeztet az egész, te jószagú… megvan! Kitüntetési ceremónia! Háttérben a
lengő csillagos-sávos lobogóval, amikor is a fehér kendővel felkötött Jókat
kitünteti személyesen az Elnök, mert ismét sikeresen védték meg a hazát vagy
bármit, de természetesen leginkább az amerikai hazát vagy az amerikai bármit.
Heppiend.
Szól a himnusz, akarom mondani, az érzelmes zene, a halottnak hitt Tigris-Bigris természetesen föltámad, persze embert nem eszik többé, a meghatódott
ősemberek biztosan szintén nem esznek többé mamutpecsenyét, senki nem eszik
semmit, maximum zöldséget, ideológiait. És mennek tovább, ők, a Csorda, új
kalandok felé, amikhez nekünk már abszolúte semmi közünk, míg meg nem csinálják
a második részt.
A
jégbefagyott kis rágcsálót trópusi partra veti a hullámverés és a nekünk is
szóló mélyfilozófiai üzenet újabb megerősítést nyert: ragaszkodj mindennapi
betevődhöz. Ha nem vágysz többre, még akár boldog is lehetsz.
