X. fejezet
Dudorászási hajlam. Egy veszélyes
sav. A fekete fogkefe lehetséges karrierje. Végre az Alföld vége. A tanítónőket
megégetik, ugye?
Alig
is, hogy keleten kinyitotta álmos szemét a rózsaujjú hajnal, Utazónk már talpon
volt. Dudorászva csomagolt, valami egészen furcsa és különös ősi dallamot, ami
így kezdődött: - Ecc- pecc-kimehecc.
Ezt
dudorászta, csak éppen rock and roll dallamra. Az eredményt kielégítőnek
találta. Egy kicsit még akkor is dudorászott, mikor útnak indultak, de aztán
jött egy jó kis domb, ami erősen mérsékelt minden dudorászási hajlamot és
inkább a lihegési hajlamot segítette elő. Utazónk nem bánta. Ez is csak azt
jelezte, hogy végre véget ért a rettenetes, a szörnyűséges, a borzasztó Alföld.
A domb lejtőjén persze ismét szárba szökkent dudorászási kedve, s ezúttal egy
instrumentális gitárszámot választott bőséges repertoárjából, ami így kezdődik:
-Viuúj- vejjna- viíj, dojng- oáuú!
Ugye
ismerős? Erről a felkunkorodó dallamvégről, erről az „oáuú”- ról neked is
beugrott, ugye, Nyájas Olvasó? Mindannyian emlékszünk erre a dallamra! Hát
hogyisne emlékeznénk! Hisz kötelező volt zeneórán! Utazónknak is nagyon
tetszett e dallam. Bár erre, hogy teljesen őszinték legyünk, erre az égvilágon
semmi nem utalt, hacsak az nem, hogy tizenhétszer dudorászta el egymásután.
Ebben
a pillanatban a Jármű veszélyesen megingott.
Csak
éppen teljes mértékben semlegesítették a Föld mágneses erővonalai. (A páratlan
spinű elektronok miatt.) Teljes mértékben, mindig, kivéve, ha éppen Járművek
kószáltak a közelben. A Járművek elektrovibrációs tere ugyanis - és egy kis
permanens elektrovibrációs tér mindig volt körülöttük -, teljes mértékben
semlegesítette a Föld mágneses erővonalait. Ez afféle oda-vissza kapcsolat
volt.
A
gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy a fekete hernyó rémületesen agresszív
belső nedvei az égvilágon mindenre és mindenkire teljességgel ártalmatlanok
voltak. Persze a Járműveket kivéve. A nagyon kevés dolgok egyike volt ez, ami
egy Járműnek egyáltalán ártani képes. Rájuk viszont bizony akár végzetes
hatással is lehetett. A kerekeit mindenesetre teljesen szétmarta volna. De akár
végzetes károkat okozhatott a Jármű elektrovibrációs terében is. És akkor a
Járműnek annyi.
Az
ő terük ugyanis egyedi mátrixhoz kötődött, egy annyira egyedi és sajátos
elektronkonfigurációhoz, amely csakis és kizárólag egy bizonyos Járműre volt
jellemző.
„Phű”-
sóhajtott a Jármű megkönnyebbülten és megtörölte izzadó homlokát. Persze nem
igazából. Hanem csak úgy lélekben. Hisz, ha már azt esetleg elfelejtetted
volna, Nyájas Olvasó, hangképző szervei nem voltak, homloka még kevésbé, hogy
az izzadtságmirigyek abszolút hiányáról már ne is beszéljünk. Lelke viszont
volt, nagyon is volt, méghozzá távolról sem holmi egyszerű, mindennapi lelke,
hanem egy nagyon is nem hétköznapi, sajátos és megismételhetetlen, sőt, bizonyos
vonatkozásokban - akár! - magasan az átlag fölé emelkedő, csodásan bonyolult,
tökéletesen kidolgozott és fenségesen nagyszerű lelke volt őnéki.
Legalábbis
a Jármű így gondolta.
Ki
miben hisz, abban idvezül, ahogy azt a régiek mondták.
Az
Utazó az egészből csak egy nagy, szőrös, fekete hernyót látott az Úton, s úgy
vélte, tiszta szerencse, hogy kikerülte. Nem mintha különösebben kedvelte vagy
nem kedvelte volna a dögnagy randa szőrös fekete hernyókat - azt azért valljuk
be, Nyájas Olvasó, hogy az édes kis hófehér csincsillanyuszika, avagy a
tündibündi édibédi kis palotapincsike SOKKAL szeretetreméltóbb jószágok -
szóval nem, nem azért.
Csak éppen nem
nagyon szerette, ahogyan az undorító, bűzhödt, sárgászöld lé vastag sugárban
kifröccsen a péppé mázolt hernyó szétszivárgó beleiből.
Na jó, egy kicsit
azért sajnálta is. Végtére az undorító hernyó is csak olyan teremtmény, mint
bármely más - mondjuk a csincsillanyuszika – még, ha ronda és utálatos is.
Igazából, ha úgy vesszük, tényleg sajnálatra méltó élőlény ez, hisz szegény
végképp nem tehet róla, hogy a szeszélyes természet ily kegyetlenül bánt vele.
Milyen szomorúan
araszolt át az úton. Szinte föl sem emelte a fejét. Fáradtnak látszott és
aggódónak, ahogy leverten vonszolta hosszú, fekete sörtékkel borított testét,
mint egy szomorú, életunt fogkefe.
Utazónk agyán
ekkor csodálatos ötlet villant át, mintegy villámcsapásszerűen. Fogkefe! Fekete
fogkefe! Miért nem gyártott még soha senki fekete fogkefét? Pirosat, kéket,
sárgát, zöldet, pipacsvöröset, neonlilát és aranyozott fehéret igen, feketét
soha? De hát miért nem, az isten szerelmére? Hisz a fekete fogkefe, e halál-színű,
temető-légkörű, sírbolt-kisugárzású attribútum oly hatékonyan figyelmeztetne
minden fogmosó állampolgárt a mulandóságra, hogy csak na! Nyomban eszükbe
juttatná, hogy fogaik bármily csillogóak, hófehérek és porcelánkeménységűek is
ma, nemsokára megsárgulnak, megkopnak és kitöredeznek, majd teljességgel
kihullanak, s csak alig egy-kettő marad a helyén közülük, hogy annál hátborzongatóbban
ékesítse a temető humuszába ágyazódott megsárgult koponyát!
Az Utazó
elábrándozott. Hatalmas, bőszen dohogó gyárakat látott, melyek végeláthatatlan
futószalagjai milliószámra ontják a fényes, fekete, csillogó fogkeféket. „Bár
tulajdonképpen lehetne matt is – morfondírozott. Persze, miért is csillogna. A
koporsó-matt, föld-fénytelen fekete szín sokkal hatásosabb lesz. Úgy vélte,
ezzel a korszakalkotó találmánnyal igen jelentékeny pénzösszegre tehetne szert.
Micsoda Utazásokat tehetne! Eljuthatna akár a Piramisok Földjére is, meg még
messzebb, nagy hajóval át a Végtelen Óceánon, körbe minden Földrészen, körös-körül
és keresztül-kasul az egész Földgolyón!
A Jármű sóhajtott
egy keserveset és lemondóan megcsóválta a fejét. (Persze nem igazából). Úgy
vélte, az Utazó sikerrel pályázhatna „A Világegyetem Legélhetetlenebb Élőlénye”
címre. De ettől azért nem kedvelte kevésbé. Sokkal inkább zavarta volna, ha az
Utazó rámenős és pofátlan, vagy esetleg gazdag, bár az majdnem ugyanaz.
(Gondolta a Jármű. Mi természetesen tudjuk, hogy ez azért nem egészen így van.
Legfeljebb többnyire. De nem mindig!) A fekete fogkefe ötletén viszont
elgondolkodott. Persze reklámkampány kell. Esetleg villogó mosolyú tévésztár
szájában minimum negyven hófehér foggal a kamerába mutatja fekete fogkeféjét s
férfiasan, érces hangon ujjongva közli a nagyvilággal: „Minden reggel
ráébreszt, hogy meg fogok halni. Ébredjen rá ön is! Minden reggel!” Vidám zene,
kristálytiszta női vokál, esetleg rappelve: „Halál-kefe, az egész család kedvence!
Ráébred, hogy elmúlik az élete!” Igen, ez a „Halál-kefe”, ez jó! Esetleg ”
Hulla-kefe”?
A Jármű végül is
úgy döntött, hogy ezt még egy kicsit csiszolni kell. De hogy az ötlet egy
aranybánya, az biztos.
Felevickéltek egy
meredek dombtetőre és megkönnyebbülten néztek vissza a rettenetes, a borzasztó
Alföldre, amely per pillanat meleg, kék párába burkolózott, immár mélyen
alattuk. Túlélték, ha nehezen is. Most már friss, zöld hegyek, árnyas völgyek
és vidáman csobogó patakok meg egyebek vártak rájuk, le egészen a tengerig. A
tenger! A csodás, azúrkék messzeség! Kagylókkal meg egyéb izékkel borított
forró homokföveny, játékos kedvű delfinek és a sirályok ingerült vijjogása!
(Ezek a sirályok valamilyen rejtélyes okból kifolyólag egyfolytában ingerültek
voltak. A fene se értette.)
Ez volt az első
komolyabb lejtő eddigi Utazásuk során. Lassan lódultak neki a dombtetőről, mint
ahogy az igazi ínyenc sem rohan rá csámcsogva az ételre. (Na persze, kivételt
képez az az eset, ha ínyencünk mondjuk éppen két hete egy falatot sem evett.
Na, azt látnád, Nyájas Olvasó.) A Jármű kerekei először surrogni kezdtek. Aztán
zúgtak, majd egyre magasabb hangon süvítettek és mikor elérték a lejtő kínálta
maximális sebességet, átmentek ultrahangba. „Ez már döfi!” - szólt a Jármű.
(Persze csak magában.) Az Utazó meg szeretett volna egy jó nagyot kurjantani!
Csak úgy, cél nélkül, hetykén és vidáman! Micsoda érzés lefelé száguldani,
könnyedén és szabadon, félig-meddig mintegy megszabadulva a gravitáció átkos
kötelékeitől! Hej, Alföld, Alföld! Hát hogyan is tudnál ehhez hasonló tiszta,
boldog örömet kínálni, minden igyekezeted dacára! És végül is miért ne
kurjantana? Ki tilthassa meg, mi? Juhéééé!
Apró falvak
mellett zúgtak el, amelyeknek nevei ma már csak furcsa, idegenes hangzásukkal
ébresztenek kíváncsiságot, noha e régen feledésbe merült szavak egykoron
tévedhetetlenül és félreérthetetlenül jelentettek valamit, csakis és pontosan
egyes-egyedül egyvalamit és semmi mást. Az Utazó megállt az egyikben, a templom
előtt, a főtéren szalonnázni, és hozzá ette a Három Grácia által a kempingben -
vagy campingben - adományozott nagy piros paradicsomot. Egyszer csak az egyik
nagy, sárga házból kétségbeesetten sikoltozó aprócska nőszemély szaladt ki,
nyomában feldühödött tömeg, láncokkal, vasvillával, kötéllel, ásóval, kapával,
valamint egyéb mezőgazdasági eszközökkel.
Egy kislány
haladt el a templom előtt és az Utazó odakiáltott neki:
- Hé! Kislány!
Miért bántják azt a nőt?
- Az az új
tanítónő. Hármast adott az igazgató fiának – tájékoztatott a kislány
kelletlenül. Mit minden kislány, ő sem szerette, ha kislánynak hívják.
Az Utazó
mélységesen megdöbbent. Hát milyen világ ez, ahol ilyesmi megtörténhet,
kérdezte bensőjében dúló jogos haraggal. Hát nincs senki, az igazságnak egy
utolsó árva bajnoka, vagy legalább magányosan kóborló lovag, aki megtorolná e
szörnyű gaztettet? Az Utazó nagyon sajnálta.
Az igazgatót,
természetesen. Micsoda szemérmetlen perszóna lehet, ha képes volt ily
galádságra. Elégedetten figyelte, ahogy a tömeg utolérte az inaszakadtából futó
kis alakot. Nem sokat cicomázták a dolgot, ahogy az várható is volt. Egyszerűen
földre teperték, összerugdosták és biciklilánccal püfölték. Majd gúzsba
kötötték és a tér közepén álló máglyához hurcolták az elvetemültet. Még mielőtt
meggyújtották a magasra tornyozott rőzsenyalábot, az igazgató beszédet tartott.
Mint mondta, ő egyáltalán nem táplál haragot e szegény szerencsétlen
eltévelyedett elmebeteg iránt. Még most is nyitott a párbeszédre és kész teljes
mértékben megbocsátani, amennyiben a tanítónő téveszméit ezennel nyilvánosan
megtagadja, a gyereknek jelest ad - kinek zsenialitását az összes többi
tantárgyból kapott jelesei kitűnően, bizonyítják -, valamint a továbbiakban
kötelezi magát, hogy naponta háromszor - tetszés szerinti időpontban - csókkal
illeti az ő, azaz az igazgató lába nyomát. A tömeg helyeslően éljenzett.
Az Utazó úgy
vélte, az igazgató megható szavai érvényt szereztek a jognak és az igazságnak,
amit ez a nőnemű pedagógus midezidáig nem átallott lábbal tiporni.
Kivételesen a
Jármű is teljesen azonos véleményen volt vele. Hármast az igazgató gyerekének?
Ilyesmi még eleddig nem fordult elő az ismert Világegyetemben! Úgy látszik,
semmi érzés nem maradt e pedagógus nőszemélyben. Nem, semmilyen mértéket nem
ismert már ez az emberi mivoltából kivetkezett fenevad. Szeretve tisztelt
felebarátaim! Vajon meddig tűrjük még, hogy e gaz árulók, a Gonosz e földi
követei lábbal tiporják őseink megszentelt törvényét? Polgártársak! Vajon
meddig tűrjük még tétlenül, hogy emberbőrbe bújt farkasok ólálkodjanak
közöttünk, akik fittyet hánynak a közerkölcsnek, valamint veszélyeztetik a
társadalmi békét, nemkülönben ártatlan gyermekeink jövőjét? Nem szolgálták-e
meg már százszorosan, ezerszeresen, milliószorosan e toportyánférgek, hogy
bőszen nyakukra tapossunk, nemcsak az Igazság szent nevében, hanem csupán
színtiszta önvédelemből is? Hisz a gennyes kelevényt csakis radikális
operációval metszhetjük ki mindörökre a társadalom beteg testéből, még mielőtt
veszélyeztetné az egész nemzet épségét!
Phű. Remélem,
megbocsátasz, Nyájas Olvasó. Kissé mintha elragadott volna a hév. Jól ismersz.
Tudod, hogy nyugodt ember vagyok. De, ami tényleg sok, az tényleg sok. Még hogy
hármast az igazgató gyerekének.
Az Utazó és a
Jármű kedvtelve nézték, ahogy ropogva lángra lobban a máglya. A tér fölött
hamarosan égett hús bűze szállt és a gonosz kis tanítónő sikoltásai komor
visszhangot verve haltak el a templom kora neogótikus falai között. A kis
közjátéktól felvillanyozódva haladtak tovább, kipirult arccal, csillogó
szemekkel, kitágult orrlyukakkal és véredényekkel, emelkedett hangulatban és
vérnyomással.
Mármint az Utazó.
A Járművel ilyesmi a csillogó szemek - sőt egyáltalán bármifajta látószerv -
hiányának fennállása miatt nemigen eshetett meg. Hogy az esetleges orrlyukat,
arcot, véredényeket már akár ne is említsük.
