Bájsziköl (11. rész)

 

XI. fejezet

 

Vajon nevelhetőek- e a szülők? Egy boldogtalan király gyanús halála. Ó, idők, ó, vámosok! Utazónk áldozatul esik egy Pénzváltó Hiénának, ám a Jármű rögvest törleszt.                           Költő a bankón.

 

Néhány dombtető után megálltak szusszanni. Az Utazó hirtelen gondolatváltással azon kezdett tűnődni, hogy vajon neki egyszer lesznek-e gyerekei, s ha igen, vajon milyenek? Olyasmik, mint ő? Netán egészen mások, mint ő? Lehetséges-e vajon, hogy esetleg egészen mások lesznek, de olyannyira, hogy igazából nem is nagyon értik majd egymást? Rettenetes!

Bár igazából, ha jól meggondoljuk, nem is annyira. Sőt, ha elég alaposan körülnézünk, mindjárt látjuk, hogy a gyerekek szinte sosem értik meg a felnőtteket. Na persze ez fordítva is teljes mértékben érvényes. Különben: hogy is érthetnék meg egymást, hisz az egyik - tehát a gyerek -, sokkal fiatalabb a másiknál, míg a másik - értelemszerűen a felnőtt -, sokkal idősebb az egyiknél.

Túl nagy köztük az időszakadék, mese nincs. Ezt egyszerűen lehetetlen áthidalni. Persze vannak kivételek. Néhány gyerek állítólag egész jól kijön a szüleivel. De ez csakis úgy lehetséges, hogy előzőleg alaposan megnevelte őket. Másként nem. A szülők ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, igenis nevelhetők. Csak nagyon sok kitartás kell hozzá. Meg rengeteg türelem.

És persze, százszázalékos eredményt azért ne várj.

Jókora, mesterséges domb tűnt fel a láthatáron, tetején nagy szoborral. Valamiféle emlékműnek tűnt. A szobor közelebbről nézve hosszúruhás pasast ábrázolt, aki igen ijedtnek látszott. Feliratot is raktak rá. Eszerint a pasi egy király volt, másképpen uralkodó. Ezek folyton szobrokat meg emlékműveket emeltettek maguknak, attól való félelmükben, hogy a népek idővel teljesen elfelejtik őket.

Mára már kiderült, hogy ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ki emlékszik ma már egy királyra? KIT ÉRDEKEL egy fikarcnyit is, hogy ki a fene volt egy király?

Ez a király, akinek az emlékműve előtt az Utazó épp álldigállt, egy kicsit azért különbözött a többiektől. Na persze nem az életében, mert az lényegében minden királynál egyforma volt - koronázás, néhány csata, pompás temetés -, hanem inkább a halálában. Ez a király ugyanis furcsamód belefulladt egy patakba. Megalázó halálnem egy királynak, mi? Harcban elesni, az egy királynak normális. Megmérgezik, oké, de belefulladni? Egy patakba? Ráadásul ilyen kicsibe? Azokban az időkben - nem képzelnéd, Nyájas Olvasó, milyen nehéz és vészterhes idők voltak ezek - páran eléggé kitartóan akadékoskodtak ezzel a vízbefulladással kapcsolatban. Kicsit gyanúsnak találták, hogy a király nyaka körül vastag kötéldarab lógott, jó szorosra húzva, meg hogy a szemtanúk szerint a király nyelve a szokásostól feltűnően nagyobb mértékben kilógott a szájából. És roppant furcsán lila volt az arca és a szeme is szokatlanul kiguvadtnak volt mondható. Másokat meg az zavart, hogy a király hátából három nyílvessző, meg két nagy dárda meredt ki.

Mi ebben a furcsa kérdezhetnénk, a király vízbefulladt, biztos ellógta az úszóleckéket, aztán meg ezek a hegyes dolgok ráestek és beléfúródtak szegénybe. Van ilyen.

Utazónk elhagyta a szerencsétlen, úszni nem tudó király emlékművét. Nem volt különösebben szomorú, hisz elvégtére ugyan melyik király volt már boldog a világtörténelemben? Megmondjam, Nyájas Olvasó? Semelyik. A királyok boldogtalansága egyszerűen a szakma velejárója volt. Afféle munkahelyi ártalom. Ha történetesen király voltál, mindent megkaphattál, amit csak szemed - szád megkívánt, de cserébe természetesen sose lehettél boldog. Valamit valamiért. Ezt így mondja ki az entrópia olykor kegyetlennek látszó, ámde valójában nagyon is igazságos törvénye. 

 

Városka közeledett. Vagy ők közeledtek, ezt homogén rendszerben nemigen lehet megállapítani, ugye. És ekkor az út mentén apró zöld - fehér táblácskák bukkantak fel, "vám- zoll" felirattal. Utazónk szíve összeszorult. Nem is oly rég a határokon még igen bajos volt átkelni, napirenden voltak a motozások és az áru-elkobzások. És bizony akármilyen törvénytisztelő állampolgár voltál, VALAMI kis félnivalója mindenkinek volt.

Te persze ezt már nem értheted, Nyájas Olvasó! Hogyan is érthetné meg e félelmet egy olyan kor szülötte, amelyben a valahai határok már régen elvesztették jelentőségüket? Ugyan hogyan is élhetnéd azt az érzést, amely még az Utazó nemes és bátor szívét is összeszorította, mikor Neked, mai korunkban, itt és most a határon átkelni afféle régimódi, megható szertartást jelent, a kötelező eszem-iszommal, na és persze az elutasíthatatlan ajándékokkal! Hisz Téged, ha csak felbukkansz bármely határátkelőhely, e régmúltból itt maradt relikviák közelében, már lobogó zászlók és lelkes transzparensek köszöntenek! És - bár a törvény távolról sem kötelez erre-, egyszerűen MUSZÁJ megállnod, hogy végighallgasd a vámparancsnok, e derék, joviális ember félórás üdvözlő beszédét a zászlókat fennen lobogtató, a meghatottságtól könnyező szemüket hófehér keszkenővel törölgető vámtisztek hosszú sorfala előtt! És - bárha sokszor talán sietnél is -, nem utasíthatod vissza, hogy megszeld a hatalmas, ropogós héjú hófehér házikenyeret, s hogy egy darabkáját az elmaradhatatlan sóval ízesítés után a dübörgő éljenzés közepette ünnepélyesen elfogyaszd! És utána még meg kell hallgatnod a népviseletbe öltözött leányzók üdvözlő kórusát, s átvenned a hivatalos ajándékot - mely többnyire finoman cizellált ódon párbajpisztoly, netán elefántcsont markolatú szamuráj-szablya, de a legrosszabb esetben is minimum tizenkét személyes márkás porcelán étkészlet -, s csak ha mindezeken túlestél, AKKOR ülhetsz le a dúsan terített asztalhoz, amely szinte roskadozik a válogatott ételek és italok súlya alatt! Oly megható e kedves vámosok lelkesedése, ahogy egyik tósztot mondják a másik után, fennen éltetve téged, Nyájas Olvasó, minden elképzelhető földi jót kívánva nemcsak tenmagadnak és szűkebb családodnak, hanem összes felmenőidnek és valamennyi leszármazottadnak legalábbis hetedíziglen, valamint kifejezve abbeli szerény óhajukat is, hogy nemsokára ismét benézel, ha véletlenül erre jársz, de OKVETLEN! S talán már téged is zavar az a mostanában rendkívül elterjedt és nem eleget kárhoztatott szokás, hogy elmenőben a vámtisztek suttyomban flaska konyakokat, füzérre való szárazkolbászt, sőt! A rámenősebbje akár jelentékeny összegű készpénzt sem átall suttyomban zsebeidbe s csomagjaidba dugdosni!

Valóban, Nyájas Olvasó, Te, aki mindezen hosszadalmas, bár kétségkívül megható procedúrán vagy kénytelen átesni, valahányszor átkelsz e régmúlt korok mára immár szimbolikussá vált ódon határátkelőhelyein, Te egyszerűen nem értheted meg Utazónk félelmét, aki épp abban a korban élt, amit talán a legjobb volna egyszerűen nehéznek és vészterhesnek nevezni. Nem, nem értheted!

Ezek után meg sem próbáljuk elmagyarázni.

Ha meg annyira érdekel, valamelyik szabadnapodon - egyiken a heti ötből - pattanj fel a kis egyszemélyes időgépedre, amely ma már minden modern háztartás nélkülözhetetlen tartozéka és nézz körül arrafelé. Azazhogy akkortájt. Ennyit igazán megtehetsz. MINDENT egyszerűen nem csinálhatok meg helyetted!

Utazónk tehát némileg szorongott, de azért nem annyira. Mint márt említettük volt, valóban sokat próbált és harcedzett Utazó volt ő, amint ez az eddig elmondottakból nyilván a napnál világosabban kiderült.                                    

Mégis áldozatul esett egy Pénzváltó Hiénának.

A Pénzváltó Hiénák különösen az egykor volt határok mentén fordultak elő szép számmal. Mint nevükből is kitűnik, főleg pénzváltással keresték kenyerüket. Elnevezésük másik fele egy mocskos és aljas kis állathoz való lelki hasonlóságra utal, amelyet abban az időben "hiénának" neveztek. Kis nómenklatúrai magyarázkodásunk végeztével sürgősen le kell szögeznünk, hogy a Pénzváltó Hiénák tulajdonképpen nem voltak rossz fiúk. Csak szenvedélybetegek! Az égvilágon senki és semmi nem érdekelte őket, csakis és kizárólag a Pénz. (Ez utóbbi szót nem azért írtuk nagybetűvel, mintha esetleg szokásunkká vált volna, hogy bizonyos szavakat valamilyen okból kifolyólag nagybetűvel írunk - mely okok, megengedem, egy közönséges Nyájas Olvasó számára esetleg még érhetetlennek is tűnhetnek -, hanem azért, mert a hiénát nem a pénz, mint pénz érdekelte, hanem inkább a Pénz, mint Pénz. Hogy egész pontosak legyünk: nem a pénz, hanem a Pénz.)

Mindazonáltal, Nyájas Olvasó, be kell, hogy ismerjük, hogy az emberiség túlnyomó része ilyen, beleértve Téged és magamat is, ugyanis szigorúan a dolog leglényegét tekintve: naná, hogy szeretjük a lóvét, hát mért is ne szeretnénk, nem igaz?

Csakhogy. A Pénzváltó Hiéna nem azért gyűjtögette a pénzt, hogy mondjuk mindenféle érdekes, szép, netán hasznos dologra fordítsa. Nem, nem ezért!

Hanem csak úgy. Hogy legyen. Olykor megszámolta, mennyi volt, s ha elég sok volt, kielégüléshez hasonló érzés járta át a zsigereit. Aminek annál inkább is örülhetett, mert az erotika számára a szokásos úton már rég elérhetetlenné vált, lévén hogy így járnak azok, akik vágyaik netovábbjává színes papírokat és csillogó érméket léptetnek elő. Érdekes máskülönben, hogy ez hogy összefügg, ha valaki túl sokat szaladgál a pénz- vagy még inkább: a Pénz- után, és mindig csak a biznisz meg a kseft, akkor egy idő után valahogy nem áll fel a micsodája. Netán a hatalmas és bölcs evolúció trükkös önvédelmi mechanizmusa ez, mely nem kívánja, hogy ez az emberfajta szaporodjék? Ki tudja!

Érdekes viszont az is, hogy ha mondjuk kevés pénz volt a Hiénánál, akkor egyből ingerlékeny és morcos lett. Azaz a klasszikus elvonási tünetek mutatkoztak rajta!

A Pénzváltó Hiéna a szokásos üvegablakos kis házikójában várta az áldozatait. Az Utazó, nem kívánván holmi tétovázással múlatni az időt, melyet abban az időben "totojázásnak" is neveztek és ebből is világosan látszik, hogy micsoda nehéz és vészterhes korszak volt ez, fürgén odalépett és közölte, hogy ennyi és ennyi bizonyos fajta pénzt szeretne váltani egy másik, ebben az esetben konkrétan a szomszédos ország pénznemére.

A Hiéna azon nyomban őrült számolásba kezdett! Oly erővel verte nagyteljesítményű számítógépe billentyűzetét, hogy az valósággal pattogott az asztalon! De még ez sem volt neki elég! Úgy tűnt, nagyon is kevesli a gépezet teljesítményét egy ilyen volumenű pénzügyi számítás lebonyolításához!

Ezért elővett egy zsebkalkulátort. Az Utazónak úgy tűnt, hogy bármilyen vadul is nyomogatja a Hiéna a gombokat, a képernyőn abszolúte semmi sem látszik. Utazónk ezt a fényvisszaverődés egyszerű játékának tulajdonította. Tudod! Amilyen szögben oda, ugyanúgy vissza, csak vízben nem, meg délibáb meg minden!

A Hiéna közben elkeseredetten törülgette a homlokát, olykor jó nagyokat fújt és szívszaggatóan sóhajtozott, olyan ember benyomását keltve, aki egy erejét messze meghaladó feladatra vállalkozott, de ennek ellenére SOHA nem adja fel a küzdelmet és CSAKAZÉRTIS megmutatja, még ha mindjárt beledöglik, akkor is.

Az utolsó pillanatban - még mielőtt beledöglött volna - egy nagyot, egy borzasztó nagyot, mondhatnánk akár, egy végzeteset sóhajtott. A beállt csöndben a printer szinte fülsiketítően kattogni kezdett és a roppant számlálástól csaknem teljesen kimerült Hiéna erejének végső megfeszítésével egy számlát tolt az Utazó elé, akit ekkorra az egész mutatvány úgy elkábított és fejbekólintott, hogy üveges szemekkel mindösszesen csak ennyit tudott mondani: - Köszönöm.

A Hiéna üdvözülten dőlt hátra márkás irodai székében. Ez volt az a csodás szó, amire tulajdonképpen egész idő alatt várt, mióta csak megpillantotta az Utazót. Az a pillanat, amikor világossá vált, hogy az Átverés Nagy Szertartása ezúttal is fényesen sikerült és eljövel a Hiéna egész fáradozásának gyümölcse, kéjérzetének non plusz ultrája, rejtett diadalának csimborasszója, a pont az "i"-re: a szerencsétlen áldozat még meg is köszöni. A Hiéna úgy érezte, néhány centivel a padló fölött lebeg. Még le is nézett, hogy lássa, pontosan mennyivel is lebeg a padló fölött, persze nem lebegett semennyivel sem a padló fölött, majd pont a Hiénák fognak a padló felett vagy bárhol lebegni.

Az Utazó természetesen csak később vette észre, hogy a Pénzváltó Hiéna átverte egy bizonyos összeggel. Igazából egy nem különösebben jelentős összeggel, ami azért az Utazó szerény költségvetésében eléggé jelentős volt. Nem annyira jelentőssel, hogy mondjuk kétségbeesett volna miatta - különben is, ha az ember Utazás közben kétségbeesik, legjobban teszi, ha sarkon fordul és hazamegy - csak egy, mondjuk így: bosszantó összeggel. Az a lehetőség, hogy esetleg visszamegy reklamálni, komolyan meg sem fordult a fejében. Egyrészt a Hiéna üvegablakos bódécskáján már messziről hirdette a felirat: "A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el." Másrészt a bódé közvetlen közelében fel-felbukkant egy igen magas és roppant erősnek látszó, kefefrizurát és tükröző napszemüveget viselő egyén. Nagyon is látszott, hogy lezseren sportos öltözéke korántsem divatmániájának elegáns manifesztációja, de nem ám. Egyszerűen azért öltözött így, hogy könnyebben tudjon mozogni. Ha a szükség úgy kívánja, netántán. Nyilván egy percig sem habozott volna közbelépni, amennyiben a Hiénát bizonyos alkalmatlan személyek abajgatják, holmi hülyeségekkel. Hja, a Hiéna szerette ugyan a pénzt, vagy ahogy mondtuk, a Pénzt, de viszont borzasztóan gyáva is volt. Esetleg a Lelkiismeret szűkölt volna benne?

Na ne légy naiv, Nyájas olvasó. Amint az köztudott, Lelkiismeret, mint olyan, azaz mint Szubjektív Magánvaló, tulajdonképpen nem is létezik.

Utazónk csak egy egészen kis ideig bosszankodott. Az efféle apró átverések a Határokon meglehetősen gyakoriak voltak és azok, akik nem átallottak azzal dicsekedni, hogy ővelük ez bizony nem eshet meg, vagy hazudtak, vagy tényleg nem eshet meg, de persze csak azért, mert egyszer-kétszer már jó alaposan átverték őket. Az Utazó ebben az esetben is, mint már oly sokszor, igazi filozófushoz méltó magatartást választott: nem nyavalygott teljesen fölöslegesen olyasmin, amin már amúgy sem lehet változtatni. Az esetből egyszerűen leszűrte a tanulságot, különös tekintettel a jövőre nézvést: a Pénzváltó Hiénákkal ezentúl elővigyázatosabb lesz. S a bosszantó kis incidens ezzel pozitív hozadékká magasztosult! Avagy másképpen fogalmazva, hogy akár a hülye is megértse: egy egyértelműen negatív élményt egyértelműen pozitív eredménnyé tudott transzponálni, azaz a mínuszból plusz lett!

Volt egy régi vallás, talán futólag már említettük is, az ún. "kereszténység", amely valami hasonlót állított, konkrétabban olyasmit, hogy a szenvedésnek, minden külső látszattal teljes ellentétben, igenis van értelme. Sőt! Hogy a szenvedők magasabb erkölcsi régiókba emelkedhetnek, éppenséggel szenvedésük által! (Ők így mondták: "megidvezülnek"). Eléggé belevaló vallás volt ez egy időben, páran szinte sajnálták is, midőn minden feltűnés nélkül önnönmagától elenyészett.

Az Utazó úgy érezte, lelke legmélyét is áthatja ez a tisztán filozófiai gyönyör. Immáron, átlényegítvén a valóság történéseit, felülről, csöndes lenézéssel szemlélte a valóság ok- okozati szövevényét, s benne akár saját magát is. Igen, ez egy valódi Utazóhoz méltó magatartás volt!

Mindazonáltal szerette volna kitaposni a Hiéna beleit. Meg esetleg egy kicsikét kinyomni a szemeit is, de csak miután mintegy félóra hosszat verte volna a Hiéna fejét valamely eléggé szilárd betonlapba.

A Jármű persze másképp látta a dolgokat. (Ezek már csak ilyenek voltak.  Mindig mindent másképp láttak. Még egy ilyen fajt, én mondom...) Ne érts félre, Nyájas Olvasó! Nem arról van itt szó, mintha a Járművet elöntötte volna az elemi felháborodás jogos hulláma! A Járművek mindenekfölött tisztelték a kereskedelmi ügyességet, s a Hiéna, ha cselekedetei bizonyos erkölcsi szempontok szerint kifogásolhatóak voltak is, igen ügyesen manőverezett. A Járművek már eónokkal ezelőtt fölfedezték A Pénz Eloszlásának Univerzális Egalizációs Törvényét, nevezetesen, hogy egy adott rendszerben, mondjuk egy országban, mindig ugyanannyi pénz van. Ez egyben azt is jelenti, hogy csakis az elosztás mikéntje változó. Másképpen fogalmazva: e rendszer bármely tagjának - mondjuk egy üzletembernek - csakis és kizárólag úgy lehet több pénze, mint a többieknek, ha ezektől a bizonyos többiektől valamennyit elszed. Hogy mennyit és milyen gyorsan, az elvileg függ ugyan bizonyos objektív tényezőktől - mint például, hogy az adott országban éppen milyen törvények uralkodnak, esetleg, hogy éppen milyen párt van kormányon, bár ez utóbbitól csak egészen kis, mondhatnánk akár, szimbolikus mértékben, hiszen, mint az tudományos bizonyítást nyert, a pártok lényegileg nem különböznek egymástól -, de végső soron mindig is csak a kereskedő ügyességén múlik. Régebben úgy tartották, hogy az ún. "szerencse" is kell a dologhoz, de mára ezt már tökéletesen helyettesítette a valószínűségszámítás meg a matematikai statisztika.

A Jármű tehát egyáltalán nem háborodott fel azon a puszta tényen, hogy a Hiéna ügyeskedett. Az nem tetszett neki, hogy a Hiéna nem VÁLOGATOTT. Tekintet nélkül a kuncsaftok anyagi helyzetére, mindegyiket megpróbálta becsapni. A Jármű úgy vélekedett, hogy ez azért valami undorítóan perverz dolog, amit egyszerűen nem lehet tolerálni. 

Látni vélem az értetlenséget Nyájas Olvasóm orcáján. Tehát nem eléggé világos. Rögvest elmagyarázom!

Ha elveszel egy piculát olyasvalakitől, akinek otthon még van egymillió piculája, észre sem veszi. Sőt, talán helyes is, hogy elvesszük tőle, mert ugyan honnan van neki az az egymillió piculája, na, ugyan honnan. Ha viszont elveszel egy piculát egy másvalakitől, akinek otthon már csak két további piculája van - jobb esetben -, akkor ezzel majdnem biztosan veszélyezteted az illető további életmenetelét, vagy másképpen szólva, akadályozod előre eltervezett cselekedeteit. Egy szó, mint száz: valamiképpen korlátozod a SZABADSÁGÁT.

Na, hát ez az, amit a Járművek végleg nem szenvedhettek. Ugyanis roppant mód szabadságszerető népség voltak. Tisztelték a kereskedelmet és nagyon szerették a szabadságot. Ez egy ilyen nép volt, én mondom nektek.

A Jármű érezte, hogy mindinkább elöntik a düh és a harag hullámai.

Elektrovibrációs tere egyre magasabb frekvenciákon rezgett.

És nemsokára olyan értékeket ért el, hogy képessé vált a Nagy Energiájú Fotogravitációs Hiper-Elektrosztatikus Időszingularitás létrehozására, amelyet pórias egyszerűsítéssel gömbvillámnak is szokás nevezni.

Ezúttal egészen kicsike volt. Csak, mint mondjuk egy normál teniszlabda. Közönséges fali csatlakozóból bújt elő, épp a Pénzváltó Hiéna hipermodern íróasztala alatt. Egy pillanatra megállt a levegőben, mintha csak körül akarna nézni, komótosan megindult pontosan srégen fölfelé, egy egészen határozott koordinátákkal bíró pont felé. Ez a bizonyos pont pontosan annak a területnek a mértani középpontja volt, ahol is a Hiéna két lába mintegy geometriailag találkozott. A kékesfehéren izzó plazmagömb megállt a szék ülőkéje alatt, amelyen a Hiéna ülőgumói nyugodtak.

Egyáltalán, nagyon úgy nézett ki, mintha ez a gömbvillám, tudományos nevén Nagy Energiájú Fotogravitációs Hiper-Elektrosztatikus Időszingularitás, de hát ki a fene fog folyton ilyen elnevezésekkel bíbelődni - szóval, mintha élvezte volna a helyzetet. Ami persze képtelenség, tudjuk jól. De mégis, mintha csak direkt elnyújtotta volna a beteljesedés előtti pillanatokat. Hű, de egy gonosz kis perverz plazmagolyó volt ez, te!

Aztán, huss! A golyó gyakorlatilag fénysebességgel mintegy tíz centiméternyit mozdult el függőleges irányba és egy röpke pillanatra találkozott két egészen más jellegű golyóval.

Úgyszólván el se kezdődött, már vége is volt.

A Hiéna természetesen ordított, ahogy a torkán kifért. Te is ordítanál, Nyájas Olvasó, hidd el, ha történetesen egy tízezer fokos plazmagolyó kiégetné a töködet. A kefefrizurás, tükröző napszemüveget viselő pasas persze nyomban berohant, de nem igazán értette az egészet. (Köztünk szólva, ezekkel a kefefrizurásokkal eléggé gyakran megtörténik az ilyesmi.) Mindössze annyit látott, hogy a Hiéna a fájdalomtól a földön fetrengve üvölt és közben füstölög a slicce. Bűz terjengett. Az emberi herék égéstermékei valami eszméletlenül - kis szójátékkal élve: embertelenül, haha! - büdösek.

A Jármű és az Utazó ekkor már természetesen messze járt. Az Utazó félfüllel hallotta ugyan a mentőautó szirénázását, de ez egy olyan mindennapos zaj volt az Utak mentén, hogy oda se bagózott. Nem mondhatjuk, hogy nem voltak nehéz idők ezek. De - így köztünk szólva -, azt viszont igenis mondhatjuk, hogy vészterhesek, azok voltak.

A Jármű lassan visszarendezgette elektrovibrációs terét a megszokott primer állapotba. Jó szívét - mármint átvitt értelemben, értik -, igazából most sem tudta megtagadni: a gömbvillám ugyan tökéletesen kiherélte a Pénzváltó Hiénát, de ugyanakkor minden érintett idegpályát, ütő- és verőeret, nyirokcsomót meg egyebeket sterilen le is zárt és csírátlanított. Azaz a Hiéna igazán nyugodtan élhetett tovább. Mondhatnánk akár, sokkal nyugodtabban, mint eleddig. Példának okáért, nem volt több gondja az erotikával. Igaz, hogy kissé meghízott, de viszont csodás szoprán hangja lett. Valamit valamiért, na nem igaz?

Az Utazó még egyszer megszámolta az idegen pénzt, amit kapott. Elnézegette a forradalmárok, államférfiak és költők arcképeit viselő színes, ropogós bankókat. A hazafias költő arcképe, aki egész életében nélkülözött, a legnagyobb címletű bankón díszelgett. Akkora összeg volt ez, amit a nincstelen poéta egész életében sosem látott. Akkor se, mikor halála után kiadták a verseskötetét, amely később valami eszméletlen példányszámban kelt el, s amelynek jogdíjaiból még hetedízigleni leszármazottai és gond nélkül élhettek. Igaz - ezek között viszont egy költő sem akadt.

A Jármű is szánakozva vizsgálgatta a bankjegyet s rajta a sokat éhező költő arcképét. A Járművek világában ez a borzasztóan igazságtalan és logikátlan rendszer persze nem létezhetett volna. Néhány, zsenge gyerekkorban projektált idővonal alapján majdnem biztosan tudni lehetett, melyik kis Járműcsemetéből lesz hamarosan halhatatlan, lánglelkű zseni. És mikor erre rájöttek, természetesen azon nyomban megalakult a Halhatatlan és Lánglelkű Zseniket Előre Kihasználó Rt, szolid alaptőkével. Ténykedésüket mivel is kezdhették volna, mint hogy azonnal megállapítottak valami szép kis apanázst a leendő zseni számára. Így az igazán tehetséges Járművek nyugodtan alkothattak, mentesülve a csip-csup napi gondoktól. A részvénytársaság az első kötetet hatalmasan megszervezett reklámkampány keretében dobta piacra, s a hatás természetesen nem is maradt el. A bevételből busásan megtérült a társaság előzetesen befektetett pénze, a költő természetesen egy csapásra gazdag ember lett és még inkább a tiszta alkotómunkának szentelhette önmagát. Üzlet volt ez, naná, hogy üzlet a javából, de legalább valamelyest tisztességes.

Egy költő sem esett mély, gyógyíthatatlan búskomorságba.

Egyikük sem hagyta abba az alkotást idejekorán, az elismertség teljes hiánya miatt.

Egyikük sem lett megkeseredett, vén alkoholista.

Egyikük sem feküdt a sínekre.

Minek is feküdt volna, ha múló melankóliáját kikúrálni nyugodtan elugorhatott, mondjuk, az egzotikus Tuareva szigetére.

Nem volt még olyan makacs világfájdalmas melankólia, amit a tuarevai lányok ki ne tudtak volna kúrálni. Ahogy azok a nyelvükkel a füledbe... na de a tuarevai lányok nyelvtehetsége - nyelvtehetség, jó, mi, haha! - egyáltalán nem képezi jelen vizsgálódásunk tárgyát. Úgyhogy haladjunk csak szépen tovább, ahogy azt a mi hős Utazónk és derék Járműve teszi, múlhatatlan érdemeket szerezve a történet fonalának gombolyítása terén.

Az Utazó tehát még egyszer megropogtatta a bankókat, sóhajtott egy nagyot és elszántan megindult tovább, a Határ felé. Kicsit mulatságosnak találta, hogy az illető ország pénznemét éppen "brúnónak" hívják. Egy "brúnó" nevű pénzegység első hallásra tényleg mulatságosan hangzik, bár, mint ez mára már kiderült, ez ősi kelta - sumér eredetű kifejezés eredetileg azt jelentette: "Bátor, erős, szép és gazdag férfiú, aki az ágyban is tökéletesen megállja a helyét, mindig és mindenkor."

Az ősi nyelvek tömörítési képessége egészen páratlan.