- Miért
pityeregsz, szívem?
- A szomszéd Kovácsék gyereke már
jár… pedig még csak három hónapos…
- Ugyan…
- A mienk már maholnap betölti a négy és felet és még egy
árva métert sem tud megtenni egyedül.
- Vigyük orvoshoz…
- Na és a Béla? Az ő gyereke meg már állítólag rántott húst
eszik…késsel, villával természetesen…
- Féléves korában, mi? Lehet, hogy azóta már főz is magára,
ki tudja.
- Na és a Józsiéké... az az égvilágon nem csinál semmit,
csak kilenc kiló. Egész pontosan kilenc kiló tizenhét egész negyvenkét század
dekagramm, ahogy azt Józsi a zsebéből előhúzott fecniről felolvasta. Vagyis
több mint kétszer annyit nyom, mint a mienk.
- Józsiék lakásában biztosan másként hat a gravitáció…
- A mienk meg csak nyammogja az anyatejet és nem is akar
semmi egyebet. A múltkor már nem bírtam tovább és az orra alá dugtam egy szép
darab füstölt csülköt. Hisz én is anya vagyok….Úgy elkezdett ordítani…
Egyáltalán, mindenki gyereke mindent eszik. Esznek ezek
sültlibát és szalonnabőrt, borscsot és sóletet, paprikáscsirkét és halászlevet.
A Kissé már sörhabot is kapott és tetszett neki és azóta együtt járnak apuval a
presszóba.
Miután oldalbordám átpityergett néhány éjszakát a
lelkiismeretfurdalás által marcangoltatva, rövid haditanácsot tartottunk.
Elhatároztuk, hogy első lépésként figyelni fogjuk az objektumot - azaz
gyerekünket. Hátha mégis mutatatkozik a zsenialitás valamely halvány jele ezen
a szerencsétlen kölykön.
Kiderült, hogy többre nincs is szükség! Megfigyeltem, hogy
ha két, majd három ujjamat mutatom neki, boldogan gőgicsélve azt mondja: -Ö.
Tehát
nem csak hogy tudja már, hogy három meg kettő az öt, de máris tudatosan
rövidít, és szűkszavúan csak annyit mond: -Ö. Nyilván, hogy több ideje maradjon
a világmindenség megismerésére. Vajon képes volt-e erre Bolyai (bármelyik)
három hónapos korában?
Mikor ezt Kovácsnak elmondtam, csak nézett rám azzal a nagy
gülü szemével. Mintha egy homokzsákot ejtettem volna szegényre. Ezt megkaptad,
nyavalyás!
Midőn Józsi és Kiss meghívtak a presszóba - melyet nejeink
bosszantó szűklátókörűséggel csakis „mocskos kocsmának” hajlandók titulálni, s
nem férfiemberek szellemi és kultúrális találkahelyének, ami valójában -, már
volt néhány adu a tarsolyomban. S miután a ser köztudottan jótékonyan
befolyásolja az agysejtek működését, különös tekintettel az alkotó fantáziára,
hamarosan semmi nehézséget nem okozott a társalgásba belekapcsolódni. (Nem úgy,
mint eddig, csak ültem és tettem magam, hogy az egész nem érdekel.)
- Ja, a gyerek? – nézett fel Józsi, mintha valaki is
kérdezte volna. – Este átlapozgatjuk a sportoldalt... már egész jól tippel a
gyerek. A győztes meccsre azt mondja, hogy „ö”, a vesztesre meg azt, hogy „ö”,
csak egész más hangsúllyal.
- És a döntetlen?
- Arra van egy egészen különböző „ö”- je.
Lezseren hátradőltem.
- Az enyémet sajnos nem érdeklik az ilyen felszínes dolgok.
Éjszaka, ha véletlenül felkelek, rajtakapom, hogy néz egy-egy könyvet a polcon
és világosan azt mondja: „ö”.
- És miket néz?
- Kant, Schopenhauer... ha fáradt, akkor Skakespeare,
Goethe Faustja... De a nagy kedvenc Joyce Ulissese.
Józsi kínjában rendelt még egy kört, noha nem szokott.
Kiss
szerényen elmosolyodott.
-
Ha már így szóba került, az enyémmel tegnap horgászni voltunk... ő a kis
háromkerekűjén, én meg a robogón... alig bírtam követni. Nincs még egy ilyen
erős gyerek Közép-Európában, én mondom...
Egy jól hallható benső hang arra ösztökélt, hogy megosszam
a jelenlévőkkel saját tapasztalataimat.
- Mi is járunk horgászni. Gilisztát már egyedül szed. Csak
kirakom a járókában a kiskertbe... Műlegyet is úgy tud kötni... tévedhetetlen a
színválasztásban... jó múltkorában negyvenhét pisztrángot fogtam azzal a
csalival, amire ő rábökött és azt mondta: ”ö”. Képzeljétek, ha majd idősebb
lesz... mondjuk féléves... ahogy ez a csöppség jelzi a kapást... Azt sem
láttam, hogy a zsinór megrezdült volna, de ő már villámgyorsan azt mondta: „ö”.
- És?
- Tizennégy kiló kilencvenkét dekás tükörponty...
Kiss
megfehéredett. Pillanatnyi zavarában intett a pincérnőnek, aztán én is, mert mindegy
volt. Egészen fantasztikus, hogy a sör hogy megvilágíccsa elmnénk sötét zugait.
Megvilágítja.
Midőn a fáradtságtól nehéz léptekkel megtértem otthonomba,
elmeséltem életem párjának a dolgokat. Néhány részletet többször is
elismételve, nyilván, mert nagyon fontosak voltak. Egyáltalán nem haragudott a
sörszagért, pedig szokott.
Hogy is haragudhatott volna. Hisz végre,
oly hosszú idő után már nekünk is van csodagyerekünk.
