Bájsziköl (9. rész)

 

IX. fejezet

 

Miért szomorú a Taxis Bennszülött? A rettegő vörös hajú leányzó. Szuperman még rejtőzik. Néhány szó a Vigyorginról, valamint csoki és paradicsom az útra.

 

E rövid istenismertető után talán térjünk is vissza a mi kedves Utazónkhoz és az ő derék Járművéhez, akik rég megszolgált pihenőjüket kezdik el éppen a kemping- avagy camping- nevezetű helyen. Utazónk kéjesen, hosszan zuhanyozott, pazarlóan váltogatva a hideg és a forró vizet, tiszta ruhát öltött, majd elindult, hogy valami kedves, csöndes kis helyen bőséges vacsorát költsön el, esetleg - mint már említettük -, egy-két pohár borocska kellemes társaságában. De vajon merre keressen ilyen helyet? Kinél érdeklődjön?

Utazónknak óriási szerencséje volt. A közelben ugyanis éppen egy Taxis Bennszülött ólálkodott. A Taxis Bennszülött igencsak pénzéhes fajta, előnye viszont, hogy naprakész információkkal rendelkezik, különös tekintettel a vendéglátó egységekre. E bennszülött a többi fajtájabelitől furamód eltérően rendkívül mordnak és komornak látszott. A Taxis Bennszülöttek túlnyomó többsége éppenséggel igencsak nagy dumás volt. Az Utazó megszólította:

- Elnézést… tudna ajánlani egy csendes kis vendéglőt, ahol jó házias koszt kapható és mondjuk az árak is elfogadhatóak?

A Taxis Bennszülött lassan ráemelte szomorú, beesett tekintetét. Vontatottan szólalt meg, csendesen, s hangja mintha komor, évszázadok óta háborítatlan sírboltból kongott volna elő.

- Vendéglőt - ismételte mélységes megvetéssel. - Jó kis vendéglőt… igen, valaha voltak ilyenek… De ma már… - s újfent legyintett, lemondón - ma már, kérem, nincs színvonal egyáltalán, seholse… Nem mondom, van itt a közelben egy mexikói vendéglő… az esetleg még elmegy… úgy-ahogy… amennyiben uraságodnak nincsenek túl nagy igényei…

- Nincsenek - nyugtatta meg gyorsan az Utazó, aki továbbra sem értette, miért mondja el mindezt ilyen szomorúan a Taxis Bennszülött.

- Meg van az a söröző… - folytatta amaz, ha lehet, még komorabban. Olyan hangon mondta ezt, mintha az említett söröző valami szörnyűséges hely lenne, afféle vérpad-szerűség, ahol az esetleges vendégeket borzasztó kínzások után halomra gyilkolják. Az Utazó ezt már végképp nem értette. Soha, senki nem látott még szomorú sörözőt, mióta csak világ a világ.

De lehet, hogy még azelőtt se.

Soha.

Senki.

- Nemrég nyílt meg a halászcsárda - mondta a komor Taxis és megvetése jeléül sercintett egy kiadósat a járdára. - Új hely… talán adnak még normális ételt… véletlenül… De igazából olyan mindegy… ahogy, kérem, esik a színvonal… sehol se lehet már rendesen enni… inni meg végképp… hogy a kiszolgálásról már ne is beszéljünk… a pincérek meg csalnak… mint az állat… micsoda világ, uram… élni nincs kedve az embernek…

Az Utazó kezdte magát rosszul érezni. A Taxis Bennszülött szavaiból ítélve a világ egy reménytelen siralomvölgy volt, amelyből minél hamarabb szabadul az ember, annál jobb. Gyorsan megköszönte a felvilágosítást és figyelte, hogy a Taxis Bennszülött hogyan száll be a kocsijába. Lomhán, kedvetlenül mozgott, mintha tagjait mázsás ólomsúlyok húznák, külön- külön. Közben szívszaggatóan sóhajtozott, s olykor-olykor komoran legyintett és megvetőleg sercintett.

- Micsoda világ - hallotta még az Utazó, mielőtt a Taxis Bennszülött elindult volna. Az Utazó csak nézett, nézett a távolodó taxi után. Nézte a rendszámtáblát, az apró piros-fehér-zöld emblémát.

Embléma.

Piros-fehér-zöld.

Az Utazó egy ideig bután bámult maga elé, aztán a fejére csapott. Hogy ezt nem vette észre hamarabb! Hát persze! Hát persze, hogy persze! Így már minden világos! Hisz ez a Taxis Bennszülött - magyar volt! Ama hírhedten pesszimista nép egyik utolsó, itt rekedt élő képviselője!

Hogy én milyen hülye vagyok. (Mondta az Utazó saját magának.) Hülye vagyok, állat vagyok. (Folytatta tovább hasonló hangnemben.) Hisz ez egy olyan pesszimista nép volt, amilyet még nem hordott a hátán a föld! Elég volt bármelyikükkel beszélgetni két percig akárki emberfiának és nyomban napokra elment az életkedve!

Egyáltalán nem csoda, hogy a környező népek úgy istenigazából sosem kedvelték őket. Biztosan nem kellemes egy olyan nép szomszédságában élni, amelynek minden tagja állandóan, folyamatosan nyavalyog. Jobb is, hogy leléptek innen, annyi szent.

Csak rontották a levegőt.

Utazónk nagyon helyesen úgy vélekedett, hogy egy ilyen pesszimista nemzet legjobban teszi, ha kipusztul. De azért, miközben eme pesszimista gondolatoktól próbált szabadulni, azért lépkedett is. Nemsokára elért egy, a Taxis Bennszülött által ócsárolt vendéglátó egységhez, s a komor magyar intelmeit figyelmen kívül hagyva leült egy csendes sarokasztalhoz. Hadd ne mondjuk, hogy a pincér nyomban ott termett. És rettentően udvarias volt, igazán. Ragyogtak az evőeszközök, a vacsora egy kész csoda volt, a bor meg egyenest mesebeli költemény. Az Utazó nyugodtan - nyugodtan! - hagyhatott bőséges borravalót is a kedves pincérnek, mert a lakoma költségei bőven belefértek még az ő szűkös költségvetésének keretei közé is.

Hát ennyit a magyarokról.

Az Utazó szállására tartva átkelt egy folyóhídon is. A hídkorlát egy helyen hiányzott, kis csődület álldogált lefelé bámulva. Villogó mentőautó kék fénye festett kísérteties hátteret. Az Utazó kíváncsian közelebb ment.

- Már megint egy - csóválta a fejét az egyik bámészkodó.

- Hogy ezeknek mi bajuk a világgal - tette hozzá egy másik, csak úgy általánosságban.

Az Utazó áthajolt a korláton. A félig kiszáradt folyómederben kiégett kocsi maradványai füstölögtek. A rendszámtáblán már alig látszott a kicsi, piros-fehér-zöld embléma.

 

Az Utazó másnap borús reggelre ébredt. Erős szél is fújt, hideg is volt. A recepció mellett elhaladva hallotta az időjárás-jelentést is, mely szerint javulás csak holnap várható. Igazán nem esett nehezére úgy döntenie, hogy marad még egy napot. Kicsit lustálkodott, aztán átvizsgálta a Járművet, itt-ott egy kevés olajat cseppentve a kritikusabb helyekre. A Jármű mélységes elégedettséggel bólogatott, azaz, bólogatott volna, ha lett volna neki mivel. Szóval, mondjuk, elégedetten nyiszorgott egyet.

Az Utazó később kimosta néhány holmiját.

Kedves olvasó, látom ám a hitetlenség alattomos szikráját megvillanni a tekintetedben. Belefáradtam én már, hogy folyton alapvető dolgokat magyarázzak olyanoknak, akik abszolúte nem is értenek hozzá. Hidd már el végre, hogy senki, de senki az égvilágon nem mosott az akkori idők szegény Utazóira. Nem, nem volt felfújható összecsukható hordozható mosógépük sem!

Na. Kemény élet volt ez. Kemény, de azért megvolt a maga rejtett szépsége!

Tudod mit, inkább elmesélem, hogy ki volt az a magas, vörös hajú leány, aki épp az előbb érkezett a kempingbe -avagy campingbe -, még hozzá Járművén, méghozzá messziről. Hogy messziről, az nyilvánvaló volt számos csomagja és a Járművét borító por láttán. Fáradt volt nagyon az a Jármű, de azért egy rövid elektrovibrációs kapcsolatot lebonyolítottak a mi Utazónk Járművével. Néhány apró, nem különösebben érdekes információ kicserélése után kiprojektáltak egy lehetséges közös idővonalat, melyben Utazónk meghívja a leányzót vacsorázni, melynek végeztével kicsit csókolóznak és rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Meg hogy micsoda óriási szerencse, hogy egyáltalán találkoztak meg hogy hogyan lehetséges az, hogy ők ennyire szeretik egymást és miért, ó, vajon miért nem találkoztak már hamarabb stb.

Később született volna néhány gyerekük. Érdekes, hogy ebben a jövővonalban egyik gyerekből sem lett Utazó. Igazából nem volt túl nagy valószínűsége egy ilyen jövőnek. Utazónk csakis és kizárólag utazni óhajtott, amilyen mafla volt, de ha nem lett volna mafla, akkor sem lett volna túl sok esélye. A derék termetű, vörös hajú amazon ugyanis tulajdonképpen nem is volt igazi Utazó. Mondhatnánk, afféle pszeudo- Utazó volt csupán, látszatra az Utazók minden szükséges attribútumával felruházva, ámde a lelke mélyén - hajh! - nem annyira a világ megismerésének vágya parázslott, sőt még csak nem is az önmegvalósítás nemes, bár olykor emésztő szenvedélye.

A vörös hajú leányzó félelemből utazott.

A történet ott kezdődik, hogy leányzónk kiskorában nem volt az a kimondott gyermekszépség. Világítóan vörös hajjal áldotta meg a tréfás kedvű anyatermészet, a hozzátartozó több ezer szeplővel együtt. (Egész pontosan hatezer-kétszáz-negyvenkilenc szeplője volt. Meg néhány anyajegy. Ezek nagy része a… szóval, különböző helyeken.) Ezen kívül kövér is volt. És sajnos nem is volt különösebben bátor.

            Mert, ha bátor lett volna, természetesen sohasem alakul ki benne a Félelelem Pozitív Visszacsatolású Öngerjesztéses Körfolyamata. A dundi, vörös hajú kislányt ugyanis gyerektársai folyamatosan csúfolták. Egy idő után már rettegett a csúfolódástól, és mivel gyáva volt, egyre jobban félt és mivel a tömeg mindig pontosan érzi, kit bántalmazhat büntetlenül, természetesebben egyre erőteljesebben csúfolták. És ez így ment eléggé sokáig, míg egy szép napon a vörös hajú leányzó rá nem jött, hogy van egy olyan terület, ahol a csúfolódók a nyomába sem érhetnek.

            Ez pedig az Utazás volt. Először csak kisebb Utakat tett meg, de már ezekkel is kivívta társai csendes elismerését. (A hangosat nem.) Saját maga is meglepődött, milyen jól bírja a tempót!

            Hát persze, hogy félt Utazás közben. Mit félt, rettegett. Félt az idegen helyektől, félt az idegen emberektől, félt a vad Kerekes Járművektől és azok elállatiasodott Sofőrjeitől, szóval az égadta egy világon mindentől félt.

            Csakhogy ez nem látszott rajta. És mikor hazatért, mindenki így vélekedett: micsoda bátor lény, egyedül is nekivág az Útnak. És mivel a gyermekkor ködös, szomorú homályáig visszamenően ez volt az egyetlen pozitív érzése, úgy döntött, hogy ezért meg is éri félni egy kicsit.

            Különösen, mikor rájött, hogy félelmét milyen hatékonyan tompítja egy bizonyos ital, amit abban az időkben - igen! nehéz és vészterhes időkben! - „bornak” neveztek. Hogy ez miért volt így, az egy kész rejtély. Annyit mindenesetre biztosan állíthatunk, hogy leányzónkat a szokásostól némileg eltérő külső ismérveken kívül - égővörös hajzat, hatezer-kétszáz- negyvenkilenc szeplő, néhány anyajegy öö… szóval különböző helyeken - a szokásostól ugyancsak némileg eltérő anyagcsere-folyamattal áldotta meg sors. Volt néhány ugyancsak fura molekula a szervezetében, amelyek az ún. „bor” hatóanyagainak molekuláival összekapcsolódva egy igen figyelemreméltó vegyületet hoztak létre. E csodás anyagból elég volt néhány milliomod gramm, hogy úgy érezd: kezedbe vehetsz minden, de minden csillagot. Hogy úgy érezd: a Világmindenség egy szomorkás leány, akit csak te vagy képes megvigasztalni. Hogy úgy érezd: te vagy a Középpont, amiért Minden van és ami teljes Egységet képez a Mindennel.

            A természet fura szeszélye folytán ez a lány volt az egyetlen ember a földkerekségen, akinek szervezetében eme titkos matéria létrejött. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy tulajdonképpen ő volt ez egyetlen emberi lény az idők kezdete óta, aki a külső körülményektől abszolút mértékben függetlenül bármikor és bárhol boldog tudott lenni.

            Ott vannak még a jógik, ugye, de ők azért túl sokat vacakolnak az egésszel.

            Igazából a leányzó Utazás közben nem is vett magához semmilyen más folyadékot, mint ezt a bizonyos ”bort”. Utazott, „bort” ivott és boldog volt.

            Csak irigyelhetjük.

            De most már térjünk vissza a mi kedves Utazónkhoz, aki igazából szeretett is volna megismerkedni ezzel a rejtélyes lánnyal, csak, mint már említettük, kissé-kissé?! - mafla volt, bár ezt ő úgy magyarázta meg saját magának tökéletesen, hogy most éppen rengeteg, de rengeteg dolga van, egyik sürgősebb, mint a másik.

             A Járművet ismételten lenyűgözte az emberi fajnak ama rendkívüli képessége, ahogyan a valóság sziklaszilárd tényeit minden különösebb fennakadás nélkül a saját elképzeléseikhez idomították.  Utazónk bizony egyáltalán nem találta taszítónak sem az égővörös hajzatot, sem a hatezer-valamennyi szeplőt! (Az anyajegyekről nem tudhatott, mert azok olyan… izé… helyen voltak, amit így kapásból egyáltalán nem láthatott.)

            Sőt. Ahogy így elnézte - mintegy véletlenül, a rengeteg dolga közepette - a leányzó igencsak csábító kebelzetet mondhatott magáénak. Hogy a fenekéről már ne is beszéljünk, ami a sok Utazástól nemcsak hogy előnyösen kemény lett, de egyenesen izgalmasan gömbölyded is. Végül is a rút kisleányból egész jó hattyú lett, vagy hogy is mondják.

            Ez egyszer megesett egy kiskacsával is már állítólag. Vagy netán libával?

            Víziszárnyas volt, ez biztos.

            Az Utazó még egy darabig még elnézegette - már amennyire érkezett a rengeteg dolgától - ahogy a derék leányzó sátrat ver, abba bemászik, majd kimászik, eltűnik a zuhanyozó irányába, visszatér és ismét bemászik. A sátorponyva ezután gyors egymásutánban kidudorodott és ismét belapult, ami azt jelentette, hogy a leányzó vetkőzik. És miután ez megtörtént, a sátor ismét teljesen mozdulatlanná vált. A leányzó aludt, szája sarkában csöndes, diadalittas kis mosollyal. Álmában csodás Utazásokat tett és jobbnál jobb fajta „borokat” kóstolgatott.

            Az Utazó sóhajtott egyet. Csak ez a sok dolog ne volna. Aztán elindult a kemping - vagy camping - társalgója felé. Nem mintha a legkisebb mértékben is emberi társaságra vágyott volna   - egy Utazó? Emberi társaságra? Haha! -, csak úgy vélte, nézze már egy kicsit a televíziót, ami talán kissé eltereli a figyelmét az Utazásról. Olykor saját magát is idegesítette, hogy folyton csak az Utazásra, vagy ha nem éppen az Utazásra, akkor az Utazáshoz kapcsolódó Járulékos Problémákra gondolt.

            A Járulékos Problémák többnyire egész egyszerűen undorítóak. Ha már volt neked ilyen, Nyájas Olvasó, akkor biztosan tudod, miről beszélek. Nekem egyszer volt egy akkora Járulékos Problémám… nem azért, hogy dicsekedjek… de ahogy az kinézett… hajh, micsoda egy probléma volt az… egy probléma grandissima… mit grandissima, egyenesen egy problémo monstruoso… el sem bírnád képzelni…

            De erre most nincs időnk. Nyomás vissza az Utazóhoz.

            Alighogy Utazónk kényelembe helyezte magát egy ócska széken, megjelent egy egész kicsi leány, kóla és csokoládé által kísérve.

            -Mit szeretnél nézni? - kérdezte udvariasan az Utazó.

            - A Szupermant, ha lehetne - válaszolt udvariasan a kisleány.

            Mintha a meglepődés halovány árnyékát látnám elsuhanni az arcodon, Kedves Olvasó. Igen! Szuperman legendája már azokban a rendkívül korai - s nyilván egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy nehéz és vészterhes - időkben is felbukkant. Ma már persze egészen természetes, hogy itt él közöttünk és bármikor felhívhatod az irodáját, ha valami problémád van. De akkoriban bizony, mikor még nem volt vele teljesen a Kozmikus Erő, Szuperman félig-meddig rejtőzködő életmódot volt kénytelen folytatni, hisz galád ellenségei könnyen a vesztét okozhatták volna.

            Az Utazó felvidult. Szerette Szupermant, mert volt irodalmi ízlése. Dosztojevszkijt, Vergiliust és Szuperment, ezt a hármat szerette nagyon.

            Újabb kisleány érkezett, az előbbi állítólagos barátnéja. Ő málnaízű cukorka társaságában lépett be, meg is kínálta mindjárt az Utazót. A csokoládés kisleány sem akart lemaradni, ezért csokoládéval kínálta az Utazót. Az Utazó úgy vélte, e havi édességszükséglete ezzel fedezve is lenne.

            Még egy kislány érkezett és csendesen letelepedett a másik kettőhöz a tévé elé. A Szupermen még nem kezdődött el, a képernyőn a „Vetélkedő Agysejt Nélküli Élőlényeknek” című műsor kockái peregtek. A műsorvezető egyfolytában mosolygott, lépten-nyomon csak villogtatta hófehérre suvickolt fogazatát.

            - Hogy ez milyen hülye - sóhajtotta a csokoládés kisleány.

            - Hogy bír egyfolytában vigyorogni - töprengett hangosan a másik, cukorkás. A harmadik kislány nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, a műsor iránt érzett undor minden látható jelével.

            Az Utazó ismét csodálattal állapította meg, mennyire fejlett a gyerekek kritikai érzéke. Ezért kötelességének érezte megmagyarázni, hogyan képesek a műsorvezetők egyfolytában vigyorogni még akkor is, ha ere a legcsekélyebb okuk sincsen.

            - Tudjátok, gyerekek - kezdte a mesélő hangján -, ez úgy lehetséges, hogy az illetők beveszik a Vigyorgint.

            - Micsodát?! - kiáltottak csaknem egyszerre a kisleányok. Az Utazó megmagyarázta.

            - A Vigyorgin egy olyan tabletta, amely tartós nevetőizom-tónusváltozást idéz elő az arc hámszöveteiben. Hatására folyamatosan megfeszülnek az arc-, illetve a szájizmok, majd feszültségük állandósul, vigyorgó, csaknem élethű kifejezést kölcsönözve az arckoponyának.

            - Hű, de izgi! - sóhajtott a csokoládés kislány. - S meddig tart a hatása?

            - Viszonylag jól szabályozható - vont vállat az Utazó. - Persze kisebb-nagyobb ingadozások előfordulnak, hisz az emberi szervezet borzasztóan kényes és kiegyensúlyozott rendszer, melynek be-, és kimeneti paraméterei pillanatról pillanatra változnak, sőt sokszor gyorsabban, mintsem hogy azt az emberi érzékelés képes lenne folyamatosan követni.

            Az Utazó, a többi felnőttől eltérően, sohasem beszélt olyan gügyögő hangon egy kisgyerekkel, mintha az holmi alacsonyabb rendű, csökkent értelmi képességű primitív kis állat lenne. Egyenrangú partnerként kezelte őket, amit a gyerekek minden esetben értékeltek is és szívük legféltettebb titkait is feltárták az Utazónak, csöppet sem félvén attól, hogy az Utazó ezt kihasználja és kigúnyolja, nevetségessé teszi vagy elárulja őket.

            - Ez azt jelenti - szólt közbe a cukorkás kislány némi gondolkodás után -, hogy a Vigyorgin hatása olykor hosszabb, illetve rövidebb ideig tart, mint ahogy azt az illető betervezte?

            - Pontosan - bólintott az Utazó. - Volt rá eset, főleg a Vigyorgin forgalmazásának kezdetekor, hogy az érintett műsorvezető túl kicsi adagot vett be. És ez bizony az állásába került, hisz azokat, akik nem tudnak folyamatosan vigyorogni, egykettőre elbocsátják a televíziótól.

            - Jó, jó - akadékoskodott a csokoládés kislány. - De hát ha egyszer mondjuk a műsor vége előtt néhány perccel megszűnt a Vigyorgin hatása, még mindig használhatta a saját mosolyát, nem?

            Az Utazó a fejét rázta. - Aki egyszer már bevette a Vigyorgint, soha többé nem képes magától mosolyogni. Mellesleg, erre a műsorvezetők amúgy sem képesek. A tévében szereplő összes műsorvezető képtelen arra, hogy otthon akár egy icike-picikét is elmosolyodjon. Komoran és mogorván élik civil mindennapjaikat és egyfolytában úgy néznek ki, mintha éppen most érkeztek volna meg egy temetésről.

            - És mi van - kérdezte a cukorkás kislány -, ha éppen ellenkezőleg, a Vigyorgin hatása tovább tart, mint maga a műsor?

            - Képzelhetitek - mondta az Utazó. - A műsornak vége, de a műsorvezető még mindig egyfolytában vigyorog. Vigyorogva autóba száll, igazoltatják e rendőrök és ő minden kérdésre vigyorogva felel, persze jól megbüntetik, hazamegy vigyorogva, szeretné megpuszilni a feleségét és a gyerekeit, de ez vigyorogva egyszerűen lehetetlen, szeretné megsimogatni a kutyáját, de az nyüszítve bemászik a dívány alá, újságot olvas vigyorogva, ami, ismerjétek el, egy idő után eléggé ijesztő, hisz újságot idegeskedve szokás olvasni. Vagy képzeljetek el valakit vigyorogva levest enni. Ez egyszerűen lehetetlen. Vagy azt el tudjátok képzelni, hogy valaki egész éjszaka vigyorogva fekszik mellettetek?

            A kislányok megborzongtak.

            - Persze - folytatta az Utazó -, hamarosan feltalálták az ellenszert, az Antivigyorgint is. Ez viszont igazából sosem terjedt el.

            - Hogyhogy? - kérdezte az egyik kislány, de már nem emlékszem, hogy vajon a cukorkás vagy a csokoládés volt-e az. A harmadik biztosan nem, mert az egész idő alatt inkább csak hallgatott.

            -Az Antivigyorgin hatása- magyarázta épp az Utazó tüzesen- épp olyan ingadozásokat mutat, mint a Vigyorginé. Néhányszor megesett, hogy az illető műsorvezető egyszerűen képtelen volt vigyorogni, mikor a műsora elkezdődött.

            - És mi történt vele? - kérdezte az egyik kislány és erre most már világosan emlékszem, hogy a cukorkás volt az.

            - Úgy érezte, hogy számára vigyorgás nélkül nincs értelme az életnek. Ezért torkába tömte a saját mikrofonját és megfulladt.

            A kislányok mosolyogtak. Ártatlan lelkek voltak még ők, akik szerették a heppiendet. Még a harmadik kislány is mosolygott egy kicsit a szerencsés befejezésen, az, amelyik egész idő alatt egy szót sem szólt.

            Az Utazó kiment, hogy levegőzzön egy kicsit. Elsétált a szállásáig, látta, hogy csomagjai rendben vannak, Járműve nem különben. A Jármű egyáltalán nem érezte úgy, hogy az Utazó magára hagyta volna. (Noha magára hagyta.) Nyugodtan álldogált a napszítta deszkafalhoz támaszkodva és éppen megoldhatatlan filozófiai problémákon töprengett. A megoldhatókon minek töprengjen, na nem? Bár, ha úgy vesszük, a megoldhatatlanokon gondolkodni meg tök felesleges, hisz úgyis megoldhatatlanok. Vagy mégis? Hátha? És ezért érdemes? A parányi esélyért? Hát, nem tudom… remélem, most már érted, Nyájas Olvasó, tulajdonképpen miért értelmetlen tudomány a filozófia!

            A Jármű, az Utazót meglátva, késztetést érzett, hogy egy kicsit körülnézzen a társalgóban. Különösen a harmadik kislány vonta magára a figyelmét. Az valahogy olyan csendesnek tűnt. A Jármű egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek és aktiválta a, mint már említettük, rendkívül sok mindenre használható elektrovibrációs teret. Amelyből mindjárt kiderült, hogy a kislány: egyke. Emeletes, kertes házban lakik a zöldövezetben. Két garázs, kerekes Járművekkel. A gyerekszobában hófehér bútorok, rózsaszín falak, égszínkék bolyhos szőnyeg. A rózsaszín falakon tündibündi képek. (Mondtam már neked, Kedves Olvasó, hogy azok az idők igencsak nehéz és vészterhes idők voltak. Barbie-babát például csak a Nagy Barbie-lázadás után volt kötelessége minden szabad állampolgárnak nyilvánosan leköpködni.)

            A Jármű szemérmetlenül tovább nézelődött elektrovibrációs tere segítségével. (Jármű volt- és ezzel mindent megmondtunk). Tévé. Hi-Fi torony, háromkazettás magnetofon, monó, sztereó, quattró, sextó. LP, MP, CD, ABD, sőt, a sarokban, ha jól látta, egy XYZ. A polcok tömve méregdrága, meg még sokkal drágább legókkal és logókkal. A sarokban persze puha plüssállatkák életnagyságúnál kétszerte nagyobb úgy egy kisebb állatkertre való sereglete.

            A Jármű persze, ha már itt volt, kicsit utánanézett a szülőknek is. (Mint már említettük, Jármű volt, fajának minden sajátosságával.) Értelmiségi mama. Vagy legalábbis ő úgy gondolta. Szabad idejében értekezletek. Gyűlések. Tanácskozások. Mindeme szellemtől dúsan sziporkázó összejöveteleken dolgokat vitattak meg és vetettek el. Valamint határozatokat fogadtak el, hogy milyen dolgokat vitassanak meg illetve vessenek el a következő értekezleten. Vagy gyűlésen. Illetve tanácskozáson. Mindezek gyakori időbeli egymásutánisága miatt önmaga- de csak önmaga- által értelmiséginek tartott mama egyfolytában rohan. Illetve, annyira néha azért megáll, hogy egy-egy ismerősének szívbemarkoló hangon elpanaszolja: most éppen sajnos nagyon rohannia kell és hogy mennyire, de mennyire nincs idő semmire és hogy sajnos ebben a környezetben semmire sem tudja kihasználni summa cum laude diplomáját.  

            A Jármű minden csudálatos képessége dacára sem tudott rájönni, hogy mi az értekezletek, gyűlések és tanácskozások célja. Vagy netán értelme.

            A kedves papát is szemügyre vette. Ha már itt volt. (A Járművek már csak ilyenek voltak.) Ő csak középkáder. Na jó, sofőr. De háromszor annyit keres, mint nej. Ezt meg is említi olykor. Gyakran. Mindig. Ha hazamegy, frusztrált feleség, most épp hermelinbundát akar. Kéket. Férj úgy gondolta, hogy ez nem is annyira érdekli, lemegy inkább a kocsmába. Hisz végül is megengedheti magának, nem? Hisz egyszer élünk, nem? Hisz mi más marad az embernek ezen a büdös világon, ha nem az a kis söröcske? Stampó? Féldecicske? Decicske? Félliterecske?

            A Jármű meglehetősen mulatságosnak találta, hogy feleségecske azért nem jár haza, mert úgyis csak egy részeg férjecske várja, férjecske meg azért nem, mert úgyis folyton csak ordibáltak vele. Különben is, a lóvét ő kereste. A Jármű szerint az is roppant vicces volt, hogy mindezek dacára minden vasárnap ünneplőben és karon fogva sétafikáltak kicsit a városon.

            A Jármű ásított. Na, ebből elég. Ezek szerint igaza volt néhány Jármű-tudósnak abban, hogy az emberi boldogtalanság a világegyetem permanensen létező, kijavíthatatlan hibája. Direkte így lett beleteremtve. Nem lehet ezeken segíteni.

            Az Utazó visszasétált a társalgóba. A három kislány kész vendégséggel fogadta. Háromfajta cukorka, pici csokoládédarab díszelgett a széken, amelyen ült. Meg egy nagy, piros paradicsom. A három kislány vigyorgott, mert a paradicsomot nyilván viccnek szánták.

            De az Utazó csak komolyan bólintott, aztán elbúcsúzott. Nem volt a sok beszéd híve. Hisz Utazó volt! Visszaballagott szállásához, fel a nyikorgó fenyőfa- lépcsőkön. Fogat mosott és gyorsan nyugovóra tért. Csak még előbb meghúzta a konyakosüveget, amit előrelátóan beszerzett nemrégiben. S nyomban elcsitultak utazó-lelkének tarajos, zöld hullámai, higgadtan, előrelátóan, de mindamellett csöndes, zsongó örömmel tervezgette a holnapi napot.

            Hát, jól elidőztek ebben a kempingben.

            Vagy campingben.