Kerékpárral Törökországig - VII. fejezet

 

VII. fejezet, melyben…

…befürdünk a fürdővel. Kórság miatt kényszerszünet. Eltűnt a sátor! Herkulesfürdői ételspecialitások. Egy görbe este kártyacsatával. A torzonborz nyelvzseni. Lerajzolnak. Útkönyvünk, a humorforrás.

            Szóval, irány a fürdő. Jelzi a tábla is. Milyen jó is lesz… leülni egy cserepes pálmafa alá, fürdőnadrágban…

            Hát először is, a „fürdő” hat kilométerre van szálláshelyünktől, meredek úton, fölfelé. Az idézőjel meg nagyon is indokolt. A körülbetonozott hőforrásból rozsdás vascsövön nem kevésbé rozsdás - sőt - pléhvályúba folyik a víz, onnan meg egy házilag betonozott, otromba, kb. 3x4 medencébe, melynek fenekét jókora fadugóval lehet elzárni. Van még egy kisebb medence is, ugyancsak rücskös betonból. A víz egy része másik pléhvályún át a folyóba ömlik vagy két méter magasról, ezt dús fantáziával talán nevezhetjük a zuhanyozó erősen módosított helyi változatának. Az öltöző kátránypapírral szimbolikusan borított lécbódé, ami pont annyit takar, mintha egy zsebkendő mögött próbálnánk átöltözni. Távolabb latrina, dizajnjában hasonló. Ennek tervezőmérnökei a papír és az ürülék eltávolítását gravitációs módszerrel oldották meg, más szóval belehullik a folyóba. Feljebb, a „zuhany” alatt éppen asszonyok mosnak szennyes göncöket nagy darab mosószappanokkal., a tiszta ruhát a folyó jéghideg vizében öblítik ki. A víz egyébként pompás. A kiragasztott gyertyacsonkok tanúsága szerint a fürdőhelyet éjszaka is használják.

            A termálvíz olyan forró, hogy sziszegve épp bele lehet ereszkedni és úgy elbágyaszt, hogy visszafelé inkább csak tologatom a biciklit.

            Reggel sajnos nem érzem magam jobban, duplázom a gyógyszeradagot. Csöndes, nyugodt vasárnap délelőtt. A reggelit praktikusan összekötjük az ebéddel és többé - kevésbé már tudjuk is, mit eszünk. A kevés vendég édes semmittevéssel tölti a napot, ahogy egy fürdővárosban illik is.

            A táborba visszatérve megáll bennünk az ütő: eltűnt a sátor! A holmi viszont hiánytalanul megvan… P. veszi észre, hogy a sátor a meredek folyóparton fekszik fölborulva. Szerencsére csak egy szélroham vitte el.

            Egész délután és este is biciklit szerelünk könyékig olajosan. A Heavy Tools kerékpárokon van bőven állítani való. Vacsora: zacskós gulyás és lekvároskenyér. Utána vad pókerparti az elhagyott büfé asztalainál. Közben kétliteres petpalackból csapvizet kortyolgatunk. Ha már egyszer dorbézolunk!

            Reggelire T. & P. hoznak friss kenyeret és gomolyatúrót. A közeli hatalmas nyárfa alatt két szakadt alak hajnal óta kátrányt főz. Szurtosak és torzonborzak, mint két útonálló, fekete szemük vadul villan ki elszánt arcukból (mint az útonállóknak). Ahogy főzzük a teát, megjelennek, a büfésnővel együtt. Az egyik (a torzonborzabbik) kérdez valamit románul.

            - Nem értem.

            -Par le vü franszé?

            - Sajnos, nem.

            - Du ju szpik inglis?

            - Egy kicsit - mondom és enyhén szégyellem magam. Csak azt kérdezteti a tulaj, elutazunk-e ma.

            -Öö, nem csak…

            - Tomorrow? - segít ki a torzonborz.

            - Yes! - mondom boldogan, hogy végre én is tudok valami biztosat angolul.

            Délután rászánjuk magunkat, hogy modellt üljünk a festőnek, legyen neki rumra, ha már annyira szereti. Közös portrét készít. Saját képmásommal elégedett vagyok - pont olyan szépen nézek ki, mint a valóságban. P. szerint görbe az orra, mármint a képen.

Ideje megnézni a tulajdonképpeni várost. Álmos kis pavilonok, XVIII. századbeli házak, csurgókút Herkules-szoborral. A főtéren nyírott puszpángsövények, a Ferdinánd-császár emeltette templomban még áll a magyar felirat: „Az úr háza. Csendet kérünk”.

            Este az egész fürdő a mienk. Ki-be ugrálunk a medencékbe, mert sokáig nem lehet bírni a forró vizet, kipróbáljuk a hatalmas fadugókat. Reméljük, nem avatkoztunk bele jóvátehetlenül a cirkulációs rendszerbe. Öregek jönnek, nagy zsák mosnivalóval, szemlátomást alig várják, hogy eltűnjünk. Visszafelé, a folyó túlpartján találunk más csurgóforrásokat is, de nem mind működik.

            Este lett. Juhtúró a vacsora, hagymával. Közben jókat szórakozunk az útikönyvön, mely szerint „A kempingek hálózata sűrű Romániában, ezen kívül nagyon olcsón sátrat, hálózsákot, főzőeszközöket, sporteszközöket (labdát, gumicsónakot stb.) lehet kölcsönözni.  A magányt kedvelő táborozók részére főzőlappal ellátott asztalkák állnak rendelkezésre.” Haha.

Kerékpárral törökországig - VI. fejezet

 

VI. fejezet, melyben…

…felsülünk a forralóval. Vadkemping és víztisztítás. T. megkedveli a sült szalonnát. A zöld nyolcszázötven árnyalata és a felemás lábú tehenek. Pacalleves ecetes paprikával? Herkulesfürdői mozaik.

            Reggel Ralf korán dolgozni indul. Mi még egy kicsit lustálkodhatunk és ahhoz képest, hogy a szomszéd bácsi jóvoltából a tyúkokkal feküdtünk, igazán szép teljesítmény a nyolcórai kelés. Katrin tiszteletünkre ananászos sütit készít. Sütés nélkül.

            - Még mindig nincs áram - sóhajtja - se kávával, se teával nem tudlak kínálni benneteket.

            Büszkén húzzuk elő tábori gyorsforralónkat. Katrin kissé gyanakodva méregeti a bűzlő masinát és neki lesz igaza: az átkozott szerkezet fél doboz gyufa elgyújtogatása után sem hajlandó működni.

            A teátlan - kávétlan reggeli után lecipeljük holminkat az udvarra és a helyiek osztatlan érdeklődésének örvendve felmálházzuk a drótszamarakat. Bajszos bácsika tartja előzékenyen a kormányt, suhancok hümmögnek elismerően a sok fogaskerék láttán és egészen közelről óhajtják látni, hogyan kezeljük teflonolajjal a tegnapi esőtől rozsdás bicikliláncot. A kicsi Karlnak hagyunk még néhány rágógumit, aztán búcsúzunk.

            Hol rossz, hol még rosszabb utak vezetnek Lugoj felé. Hamar rájövünk, hogy a pirossal jelzett utakról jobb le sem térni. A sárgával jelzettek, minden szépítés nélkül, borzasztóak. Kátyú kátyút követ, és az ún. „útból” hamarosan csak néhány keskeny aszfaltcsík marad. Lejtőn lefelé, akár egy számítógépes játék: egyre gyorsabban szlalomozunk a szemberohanó gödrök között, de persze előbb utóbb puff, bele valamelyikbe.

            Lugoj előtt az út, ha lehet, még rosszabb. A városban ráadásul macskaköves, ami igen szépen mutat képeslapon, de a biciklis fenekeknek kész gyötrelem. Előttünk a hétvége, be kell vásárolnunk. Amihez pénz kell. Amihez meg bank. Az élelmiszerbolt vezetője segítőkész, nyomban elküldi egyik ismerősét egy másik ismerőséért, aki tud magyarul. Az idős nénike el is magyarázza készségesen, merre található a bank.

- Nincs valamijük eladni? - kérdezi még a jó üzlet reményében, de kiábrándítjuk:

- Csak biciklink van, meg a hátizsákok… azt meg nem adhatjuk.

- Kár- legyint. - A magyarok mindig hoznak valamit eladni.

            A bank sajnos csak délig volt nyitva, tovább kell menni Karánsebes felé.  A városba érve hamisítatlan optimizmussal megint kempinget keresünk, amit az „útikönyv” jelez. Ilyesféle intézményről még csak nem hallottak errefelé az emberek. Motel, az van, de több, mint harminc dollár egy szoba, így aztán a város után elkezdjük nézegetni az alkalmas táborhelyeket. Próbaképpen bekerekezünk egy kis faluba, amit a térkép sem jelöl, és megpróbálunk magyar családhoz bekérezkedni, ahogy annyian ajánlották. Az úttesten kutyák és libák alszanak, nagy forgalom nem lehet. Magyarul nem tud senki. Így aztán visszazötyögünk a főútra és nemsokára már keskeny ösvényen, bővizű patak partján toljuk a bicikliket. Ivóvizünk nincs, eljött az ideje, hogy kipróbáljuk a kerámiabetétes szűrőberendezést. A sárgás, zavaros patakvizet tényleg kristálytiszta folyadékká változtatja. Jó sok pumpálás után. Az íze… hát olyan… olyan steril.

Amúgy meg esteledik. Csobog a patak, csattognak a csalogányok, a Kárpátok bérceit vörösre festi a lenyugvó nap. A túlsó parton birkanyáj legelész és pattog a tűz a hűvösödő alkonyatban. Serceg a szalonna, amit T. otthon „nem eszik”. Hát most eszik, de nagyon…

Másnap reggel köhécselek, kapar a torkom, folyik az orrom. A fejem meg nyomja valami belülről kifelé. Na, még csak ez hiányzott. Bekapok egy tablettát az utazópatikából, nemigen jobb. Irány Orsova, vagy legalábbis Herkulesfürdő. Elkelne egy pihenőnap.

Balról egyre közelebb húzódnak a hegyek, aztán jobbról is bekerítenek. Meredek, erdős hegyoldalak közt kanyarog az út, a fű dús és szinte étvágygerjesztően zöld. Szinte kedve támad az embernek beleharapni, különösen úgy délfelé. A hegyoldalakon a zöld ezernyi árnyalata, na jó, ezer lehet, hogy nincs, de nyolcszázötven biztosan. Fönt apró, zömök tehenek, olyan meredek lejtőn, amely inkább zergének való. Az egyik oldalon egészen biztosan rövid a lábuk, csak úgy állhatnak meg, másképp nem lehet.

Ezeken a lejtőkön már egész jól lehetne gyorsulni, az út is jobb valamivel, csak ez a szél… igen, kitalálták szembe fúj. Álljunk már meg kenyeret venni. Bajszos román bácsika jön ki a szomszédos kocsmából csodát látni (azaz minket).

- ………….- kérdezi.

-Herculane - intek.

- ………….- kérdezi.

- Hungary - mondom. A bácsika elégedetten baktat viszza. Jól elbeszélgettünk.

Benzinkútnál ebédelünk, újabb ismeretlen ételeket. A „ciorba de burta” biztos jól néz ki, hozzá ismeretlen nevű saláta. A pincér némileg csodálkozva kihoz egy adag tejfölös pacallevest és hozzá egy hatalmas, piros ecetes paprikát. Ez valóban elég merész párosítás, de hát a pincér, az pincér, teszi a dolgát. Ki tudja, a messziről jött idegenek hazájában milyenek az étkezési szokások. T. nek nagyobb szerencséje lesz, „gratart” kap, roston sült hússzeletet. Aztán gyerünk tovább. Útközben könnyű uzsonnát fogyasztok, antibiotikumot és néhány liter vizet.

Herkulesfürdő a várakozással ellentétben nem falu, hanem egész helyes kis fürdőváros, vagy legalábbis az volt valaha. Dicső múltról regélnek a patinás épületek, közöttök szocreál panelházak terpeszkednek. A környezet mesés. Szűk völgyben települt a város, a zúgó Cerna partján. Kétoldalt meredeken a magasba szökő hófehér sziklák, görcsösen kapaszkodó fenyők és cserjék, amelyek innen lentről apró bonszajoknak látszanak csupán. A völgy mélyén elszórtan apró házak és nagyobb üdülők, itt-ott kupolás, cifra fürdőépületek. A város fölött hatalmas szállodák pöffeszkednek vakolatlan vörös téglából, masszív, csúnya betonerkélyekkel, az őrült diktatúra emlékei. Üresnek látszanak, mint később megtudjuk, szezonban azért van vendég. Ez biztos valami romturizmus.

Kivételesen tényleg találunk egy kempinget. (Jelzi a térkép is.) Szimbolikusnak nevezhető tízezer lejért felverhetjük a sátrunkat. Körülöttünk az enyészet különböző fokozataiban düledező faházikók, az egyikbe benézve világos, hogy jobb a sátor. Zuhanyozó nincs, pontosabban: a romos épületben, ami egykor, talán, pár évszázaddal ezelőtt zuhanyozó lehetett, rozsdás csapon hideg víz folyik az ugyancsak rozsdás mosdóvályúba (abba az egybe), az illemhely: lyuk a betonpadlón.

Az egyik házikóban honfitársunk tanyázik, aki festőként mutatkozik be és nyomban föl is ajánlja, hogy csekély összegért - ötezer lej per darab - portrét készítene rólunk. Később kiderül, hogy öt nyelven beszélő világpolgár, hivatásos festő, valamint életművész és szereti a rumot, de azt tőlünk nem kap.

Alig várjuk, hogy forró vízben áztassuk fáradt tagjainkat. A termálvíz biztosan jót tenne a nyavajámnak is.

Kerékpárral Törökországig - V. fejezet

 

V. fejezet, melyben…

…A Hupikék Törpikék emlékmű előtt tisztelegnek. Ebéd vetkőzés után. Katrin és Ralf befogadnak minket. Szomszéd bácsi nem jó bácsi. Fogak a dobozban!

            A hotelszoba árában a reggeli is benne foglaltatik.

            - Szalámi? Vaj? Tojás? - érdeklődik a pincérnő tört magyarsággal.

            - Igen- bólintunk kegyesen.

            - Ebben a sorrendben - teszi még hozzá P. a biztonság kedvéért, nehogy valami félreértés essen. Kapunk még görög őszbarackdzsemet, nem azért, mert ez egy luxushotel, hanem mert itt nyilván ez a legolcsóbb.

            A kávé jó. Az ablakon jobb nem kitekinteni. Erős szél, komor fellegek. Induljunk.

            Némi tévelygés után megtaláljuk az aradi vértanúk emlékét, ámbár kissé csalódottan. Mi tagadás, valami nagyobb szabásút? Eredetibbet? Megrázóbbat? Vártunk. Elhelyezünk egy nemzetiszín szalagot „Velocipéd SE” felirattal. A kegyeletes aktus ünnepélyességét némileg csökkenti tarkabarka vízhatlan öltözékünk.

            A ramaty időjárás ellenére most is érkezett egy teli autóbusznyi turista Magyarországról. Érdeklődnek. Hümmögünk, hümmögünk, azután csak kibökjük, hová is igyekeznénk. Az utasok körülvesznek és részint sajnálkozva, részint megbocsátólag méregetnek, mint az olyan őrülteket szokás, akik nem tehetnek a bajukról, szegények és idővel talán maguktól is meggyógyulnak.

            Mire a főútra érünk, szakad az eső és hamarosan kiderül, hogy vízhatlannak reklámozott holmijaink nem is annyira vízhatlanok. A nagy, színes, harang alakú esőköpenyt, amellyel a prospektuson látható fénykép tanúsága szerint olyan szépen le lehet takarni akár az egész biciklit is, kénytelenek vagyunk szorosan magunkra kötözni, mert amúgy akkora ellenállása van, mint egy fősudár-vitorlának. Ha az eleje a kormányra kerül, megbízható vízgyűjtőként működik. Az így összegyűlt néhány liternyi vizet igazságosan elosztva hol magamra, hol az utánam jövőre loccsantom.

            Temesváron ebédelünk, igazi étteremben. Már az is csoda, hogy egyáltalán beengedtek minket, ronggyá ázottan és sáros homokkal borítva. A bejárat előtt szabályszerűen levetkőzünk. Levesszük az esőköpenyt, esőnadrágot és eső-lábszárvédőt, így többé kevésbé emberi kinézetünk lesz.

            A tulaj elég jól beszél magyarul, fogásokat ajánl és ”bármit, amit csak akarunk”.  Otthonosan, melegítőben mellénk telepszik és egész ebéd alatt szórakoztat minket, közben a pincéreket ugráltatja. Kitanult pincér és vendéglátós, egy ideig Szerbiába járt üzletelni porcelánnal, miegyébbel, a haszonból építette a panziót.

            Szerbiába járni most nem annyira jó - mondja és ezzel egyet is érthetünk. - Most se lenne rossz biznisz éppen, de már nem annyira bírom az ide-oda utazgatást. Fáj a derekam. Mi itt Romániában ezzel a maszeksággal még csak most kezdtük. Nem lehetett, tudják. (Tudjuk.) De annyit haladtunk öt év alatt, mint maguk tíz év alatt.

            Lehet, ki tudja. De most már menjünk. A bejárat előtt visszaöltözünk színes és sáros hacukánkba, és hajrá megint bele az esőbe. A kamionok percenként végig zuhanyoznak sáros vízpermettel.

            Végül is szerencsénk lesz. Kocsi fékez, fiatal német házaspár érdeklődik: németek vagyunk-e? (Még nagyon új a felszerelés). Nem vagyunk, de szerencsére angolul eltársalognak P.-vel. Az eredmény egy meghívás, ami soha jobbkor nem jöhetett volna.

            Utólag kiderül: nemhogy a faluban, Buziason, de közel s távol nincs olyan hely, ahol a fáradt turista álomra hajthatná a fejét. Aztán az is kiderül, hogy jobb, ha elfelejtjük a kempingeket, hiába rajzoltak a román térképészek zöld sátracskákat szinte minden város neve mellé. Útikönyvünk szerint (ha ugyan annak lehet nevezni ezt a nagy rakás szemenszedett nyomtatott hazugságot) itt, Buziason termálfürdő található.  Katrin és Ralf biztosítanak: biztos, hogy nem. Nem is volt soha.

            Vendéglátóink a „Caritas” szervezet alkalmazottjaiként hetedik hónapja élnek itt, gyerekükkel, a kicsi Karllal. A meghívást tulajdonképpen annak is köszönhetjük, hogy Ralf szintén kerekezik és mint mondja, nagyon jól emlékszik, milyen érzés, ha az ember senkit nem ismer és ráférne egy kis segítség.

            Beköltözködésünk nem teljesen problémamentes: megjelenik a szomszéd és valami nagyon nem tetszik neki, telefont emleget és fontoskodva távozik. Katrin és Ralf elmesélik, hogy ez a pasas valóságos istencsapása, minden lépésüket ellenőrzi, minden ajtótól van kulcsa, kémkedik és beles a fürdőszobába, és ha megharagszik, képes elzárni a vizet és/vagy az áramot. Mint például most. Mire vacsorához készülődünk, kialszik a villany. A típus ismerős. Volt kommunista spicli, esetleg szekus. Tele van ezekkel minden volt szoci ország. Hja, a hatalom édes ízét nehéz elfelejteni. Amelyről ugye azt mondta egy humoros valaki, hogy édesebb, mint a fajfenntartás technikai része, bár ez a valaki nem egészen így fejezte ki magát.

            Na, de csak semmi politika. A kis Karl, aki román óvodába jár, de nem nagyon szeret románul beszélni, nagyon izgatott lett az érkezésünktől. Alig várja, hogy előrukkolhasson legféltettebb kincsével, amit egy kis sárga műanyag dobozka rejt. Kegyesen megengedi, hogy belenézzünk és valóban leesik az állunk: a dobozka Karl első három tejfogát tartalmazza.

            Katrin párolt húsos káposztát, lágytojásokat és vegyes zöldségsalátát rak az asztalra. Szemmel láthatóan minden két (és fél) személyre készült, ezért mi is előszedjük féltett kincseinket: kenőmájast és paprikás szalámit. (Végre T. is előrukkolt a féltve őrzött sprotnival. Vendéglátóink spártai egyszerűségben, szúette öreg bútorok és többé-kevésbé tábori körülmények között élnek. Az élelem egy részét Németországból kapják. De a fürdőszobájuk, az csodálatos. Német csempe, német berendezés. Forró víz, korlátlan mennyiségben. Ezt szerencsére nem zárta el az az aranyos szomszéd bácsi. Úgy látszik, mára megelégedett az árammal és most a jól végzett munka bizsergető örömével megy csicsikálni.

Kerékpárral Törökországig - IV. fejezet

 

IV. fejezet, melyben…

…”-Pistol? Kokain?” Az ámokfutó sofőr és a gerenda esete. Hogyan rendeljünk ismeretlen ételeket? Macskahulla a buszmegállóban. Találkozás a román-magyar barátság élő szobrával. Táboroztál már hotelszobában?

 

A román határon kicsit várni kell. A magyar vámosok lezseren intenek, a román szigorúan végigmér és kérdez:

            - Bagázs? Problém?

            Nyomban három nagy kérdőjellé változunk, biciklistül. A vámos a csomagokra mutat, aztán legyint, belátva, hogy ennyi mindent úgysem ellenőrizhet, mert akkor fél napra megbénul a határforgalom. Inkább a kérdezéses módszer mellett dönt.

            - Pistol?

            És mutatja is az ujjával: - Pu- pu.

            Határozottan rázzuk a fejünket, mert tényleg sok minden van nálunk, de pisztoly, az egész biztosan nincs.

            - Heroin, kokain? - hangzik a következő kérdés.

             Nem, az sincs, az a napi párkilométer tökéletesen elég, hogy elkábuljunk, különben is, Ázsia felé csempészni kábítószert? Erdőbe fát?

            Végre mehetünk, át a tágas Romániába. Álmos kis falu Varsánd, kiabáló cigánygyerekek, a legelőn békésen megférnek egymás mellett a birkák, lovak, tehenek és libák. Ócska terepjáró húz el mellettünk, vastag láncon jó hatméteres, vagy húsz centi vastag gerendát vonszolva maga után. A sofőr merészen tapossa a kanyarokban is, a gerenda ilyenkor teljes szélességében végigsöpri az utat. Elképedten húzódunk félre, míg a gerenda megcentiz egy csapatnyi pelyhes kislibát.

            Gödrökkel sűrűn megtűzdelt, gumizabáló aszfalton haladunk. Unatkozni nem lehet, minden döccenő hátsó fertályunk által üzeni, hogy a kerékpár lényegében földhözragadt jármű. Sűrű a forgalom, a kamionosok veszettül dudálnak, jelezve, hogy ők aztán nem húzódnak az út közepére és nem lassítanak és pláne nem állnak meg, ha vér fog folyni, akkor se. Vannak azért rendesek is, akik nem azért dudálnak, hogy menjünk már a francba, hanem csak üdvözölnek, dudálva, vigyorogva és sapkalengetve.

            Lesz egy darab hátszelünk is, de csak azért, hogy jobban lássuk, mi vár ránk egész nap. P., T. délfelé homályosan arra kezdenek célozgatni, hogy esetleg ideje volna ebédelni. Ezt egy ideig makacsul nem vagyok hajlandó tudomásul venni. (Direkt.) Nemrég reggeliztünk és ha folyton csak zabálni fogunk, sose jutunk el sehová. A „nemrég” kifejezés hallatára egyhangúlag fölhördülnek: az a nemrég már nagyon is rég volt, másrészt ők ketten vannak és nagyobbak, úgyhogy jobb lesz, ha nem ugrálok.

            Útmenti vendéglőben állunk meg és bátortalanul hamburgert rendelünk, mert ezen kívül egy árva szót sem értünk az étlapból. Személy szerint inkább az afféle maradi dolgokat kedvelem, mint a babgulyás vagy a rántott csirke, de ha ez nekik étel… A felénél sem járok, mikor már a fogukat is megtisztogatták és az arcokon félre nem érthető arckifejezés honol.

            - Majd Aradon bekapunk még valamit - kegyetlenkedek egy kicsit, mert ugye Arad, az negyven kilométer. Széllel szembe…

            Erre már nyílt lázadás tört ki a fedélzeten. A túlerő meghátrálásra kényszerít, itt az idő, hogy megkezdjük az ismerkedést a román konyha rejtelmeivel.

            Nem egyszerű ez! Ezért a sokat kipróbált, megbízható módszerhez folyamodunk: találomra rábökünk az étlapra, és rendelünk egy „fiat de porc” - ot, egy „kotlet de porc” - ot és egy „muschiulet de vita” - t. Csodák csodájára nemsokára marhasült, natúrszelet és sertésmáj jelenik meg asztalunkon. Megy ez! (Kicsit még elvitatgozgatunk, hogy melyik melyik volt.)

            A kora este már Arad előtt talál bennünket, ahol hűvös májusi esőt kapunk oldalról. Rozsdamarta, félig tető nélküli, valaha tán buszmegállóban, egy enyhén bűzlő macska meghitt társaságában előszedjük élénklila és élénkkék esőköpenyeinket.

            A városközpontban román úriember kezdi magyarázni, merre van a kemping, aztán legyint: - Jöjjenek utánam.

            Autóba ül és vagy három kilométeren át vezet minket, húsz kilométeres sebességgel, minden kereszteződésen gondosan megállva, hogy vajon nem maradtunk-e le. Aztán tárgyal a kemping gondnokával, sajnos, csak egy hét múlva nyitnak. A román úr fancsali arcunkat látva biztatóan mosolyog: - Semmi, semmi, van hotel nem messze.

            Megint „felvezet” minket a sűrű esti forgalomban, vissza a városközpontba. A hotel megvan. Kicsit szívjuk a fogunkat, de ma már tovább semmiképpen nem mehetünk. Legfeljebb feláldozzuk a saját zsebpénzünket, amelyet aggódó rokonok dugdostak a zsebünkbe az utolsó pillanatban. Kalauzunk a szálloda előtt minden ceremónia nélkül elbúcsúzik. Megmintázhatnák róla a román-magyar barátság szobrát.

            Mi meg bevonulunk a valaha jobb napokat látott szállodába. A recepciós hölgy szerint a biciklinket is nyugodtan fölvihetjük. Arra biztos nem számított szegény, hogy a sáros járgányokon kívül mintegy másfél mázsa útipoggyászt is felcipelünk, amelyen szintén látszanak az eső nyomai. Néhány forduló a második emeletre, afféle levezető edzés gyanánt és kicsiny szobánk nemsokára teljességgel tábori jelleget ölt. A falakon kívül mindent beborít az ázott holmi, gatyák lógnak a szekrényajtón, vizes zoknik az éjjeliszekrényen. Még pár méter kifeszített kötél, mert a legtöbb holmink is erősen mosásra szorul, így aztán hamarosan alig találunk ki az ajtón. A tábori jelleget erősíti, hogy az asztalon búg a gyorsforraló, rotyog a zacskósleves. Pontosan tudjuk, hogy T. hátizsákjának egyik biztonságos és féltve őrzött rekeszében található egy doboz olajos füstölt hal, alias „sprotni”. Remek csemege annak, akik netán szeretik. Mi szeretjük. Sajnos, a ritka csemegét a tulajdonos egyre erőteljesebb célzásaink ellenére sem hajlandó feláldozni a közjó oltárán.

            Este van, nagymosás, teregetés. Holmink reggelre sem szárad meg a nyirkos, hűvös levegőben. Kint sem, az ablakok előtt, ahová szintén köteleket feszítettünk. Éjszaka még bekapkodjuk a holmikat, mert megint elered az eső.

Kerékpárral Törökországig - III. fejezet

 

III. fejezet, melyben…

… szó esik a bringások Murphy-törvényéről, az elmulasztott halászléről és más gasztronómiai élményekről. Buborékos aperitif. Most már biztos, hogy gazdagok leszünk. Csaknem megsiratnak!

         Reggel a háziasszonytól megkapjuk kimosott holmijainkat, érzékeny búcsút veszünk és nekifekszünk a szélnek. A bringások Murphy törvénye ismételten érvényesül: „A szél mindig szembe fúj, ha nem, akkor biztos eltévedtél.” Váltogatjuk egymást elöl és ezzel szépen el is telik a délelőtt. Rögtönzött ebéd benzinkútnál: szélárnyékba viszünk egy műanyag asztalt, hogy a szél ki ne fújja szánkból a kenőmájast. A közelben tehéncsorda, a pásztor végtelen nyugalommal heverész a szélvédett árokparton. Kutyája érdeklődve egyre közelebb sündörög, majd, néhány zsíros szalámihéj hatására ott is hagyja a csordát. Tisztára emberi viselkedés. És méghogy az állatok nem rokonaink.

         Egy faluval odébb némi tájékozódási zűrzavar. Melósok lapátolnak az út szélén, talán föltehetnénk a költői kérdést: Hé, atyafi, melyik út vezet Gyulára? S vajon melyik a rövidebb? Hosszabb eszmecsere után kiderül, hogy két út van (a térkép tehát nem hazudik). Az egyik hosszabb, a másik rövidebb, csak éppen azt nem tudja senki, hogy melyik és mennyivel. Végül is arra megyünk, amerre eredetileg is akartunk, bele a viharos szélbe. Két igen érdekes dolgot tanulmányozhatunk útközben: a másik két biciklit hátulról, meg hogy milyen változatos dudorok és repedések találhatóak az aszfalton.

            Estére szállásunk vagyon, előre lebeszélve. Pici hiba csúszott a szervezők számításába, mert egy nappal korábbra vártak minket. Ami főleg azért kár, mert a Cserkúti házaspár vendégváró programjának fénypontja egy valódi bajai halászlé lett volna. A nyál is összefut a szánkban bármilyen étel említésére. Száz kilométert tekertünk széllel szembe, majd negyven kilós cuccal, így aztán kissé bágyadtan üldögélünk Cserkútiék nappalijában és próbáljuk az udvarias társalgásnak legalább a látszatát fenntartani.

            Az elmulasztott halászlé okozta keserű csalódást egészen vacsoráig nem sikerül kiheverni. Akkor viszont igen, mert olyan paprikás krumplit kapunk - a háziasszony szerényen „egyszerűnek” titulálja - amit később még sokszor emlegetünk. Mielőtt hozzálátnánk, a házigazdától kapunk egy ún. „aperitifet”. Színtelen folyadék, első látásra ártalmatlannak látszik, de ahogy kitölti, legalább tizenöt buborék marad a felszínén. (Az ártatlanabbak kedvéért: a buborékok száma megbízhatóan jelzi, hogy valódi házi jellegű szívvidámítóval van dolgunk, nem holmi bolti löttyel.) Na, azért nem olyan veszélyes, néhány perc múlva már levegőt is tudunk venni. Ezután már mesés gyorsasággal ürítjük ki evőedényeinket. Szimbolikus szünet, ám a háziasszonynak van szeme, kínál. Egy idő múlva döbbenten vesszük tudomásul, hogy a jókora lábas - bár talán helyesebb volna kondérnak nevezni - teljesen kiürült. Szerény viszonzásképpen meghívjuk a házigazdát egy korsó sörre a közeli búfelejtőbe és visszatérve borzasztó elégedetten nyújtózunk el hálózsákjainkban a nappali padlóján.

            Reggel az időjárásjelentés egész napra viharos szelet jósol. Esedékes egy pihenőnap, úgyhogy irány a várfürdő. Biciklinyeregtől elkínzott fenekekre nincs jobb dolog a gyógyhatású termálvíznél! A nap folyamán még vásárolunk egy lottószelvényt is – közösen - hogy öreg napjainkra legyen miből biciklizgetni. Meg is beszéljük részletesen, mire költjük azt a pár milliót. Jobb az ilyesmit előre tisztázni, mert aztán csak a kapkodás van.

            Közvetlenül indulás előtt meglátogatjuk az új kerékpárosboltot, ami éppen ma nyitott.

            - Hová? - csapja össze a hölgy a kezét. - Biciklivel?!

            Értetlenül rázza a fejét, tördeli a kezét, és mikor kilépünk, csaknem sírva fakad. Egy kicsit szomorúan távozunk mi is, hisz nemsokára elhagyjuk az országot, ki tudja, mennyi időre.

Kerékpárral Törökországig - II. fejezet

 

II. fejezet, melyben…

…szó esik az alföldi kerékpározás örömeiről. Miért szárad a vacsora a fürdőszobában? Ismerkedjünk meg Kobajasi úrral, aki nem karmester, de motorozik és trombitál, ezenkívül tényleg japán. A Felkelő Nap országában sohase mondd, hogy „csin- csin”!

 

A Nagy Magyar Alföld nem kimondottan ingergazdag környezet kerékpáros túrázók számára. Egész fantasztikusan lapos, például. Szinte, mint egy síkság. A települések olyan messze vannak egymástól, hogy rokonlátogatásra csakis a hajnali vonattal érdemes elindulni. Vagy mondjuk valahol a ködös messzeségben látsz egy aprócska vonalat. Úgy délre, mire odaérsz, kiderül, hogy az egy kb. huszonnégy méter magas jegenyenyárfa. A táj annyiban változatos, hogy jobbról kukorica, balról tengeri, és ez így megy jövő péntekig. Traktor! Úgy megörülünk neki, mint gyermek a cukorkának. Végre történik valami!

            Ezenkívül erősen tűz a nap és igen erős a forró déli szél. Még beszélgetni sem nagyon lehet, hiába haladhatnánk egymás mellett hárman is akár. Úgysem jön semmi, ami meg jönne, azt húsz kilométerről látni. A legjobb ilyenkor alázatosan fejet hajtani és belebámulni az izgalmas szürke aszfaltba. Tekerni, csak tekerni. Erről a tájról is csak Petőfi tudott szépen írni. A tehetség, az tehetség. De azért ő sem itt lakott, inkább a pesti Pilvaxban múlatta idejét országos kóborlásai után.

            Buzitánál társaságunk akad. Fiatal, lelkes srác, Olaszországba készül az idén. Természetesen kerékpárral, mint minden rendes ember. Átlag öt másodpercenként kérdez valamit. Szegény P. az áldozat, udvariasan, részletesen és kimerítően elmond mindent kerékpáros társulásunk múltjáról, jelenéről, esetleges, várható és feltételezett jövőjéről, bár ez utóbbi még csak a csillagokban van megírva. Ez a nyomorult szél meg csak fúj szembe, forrón, és hamarosan mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy Magyarország e kies vidékén sokkal kevesebb az oxigén, mint máshol.

            A srác elbúcsúzik és kénytelenek vagyunk nyomban megállni, mert valamit sürgősen meg kell nézni a hátsó keréknél, vagy az elsőnél. De az is lehet, hogy a kettő közt. Biharkeresztesnél már épp elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy szállást keressünk. Egy-két büszke panzió szemrevételezése után - meg az árak megtudakolása után - egy gólyafészkes kicsi házikó udvarán málházunk le, N. Jánoséknál. Valódi ágy, tiszta paplan. Igazi forró víz is van. A háziasszony szelíd erőszakkal elszedi és kimossa, valamint megszárítja izzadt útiruhánkat.

            A csomagokkal, a biciklikkel meg velünk szépen meg is telik a ház, a maradék helyen megpróbálunk közlekedni. Ezután T. előadja magánszámát, avagy mi a teendő, ha az ember hátizsákjában kiömlik egy egész doboz tusfürdő. T. e tényt nem egészen jól nevelt fiatalemberhez illő szavakkal kommentálja. Sajnos, a tusfürdő a vacsoránkat is illeti, vagyis inkább ellepi, aminek következtében a kenőmájast, zacskóslevest és egyéb finomságokat először is le kell tusolni. Ezután szépen sorba rakva a fürdőszoba polcán díszelegnek meghitt barátságban a fogkrémmel és fogkefével.

            Mindezen izgalmas előkészületek közepette ismerkedünk meg a másik szoba lakójával, bizonyos Kobajasi úrral, aki rögtön leszögezi, hogy nem a híres karmester rokona. A Kobajasi név olyasmi Japánban, mint errefelé a KIS. Vagy a Nagy. Vagy a Kovács. Vagy a Tóth. Kobajasi úr egyenesen a szent Fujijama környékéről került ide. Biztosítási ügynök, vagy valami ilyesmi, de nem egészen szokványos, mert évek óta egy óriási Honda motorkerékpárral száguldozik összevissza Kelet-Európában. Ezenkívül a klasszikus zene nagy rajongója, és mivel Japánban borzasztó drága a koncertjegy, mindenütt koncertekre jár. Mikor azt mondom, Szlovákia, azonnal fölcsillan a szeme és azt mondja, Kassa. Majd közli, hogy kilencvenháromban motorozott ott és meghallgatott egy kitűnő Csajkovszkij-előadást.

            Kobajasi úr irgalmas szívűnek tűnik. Látva, milyen félelmetes tempóban pusztítjuk az ennivalót, virslivel kínál, aztán rohan a szobájába mustárért, majd hoz még szódát, szörpöt, narancsot és egy palack muskotálybort. Túláradó szívélyességét tokaji aszúval viszonozzuk, amit P. tartogatott „kellő alkalomra”. Kobajasi úr rémülten rázza a fejét és forgatja a szemét, mikor megtudja, merre indulunk. A kínai konyha borzasztóan fűszeres, a magyar viszont veri gud, különösen a gulyás. Iszunk egy kortyot egymás egészségére, aztán Kobajasi úr megint visszaüget a szobájába és egy gyanús külsejű fekete dobozzal tér vissza, amiből legnagyobb csodálkozásunkra egy egészen aprócska trombita kerül elő. Sápadtan és használtan csillog a pici hangszer, nyilván sokat forgatja Kobajasi úr, amikor magányos utazásain társaság nélkül üldögél idegen hotelokban és panziókban, egyedül, este egy idegen ágy szélén.

            A leheletével melengeti fel a hangszert, aztán megáll a szoba közepén és magasra emelt fejjel játszani kezd. A muskotályos-aszúboros lehelet nyilván jót tesz a hangszernek, klasszikus dallamok szólnak, Mozart, Beethoven, egy darabig tisztán, de Kobajasi úr hamar kifullad, nagy tüdő kell ehhez, mutatja lihegve. Japánban nagyon drága a koncertjegy, ismétli, de például Brünnben, ahol kilencvenegyben motorozott, nagyon is olcsó. Iszunk még egyet a megbonthatatlan magyar-japán barátságra. Japánul koccintunk: „kampei”. Ha már arrafelé járunk, mondja Kobajasi úr, ugorjunk át Japánba is. De semmiképpen se koccintsunk „csin-csinnel”, mert izé, hát szóval csin-csin japánul az a bizonyos testrész, ami a férfit a nőtől megkülönbözteti.

            Ilyen fontos információk birtokában, úgy érezzük, bátran neki vághatunk Japánnak is, így aztán elégedetten el is megyünk aludni.

Kerékpárral Törökországig - I. fejezet

 

I. fejezet, melyben…

…hőseink igazából elindulnak. Szó esik továbbá a zenéről, a romantika alapvető kellékeiről, valamint a borzasztó riasztóról és egy elméleti csukáról.

            A búcsú után egyhangúan peregnek a szótlan kilométerek. Az ebéd még otthoni szendvics, aztán hirtelen szerencsénk lesz. Nagykállón, a keresztúton egy igazi patkó hever. Jó nagy, szemmel láthatóan nem pónilóra való. Ez biztos nagy szerencsét hoz… Illene fölvenni, de hát plusz másfél kilót? Erre a kerékpárra?

            A harangodi kemping lesz első szálláshelyünk. Csupa homok és akác, az akácon tüskék, így az esti program egyből adott is: belsőgumi-ragasztás.

            Sajnos, van a közelben egy céllövő bódé is, a tetején két ruhásszekrény nagyságú hangszóróval. Egyetlen kazetta forog körbe-körbe, melyen egy hang nélküli - mármint énekhang nélküli - nőszemély sikoltozva hozza a világ tudomására, hogy valaki jobban csinál valamit, mint egy másik, de ez a másiknak direkt tetszik, aminek következtében jó lesz a buli, bébi, add a kezed, sej. A művészeti kompozíció eszmei mondanivalója nem igazán ragyog kristálytisztán és terrorista hajlamaink sincsenek. Mert akkor esetleg nyugodt lelkiismerettel elvágnánk, nem, nem a nő nyakát (civilizáció!) de legalább a főkábelt.

            De agresszív hajlamaink nincsenek. Legalábbis egyelőre. Ezért vagyunk kerékpáros utazók és nem terroristák. Gyorsan belátjuk, hogy a környezet romboló akusztikai ártalmait egy romantikus szalonnasütés enyhítheti. Esetleg. Minden kellék adott: a., vöröslő naplemente, melynek utolsó sugarai sejtelmesen csillannak meg a lágyan fodrozódó víz színén, b., bársonyos alkonyi szellő, amely titkokat suttog az akáciák örökké szomorú levelei között, c., csalogány magányos esti dala, mely fájón zsongítja az utazó szívét, aki is ez okból elhagyott otthonára emlékszik.

            Az éjszakában apró neszek és surranások hallatszanak: a homokos talaj kiválóan megfelel az ürgéknek. Percenként surrannak el a fák közt, a száraz akácleveleket zizegtetve, néha hátsó lábukra emelkednek és sasszemmel fürkészik a környezetet. Vagyis hát, ürgeszemmel, de pont olyan figyelmesen, mint egy sas.

            Az est további eseménye két kissrác, akik fáradhatatlanul szaladgálnak a tábor egész területén. A kisebbik valami nem egészen helyénvaló dolgot cselekedhetett, mert a másik figyelmeztetően kijelenti: - Ilyenkor szoktam ideges lenni.

            Még belegondolni is rettenetes, mik történhetnek, ha egy ilyen nehézsúlyú legény begurul. Inkább megkínáljuk őket egy kis zsíroskenyérrel meg szalonnával. Tíz perc múlva visszajönnek: Bácsi, tessék már másik szalonnát tenni a kenyérre, mert az első leesett. Hát igen, a szalonna leesik a kenyérről, különösen fogócskázás közben, ezt bárki beláthatja. Kapnak másik szalonnát, pontos használati utasítással: szalonnát kenyérre hüvelykujjal rászorítani, úgy szaladgálni.

            Aztán végre csend lesz, mehetünk aludni. csak még előbb P. beállítja a riasztót, mert próbáljuk már ki, ha megvan. Elektronikus. Mozgásra reagál.

            A reggel tiszta és madárdaltól hangos. A sátorban zöld félhomály, mint egy akváriumban. Milyen jó is ez, összekuporodni a jó meleg hálózsákban, azzal a boldogító tudattal, hogy egy jó ideig még nem kell fölkelni…

            A zsongító hangulatot a riasztó borzasztó vijjogása töri apró darabokra. Kipattanunk a sátorból (na jó, mondjuk kimászunk), de alighanem csak az ürgék kíváncsiskodtak. Riasztó sikeresen kipróbálva. Rettenetes. Ezután már eléggé nehéz elaludni. (De csak nekem.) Leslattyogok a vízpartra, a stégre. Mennyi hal! És mekkorák! Érdekes lenne, ha a fiúkat mondjuk egy kétkilós csukával ébreszteném… nyárson sülve… ott azon a bokron van is alkalmas egyenes hajtás… nem, az kicsi… komoly nyárs kell egy ekkora halnak.  Végül is, ennek a csukának piszok egy szerencséje volt. Időhiány! Indulás előtt még teát is kell főzni.

 

Kerékpárral Törökországig - Az indulás

 

Itt van az a bizonyos nap, amely másfél évvel ezelőtt oly távolinak tűnt. Nem is igen ízlik a reggeli, ami kár, mert T. mamája igazán pompás rántottát készített reggelire, amúgy jó magyarosan. Ott benn valahol, talán a szív és a medencecsont között, de nem egészen pontosan a gyomor tájékán, mintha egy nagy kő lenne, na, nem túl nagy, talán, ha olyan ötkilós-forma, ami isten tudja, honnan került oda az éjszaka folyamán.

            Fölpakoljuk a holminkat, amitől az a valami, ami eredetileg kerékpár volt, a felismerhetetlenségig megváltozik, és így részint erősen túlterhelt, de mindössze kétkerekű teherautóra, részint részeg absztrakt képzőművész mobilszobrára kezd emlékeztetni. Igen hatásosan vonulunk végig a városon, citromsárga és égszínkék mezben, lila sisakban, sötétzöld biciklin, nagy, piros oldaltáskákkal és hátizsákokkal, amelyekről a látható fény spektrumának valamennyi színárnyalatában játszó kisebb csomagocskák lógnak le, az egész át - meg átkötözve rikító kanárisárga hegymászókötéllel.

            A művelődési ház falánál szépen sorba állítjuk a járgányokat. Hát már adjuk meg a módját, ha indulni kell. Tévé, sajtó, néhány szülő, akik természetesen pityeregnek egy kicsit. Mi hárman természetesen nem, mert kemény férfiak lennénk, vagy mi a szösz. Amúgy meg, pár ezer kilométerre megyünk, kelet felé, na, ugyan már.

            A ZTV riporternője „néhány mondatot” kér. Természetesen. A kamera és a mikrofon együttes hatására az a kisebb, ötkilós kő valahol a belső szervek titokzatos tájékán mintegy nyolcszorosára növekszik. Egy órával később már teljesen világos, mit kellett volna EHELYETT mondani, komoly veretes mondatokat, amelyek odaszögezik a nézőt a képernyő elé, néhány remek poén, melynek hallatán még Karinthy Frigyes is elzöldülne a sárga irigységtől. A végére megható befejezés, egy komoly utazóhoz méltó THE END, aki dacol minden veszéllyel, csakazértis keresztülmegy a jég sivatagon (vagy a tűzsivatagon), és megzaboláz minden fenevadat. Nézők a meghatottságtól zokognak és idegösszeomlást kapnak és végre valahára komolyan elgondolkodnak a nagybetűs ÉLET értelmén. Függöny.

            Ehelyett ilyenkor (az ember) azt kérdezi (saját magától), hogy ugyan, hogy mondhattam ekkora baromságokat, legalább ne vigyorogtam volna ilyen hülyén és biztos benne lesz az is, amikor megvakartam a bal fülemet. Mint aki először lát mikrofont! (Pedig már másodszor). Suta puszik és ölelések, „Vigyázzatok magatokra!” és „Ugye, van nálad papírzsebkendő?”. Induljunk már, jó?

            Na végre! Nyeregbe, magyar! (Két „Tóth” van a csapatban.)

Néhány kocsi elkísér minket a város határáig, néhány kerékpáros a tiszai kompig. Az előttem kerekező csomagtartóján piros rózsa, sárga rózsa, hátul apró, nemzetiszín zászló. Mármint magyar. Az enyémen nincs, isten tudja, milyen diplomáciai bonyodalom kerekedhetne belőle, a világért sem szeretném, ha emiatt romlana két szomszédos, sőt egykor erősen baráti ország kapcsolata. Akkor már romoljon szépen, ahogy normálisan szokott, csak úgy, saját magától.

Behajózunk. Vagyis bekompozunk. Még egyszer visszaintegetünk, aztán meg kihajózunk. Kikompozunk. A folyó kanyarulata lassan eltakarja a parton maradottakat.

Hárman maradtunk.