Egész kicsi alak
csak, a távolban, a hőségtől remegő aszfalt fölött. Olyan kis pálcikaember, jön
lassan, komótosan, slatty-slatty. Közelebbről még mindig pálcikaember, egész
közelről meg, hát, úgyis. Éppen csak a feje lett gömbölyűbb, ahogy komótosan
ideért, slattyogva. Pálcika a keze, a lába, a törzse. Kicsit vastagabb pálcika
ugyan, de azért csak pálcika. Sem a hasa nem domborodik, sem a fara. Pedig az
ilyen korú embereknél már szokott domborodni, mindkettő. Normális körülmények
között. Hajléktalan? Alkoholista? Seszínű, csombókos haj hullik sebes arcára.
Seszínű a nadrágja is, töppedten lóg a lapos ülepen. Akár egy függöny, egy
igen-igen jószándékú függöny, amely kétségbeesetten igyekszik elkendőzni a kemény
valóságot. Ez a seszínű nadrág mintha alázatosan könyörögne: - Hé, emberek! Itt
vagyok köztetek, még egyelőre! Hozzátok tartozom, míg csak el nem visz a
májzsugor, ez a ronda fekete madár, nagy, leffegő, töppedt bőrszárnyain! Vagy
egy autó gázol halálra, he? Vagy egy delíriumban ablakból kiugrás, mi?
Az ilyen seszínű nadrágok olykor
igen beszédesek tudnak lenni. És hogy micsoda fekete humoruk van, hát az valami
fenomenális.
A lappadt far ezzel ellentétben
bőszen hallgat. Ő már tudja a magáét, vén pesszimista. Hogy miképpen ő sem fog
már többé zsírosan domborodni, azonképpen úgyis jön valami előbb- utóbb. Nem is
hogy valami, hanem inkább VALAMI. Egy olyan nagy valami, ami után már nincs
többé semmi. Így gondolkodik a far, keményen és realistán. Ez egy igen
konzervatív testrész.
Gazdája, a pálcikaember, a seszínű
hajú, semmilyen nadrágú csak jön-jön, komótosan. Akárha egyéb dolga nem is igen
lenne széles e világon. Meg amúgy nincs is. Slatty-slatty. Csak jön, a
pálcikaember, a bevert orrú. Egy bizonyos napi adagon túl az ember folyton orra
esik a piától, És az orr horzsolásai sosem tudnak begyógyulni, ha másnap mindig
újból orra esik az ember. Olyan jelvény ez, mint egykor volt kurtizánok vörös
lilioma. Egy idő után lehet dacos méltósággal viselni olyasmit is, amit
eredetileg meg sem nagyon akartunk szerezni.
Slatty-slatty.
Most ért épp ide, az útra benyúló diófák mellett, a hőségtől remegő gumifekete
aszfalton. Csak úgy, elmenni, egymás mellett, nem lehet. Tudja ő, tudom én.
Hogy valaminek történnie kell. És ahogy jön, slatty-slatty - a feszült
várakozás csöndje lassan a kéken izzó egeket veri. Szinte hallani is, akár
roppant szívdobbanásokat. Da-damm. Da-damm. És most ideér. És megáll. És néz. Valami
történni fog, jesszus. Slatty. (Megállt.) Néz. Fáradtan? Kiábrándultan? Fásultan?
Reménytelenül? Nem! Hanem gúnyosan! Dühösen! Felháborodva! Haragosan! Olyan
izzó dühvel, amilyen nincs meg ezer meg ezer más domborúbb farúban sem! És
megmarkol egy diófaágat, ami valahogy épp előtte nyúlik ki az útra, a gumifekete,
hőségtől remegő aszfalt fölé. Pont előtte! Értik? Mintha csak az úristennek
vagy valakinek valami tikos szándéka lenne ezzel az egésszel!
Ilyen véletlen nincs.
Ja, igen. Szóval
slatty. És ahogy fogja az ágat, keresztben, erősen, hát látni ám, hogy a
látszat, mint már annyiszor, most is csalt. A pálcikaember aszott keze
korántsem erőtlen, mint ahogy az előzmények alapján azt jogosan várhattuk
volna. Úgy remeg a visszafojtott energiától, akár egy atomerőmű betonblokkja!
És néz, dühösen, a levert orrú pálcikaember. És mikor már minden jelenlévő úgy
érzi, hogy a feszültség ennél tovább már nem fokozható, akkor - akkor a
pálcikaember, a levert orrú, seszínű nadrágú, töppedt farú, csombókos hajú
pálcikaember - leszakít egy zölddiót. Suhanásnyi idő alatt, hüvelyk- és
mutatóujjának egyetlen moccanásával. (A zölddió olykor meglepően erősen tapad
az anyaághoz.) Letépi, embertelen mérgesen és fogja. És fogja és odavágja, az
út közepére, az izzó, fekete gumiaszfalthoz. Hogy csak úgy csattan. És pattan
és ugrik, bele az árokba. De ez már mindegy. És felpillant a pálcikaember,
hirtelen. Hogy látták-e mindenek - az aszfalt, az izzó kék ég, miegyebek - ezt
a vad, remegő, fékezhetetlen energiakitörést. Amivel bizonyítva van,
végérvényesen, visszavonhatatlanul, a fellebbezés legparányibb esélye nélkül.
Hogy. Hogy? Hogy nincs vége semminek. Hogy soha semminek nincs vége. Hogy soha
semmi nem veszett el, végérvényesen. Vagy ha mégis igen, az egyáltalán nem
érdekes. Soha. Semmikor.
A jószándékú nadrág-függöny
védelmében zavartan hallgat a lappadt far, a vén pesszimista. Ezt most jól
megkapta, a nyavalyás.
