Na, mondjuk reggelire
tizenöt deka szalámi, abszolút higiénésen becsomagolva. Jobb helyeken már akár
nejlonzacskóba IS és zsírpapírba IS csomagolják. Biztos, ami biztos. A
szalámihoz illik esetleg három kifli. Természetesen szépen külön zacskóba, a
legelhagyatottabb falusi kisbótokon kívül, valószínűleg ott se sokáig. És mi
van, ha valaki ráadásul még vitamindús életet is akar élni? Úgymond
egészségesen (haha), oly divat ez manapság. Nem hinnéd el: ha veszel egy
citromot, azt is külön zacsekba csomagolják. Fő a higiénia! Fő az egészség! Ha
mármost mindehhez még vásárolsz egy kis, csak egy egészen pici csokoládét-
vannak napok, mikor az ember nem ura tetteinek, ugyebár- akkor már a
reggelinkhez riasztóan nagy mennyiségű zacskót, zsírpapírt, alufóliát és egyéb,
szigorúan csak egyszer használatos csomagolóeszközt dobhatunk szemétkosárba.
Nagyobb bevásárlásnál meg szinte számon tartani sem lehetséges a kapott
dobozkákat, újabb zacskókat, poliuretán-aljazatokat. Plusz a szatyrok! Meg
zsugorfóliás fagyasztott csirke, légmentesen lezárt füstölt makréla, pazar
színes ornamentekkel díszítet sörösdobozok, abból a drága jó alumíniumból,
melynek kitermelése miatt a Garam vize halban immár nem nagyon bővelkedik.
Vannak még megszállottak, bár egyre kevesebben, akik
génjeikben nemzedékek takarékos hagyományait hordozzák haloványan még. Ők az
üzletben kapott mikrotén-zacskóba kétségbeesetten tízórait csomagolnak majd, a
zacskót üresen ismét hazaviszik és szegények próbálnának bele ismét csomagolni
még valamit. Bármit. Ám a zacsek nem ily célra teremtetett, ti. hogy újból és
újból felhasználtassék. Hanem bizony direkte eldobásra teremtetett, egyszeri
használat után. Nem, e furcsa emberek nem zsugoriak, nem biztos egyáltalán,
hogy ahhoz a fajtához tartoznak, akik némi stekszért a nőnemű felmenőjüket
is... ! Inkább a feleslegessé vált pavlovi reflex szép példájáról lenne szó.
Természetes ösztöneink egyszerűen tiltakoznak az ellen, hogy kidobjunk
olyasvalamit, amit tulajdonképpen még nem is használtunk. E látszatra
feleslegesen takarékoskodó emberek próbálják újra felhasználni a
felhasználhatatlant, újracsomagolni a csomagolhatatlant, valami megfoghatatlan
esztétikai vezérelvnek engedelmeskedve, amit Márai tömören ekképp foglalt össze:
a pazarlás - ízléstelen.
Egy ismerős például nemrégiben arról értekezett, milyen
jó, hogy áldott emlékű drága jó férje minden dobozt összegyűjtött, a belevaló
polisztirol merevítőkkel együtt, melyek valaha is hűtőszekrény, rádió,
mikrohullámú sütő, televízió, stb. burkát képezték. Most ugyanis költözködik és
egyszerűen minden háztartási szerkentyűt csak belerak a hozzápasszoló dobozba
és minden milyen egyszerű és praktikus és nem is karcolódik meg.
Csakhogy. Próbáljuk meg elképzelni ugyanezt jelenlegi
agyoncsomagolt világunkban. Tekintve a csomagolóanyagok hihetetlen sebességű
elszaporodását, bátor extrapolációval eljuthatunk ahhoz a meglepő- és
mulatságos- eredményhez, hogy amennyiben elóhajtanánk rakosgatni egy otthon
berendezésénél megjelenő valamennyi dobozt, akkor egy külön helyiségre lenne
szükségünk. Ami, ugye, korántsem mindenkinek adatik meg. Mert ha valakinek
példának okáért mindösszesen kétszobás lakótelepi lakása van, mégse tömheti
tele lakrészének ötven százalékát dobozokkal, nemdebár?
Modern és fenemód fejlett társadalmunkban ez a fajta
takarékos magatartás- forma felettébb gyorsan erodálódik. Nagyon gyorsan
megtanultuk eldobni az eldobandót, vagyis úgy nagyjából minden használati
tárgyat. Mára már kialakultak olyan szemetes útszakaszok, melyek fő jellemzői
közé tartoznak a rekettyebokrokon fityegő intimbetétek, a szomorúfűz ágán
bágyadtan lengedező színpompás reklámszatyrok, valamint a hűs árnyat adó berek
tövébe éjszaka, sutyiban kiöntött konzervdobozok garmadája. (Ennek kapcsán
felmerülhet egy afféle pozitív öko-terrorizmus eszménye, melynek lényege a
következő lenne: a titokban szemétkedőt meglesni, a kiöntött szemetet távozása
után összegyűjteni, majd az illető lakásába-kertjébe kézbesíteni, hasonlóképpen
az éj leple alatt rejtezve, amiként azt ő tette volt).
Nem sokkal különbek egy kisváros utcái, terei egy-egy
erősebb szélroham után: a reggeli kukázók fesztelenül a földre dobálják a
nejlon- és papírneműt. Elszánt rendmániások esetleg összecsipegetik a limlomot
saját bejáratuk közvetlen közelében, míg meg nem unják. Mit lehet ez ellen
tenni? Kulcsra zárni a kukákat? Bírságolni a kukázókat, szerencsétleneket?
Ugyan, aki turkál, nem jókedvében turkál, hanem, mert éhes. Egy bizonyos
anyagi-morális szinten alul már nincsen szégyenérzet, pláne rendszeretet.
Akkor? Nincs mit tenni? Próbáljuk meg elfogadni, hogy egy olyan világban élünk,
ahol a csomagolóanyag ára összehasonlítható a belécsomagolt áruéval? Amely
csomagolóanyagot utána egyszerűen kidobunk, ezáltal mintegy oly módon
éktelenítve környezetünket, hogy közben még egy rakás pénzt is fizetünk érte?
Fogadjuk el azt a világot, amelyben zacskósak az élelmek és zacskósak az
érzelmek, gyorsak és instantok, egyszeri használat után kidobandók?
Zacskós a leves, zacskós a világ?
