2020. augusztus 28., péntek

Uborkaszezon, dinnyeszezon


Nem tudom, észrevették-e. Kérem, eltűnt az uborkaszezon. Hasonlóan nincs többé dinnyeszezon sem. S a kobakosok keserű sorsában a szerény hónapos retek is osztozik. Félreértés ne essék: nem az említett zöldségek - vagy kissé tényszerűbben: pirosságok - tűntek ám el. Dehogy! Sőt!
            A dinnyeszezon természetesen azért tűnt el, mert dinnyét immár bármikor lehet kapni. Akár karácsonykor is. Mit hogy „akár”, karácsonykor esetenként még jobban is. Mit mondjak, per pillanat olyan nyolcvan cent per kiló áron. (Volt olyan szezon - mikor még volt szezon -, hogy nyáron volt ennyi.) Tehát nem csak hogy mindig kapható, de ráadásul, bár ez viszonylagos, olcsó is. Hogy ez hogy lehet? Sajnos, nem áll rendelkezésünkre az egész újság, hogy belemerülhessünk a világpiaci törvények végtelen örvényébe: elégedjünk meg tehát annyival, hogy valaha végtelen Földünk egyetlen nagyobb falu lett, ahol fürge repülőgépek rém olcsó dinnyét pakolnak föl ott, ahol terem télen is, és elhozzák a tátott szájjal bámuló közép- kelet- európaiaknak is, akik tényleg annyira csodálkoznak, hogy még meg is tapogatják: -Jé! Dinnye télen!
            Abba se nagyon menjünk bele, hogy e téli dinnye bizonyos pesszimisták szerint, akik Közép- Kelet- Európában hagyományosan a népesség mintegy 99, 9 százalékát teszik ki, a lehető legteljesebb mértékben íz- és zamat nélküli. De a legjobb esetben is tökízű. (De ez fordítva egyáltalán nem működik. Tehát például a tök sohasem dinnyeízű. Ha télen árulják, akkor se.)
            Több független megfigyelő egybehangzó állítása szerint nemcsak ám az ilyen szezonok tűntek el észrevétlenül.
            Hanem az évszakok is. Tehát a szelíd gyümölcsérlelő ősznek, légben szálló ökörnyállal, színes levélpompával, stb., annyi, mert a forró száraz nyár után jön ám a hideg azonnal. Meg a virágpompával ékeskedő, szép fokozatosan ébredő tavasz is visszavonult, mert a hideg téli hónapok után ripsz- ropsz nyakunkon az év eleji forróság, a megszokott nagyobbodó ózonlyukkal és erősödő ultraibolya sugárzással együtt.
            Egyesek szerint persze azért kár ezekért az évszakokért. Kérem! Ebbe már aligha van beleszólásunk! Az éghajlat-változás, a globális felmelegedéstől kezdve a váratlan nyári viharokig a Tátrában vagy olyan kozmikus erők munkája, amikhez képest picuri porszemek vagyunk csupán, akárhogy is jár a szánk, vagy pedig igenis hogy mi okoztuk, ebben az esetben meg úgy kell nekünk.
            Tudják, valahogy olyan egy- ízű lett a világ. Hisz a dinnye zamatát a gondos termesztésen kívül nyilvánvalóan az is meghatározta, hogy évente alig egy hónapig volt újdonság. Az első zöld uborka részegítően tavaszi illata is, csak hasonlóan kevés időre késztetett heveny uborkaevésre olyan megátalkodott egyéneket is, akik egyébként soha szájukba sem vették e nemes zöldséget.
            Volt egy fagyis, Csomár nevezetű. Amennyire tudom, az egész szoci- vagy mi- alatt az egész országrészben ő volt az egyetlen maszek, talán mutogatásra szánták az elvtársak, vagy valami statisztika-kozmetikázásra, vagy csak igen jó kapcsolatai voltak, fene tudja. Természetesen neki volt a legjobb fagyija, meglett, öt- hatéves fejjel úgy hittük, az egész világon. (De a cukrászdai színes löttynél azért százszor jobb volt.) A nyár hivatalosan akkor kezdődött, mikor Csomár- ugyancsak egyedi darabnak számító- háromszólamú autódudájával megérkezett. Több generáció nőtt fel úgy, hogy semmi másra nem vágyott szenvedélyesebben, mint Csomár fagyijára.
            Namármost, úgy tizennyolc-húsz évesen, az első pénzkeresetek idején az emberben még igen élénken élnek a gyerekkori vágyakozások amúgy is kiirthatatlan emlékei. És persze, vehet már ekkor nemcsak „egy kicsit”, vagy „egy nagyot”, netán: „egy hármast”, hanem gyakorlatilag: amennyi beléfér. Vagy még többet.
            Micsoda keserves egy csalódás volt. Az a fagyi ugyanis, mint kiderült, attól olyan csodálatos, hogy lehetőleg hosszan és reménytelenül vágyakozunk rá. Igen, önöknek természetesen igazuk van: ugyanígy van ez ezekkel a szezonokkal, meg évszakokkal is, hogy egyebeket akár ne is említsünk. Csak akkor sajnálkozunk elvesztett dolgokon, mikor már végérvényesen és visszavonhatatlanul elvesztettük őket.
            Szóval ki a fenének kell a dinnye, ha mindig kapható?