A halsaláta, másik közismert szlovenszkói nevén a
"treszka", az egy olyan étekfajta, amit leginkább szegény
értelmiségiek - vagyis mind -, egyéb diákok és katonák fogyasztottak nagy-nagy
előszeretettel. Nemzedékek mártogatták kiflijeiket a kerekded dobozva, élvezve
azt a rendkívüli előnyt, hogy az ilyenfajta ebédhez nem kell semmiféle
szerszám. Most őszintén: van ideje egy diáknak mosogatni? Na ugye.
Falusi suttyóként városi
iskolába felkerülve sokan találták magukat szembe azzal a ténnyel, hogy a
halsaláta: büdös. A későbbiek folyamán ez olyaténképpen módosult, hogy
tulajdonképpen nem is büdös, csak egy kicsikét halszagú. De mivelhogy amúgy meg
igen olcsó, ez rendben is lenne. Vékonypénzű ifjak kis halszagnál nagyobb
kellemetlenségeket is kénytelenek elviselni gyomruk megtöltésének magasztos
célja által vezéreltetve. (Jussanak csak eszünkbe a fenemód egészséges
szójatermékek.) A halsaláta tehát - s ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk -, mindennapi fegyverünkké vált a létért folytatott kemény küzdelemben.
Most már gyűlölöm. Hogy
miért? Mert elvette az ifjúságom. Eleddig, valahányszor megláttam kerekded,
barátságos dobozát, valami melegség öntötte el a szívemet. Régi menzák kockás
műanyag abrosszal borított, csámpás asztalai merülnek fel az emlékezet ködéből.
S a magányos vasárnap esti hideg vacsorák... (A többiek hazamentek, mert nem
ötszáz kilométerre laktak.) Akkor találkoztunk először...
Bevallom...megszerettem... s talán ő is engem. Egymáshoz kapcsolódtunk ezer
szállal. Ő volt a hajnali diákmulatságok megszokott kísérője, a rettenetes,
ösztöndíj előtti utolsó napok permanens vigasztalója. Sokszor föltettem azóta a
kérdést: vajon adtam-e önmagamból ugyanannyit, mint ő, a halsaláta, a drága. S
a keserű válasz: nem! Mily sokat kaptam, s mily keveset adtam őnéki cserébe!
Mindegy. Vége! Köztünk
mindennek, mindörökre. Mert a hűtlen céda - más szó nincs rá -, megváltozott.
Nem külsőleg! S a csekély külső változásokat hogyan is róhatnám föl neki, én,
akinek például már a haja se... de ezt most hagyjuk. Belül lett más, értik?
Előbb csak pletyka volt,
mit nem volt nehéz elhessegetni. De aztán nem bírtam tovább...Tudnom kellett,
mindenáron, hogy szabaduljak a féltékenység mardosó kínjaitól...
És bementem az
önkiszolgálóba és elolvastam a mostanáig oly kedves kerekded dobozka oldalán az
apróbetűs feliratot. Ott állt, feketén, fehéren. Sebzett vadként hanyatlottam
hátra, de kételkednem többé már nem lehetett.
E-betűs aromatizátorok
sora, akikkel azelőtt szóba sem állt! S a végén: gumiarábikum. Ragasztó! Hát
ragasztót nem eszem, történjék bármi. Már az E-betűket is nehezen bocsátottam
volna meg - noha E-betű már szinte mindenben van. De az nem lehet mentség,
hogy mások is.. !
Tehát agyő, nagy ő. Ég
veled, halsaláta, te drága! (De még milyen drága.) Emlékedet megőrzöm,
búbánatos szívem csücskiben. Légy csak te boldog az E-betűiddel meg a
gumiarábikumoddal. Köztünk mindennek vége, mindörökre, te csalfa.
De sosem feledlek.
