VIII. fejezet.
Egy csodálatos reggel. A rettenetes Autósztráda. A primitív
Sofőrök természetrajza. Az Utazó
csaknem szörnyethal. Egy zárkózott természetű isten.
Reggel lett,
csodálatos reggel, majdnem olyan szép, mint egy Walt Disney - rajzfilmben. Az
üdezöld leveleken gyémánt cseppekben ragyogott a harmat. Valahol a közelben a
vadon ártatlan kis énekese, egy fülemüle fújta hars reggeli dalát
diadalittasan. De csak egy darabig, aztán gyorsan elhallgatott, mert ennyi
szépséget még ő sem bírt elviselni. Izgalmas, friss illatok úsztak a légben, s
a százszínű virágsereg vágyakozva tárta ki kelyhét a lustán felkelő nap vöröslő
korongja felé.
A Jármű
vázszerkezetében apró villamos bizsergések futkároztak, s határozottan úgy
érezte, hogy ma minimum száz mérföldet tesznek meg, ők ketten, Ő és az Utazó,
aki minden hibája ellenére voltaképpen csodálatos fickó.
Ha a Járműre
hatással volt, hogyne lett volna hatással az Utazóra a természet csodás,
titokzatos reggeli ébredése. Acélrugóként pattant ki a sátorból, tüzet rakott,
szalonnát pirított, s a szívremegtetően izgalmas füst- és pirított szalonna-illathoz
hamarosan a frissen főzött kávé aromája is társult. Az Utazó gyengéden néhány
csöpp olajjal kényeztette a Jármű lényegesebb részeit, s a Jármű újból
megfogadta, hogy ő ezt az Utazót, míg él, el nem hagyja, s tőle telhetően
minden gondjában-bajában a segítségére lesz.
Nekivágtak.
Útjuk hamarosan
egy Autósztrádába torkollott. Irtóztató zaj, süvítés, recsegés-ropogás,
valamint bűzhödt füst töltötte be a levegőt. A kormánykerekek mögött ádáz
tekintetű Sofőrök csikorgatták a fogukat és eszelős tekintettel meredtek az
útra. Olykor vadul ordítoztak egymásra, holmi jelentéktelen dolog miatt, meg
trágár jeleket mutogattak, különféle, főleg nemi szervekkel kapcsolatos
tevékenységek leegyszerűsített ujj-jeleit. Mindenki sietett, bár igazából
akármelyiket kérdezted volna meg, nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.
Bizonyos
nevetséges, bátran áltudományosnak nevezhető nézetek szerint a Kerekes Járművek
vezetői, azaz a Sofőrök, holmi távoli rokonságban állnának az Utazókkal. Nos,
ez a feltételezett rokonság csakis biológiai lehet, mint ahogy egy emberi lény
genetikailag valóban rokonítható például a sertéssel, a patkánnyal, vagy akár
egy egyszerű végbélgilisztával is. Ebben a korban - mondjuk ki őszintén:
vészterhes korban! - elég sok efféle minden tudományos alapot nélkülöző téveszme
és babonaság terjedt az egyszerű, tudatlan pórnép között. Ma már természetesen
minden iskolás gyermek tudja, hogy a Sofőrök alfaja a törzsfejlődés roppant
korainak nevezhető szakaszában szakad le abból a genetikai családfából,
amelynek egyik izmos ága a természet legtökéletesebb alkotásához, azaz az
Utazók létrejöttéhez vezetett. Mint köztudott, a Sofőrök afféle evolúciós
zsákutcának tekinthetők, a bő fantáziájú természet egyik elvetélt kísérletének,
mely eleve csúfos kudarcra ítéltetett. A Sofőrök csak bizonyos, igen-igen
szűkre szabott környezeti körülmények között képesek életben maradni. Kerekes
Járművek nélkül már rövid időn belül sorvadni kezdenek és elpusztulnak - ezt
több, egymástól független kísérlet is bizonyította - hisz egész testfelépítésük
és összes alapvető életfunkciójuk is az általuk vezetett Kerekes Járművekhez
idomult. Alsó végtagjaik például gyaloglásra már teljességgel alkalmatlanok,
hisz az állandó üléstől az idők folyamán elkorcsosodtak. Ugyancsak satnya
mellső végtagjaik, azaz karjaik már csak kormánykereket forgatni, gombokat és
karokat nyomigálni, illetve trágár jeleket mutogatni képesek. Furcsamód
agykoponyájuk térfogata csaknem közelít a normálishoz, bár agysejtjeik száma
természetesen sokkal alacsonyabb az Utazókénál és a sejtek közötti szinapszisok
is jelentős mértékben degenerálódtak. Ma már alig néhány rezervátumi példány
található e szörnyű, mindamellett szánalomra méltó lényekből. Lezárt,
szögesdróttal körbekerített régi Forma I-es pályákon tengetik nyomorult
életüket, várva a megváltó halált.
Abban
az időben viszont, az Utazó korában - melyről igencsak fontosnak tarjuk
megjegyezni, hogy nehéz és vészterhes volt - a Sofőrök sajnos még hihetetlen
hatalommal rendelkeztek. A széles, sima, egyenes utakat mind-mind
kisajátították és azokon közlekedtek egész nap, bőgve, füstölögve, rohanva,
csörömpölve, egymás sarkát taposva, ordítozva és jeleket mutogatva egyébre
immár nem alkalmas elsatnyult mellső végtagjaikkal. Az Utazókat viszont
keskeny, hepehupás, girbegurba utacskákra kényszerítették, azzal az ürüggyel -
micsoda pofátlanság! -, hogy ezzel még jót is tesznek nekik. Szegény, szegény
akkori Utazók! Mennyi, de mennyi durva megaláztatást, otromba sértést voltak
kénytelenek elviselni a degenerált, alacsonyabb rendű Sofőrök részéről!
Az
Utazó és hűséges Járműve idegesen álltak az Autósztráda előtt. Noha, mint az
eddig elmondottak alapján kiderült, az idegeskedés egyáltalán nem volt
szokásuk. Egy Utazó? Meg egy Jármű? Idegeskedni? Ne légy gyerek!
Némi
félelemre valóban volt is okuk. A Sofőrök durva népsége, ha primitív és
fejletlen volt is, alkalomadtán veszélyes is tudott lenni. Jó néhány jobb
sorsra érdemes Utazó és jó néhány ártatlan Jármű esett már áldozatul eme
érzéketlen szörnyszülöttek tébolyának!
Utazónk
szívét, noha nem ma kezdte a szakmát, megremegtette a félelem. De az Utazás
ezzel járt. Voltak Akadályok, melyekkel szembe kellett nézni és voltak
Veszélyek, melyekkel dacolni kellett.
Végül
is semmi sem történt. Pattanásig feszült idegekkel vártak arra a pillanatra,
mikor a bőgő, bűzölgő csorda megritkul, s ekkor a lehető leggyorsabban átvágtak
az úttesten. Alig néhány másodpercig tartott az egész.
De
mindketten úgy érezték, hogy egy egész örökkévalóság volt.
Bele is fáradtak rendesen. Mire ismét kedves, árnyas kis mellékutakra értek, ahol csak nagy néha csörtetett el mellettük ama bizonyos szörnyeteg Sofőrök némelyike, bizony jócskán délutánba hajlott már az idő. Az Utazó egyre gyakrabban állt meg pihenni. Majd vizet kortyolgatni, mert váratlanul rendkívüli módon megszomjazott. Arra is felfigyelt - néhányszor-, hogy mintha számtalan csomagja közül lazult volna meg egynéhány. Így aztán - sajnos! - Ismét megállásra kényszerült. Néha a lebukó napkorongnak szentelte teljes figyelmét, majd a láthatárt kémlelte, nem készül-e valami borzasztó rossz idő. A láthatáron azonban csak három hófehér, egészen ártatlan felhőbárányka legelészett, amelyekből csakis igen nagy csoda folytán hullhatott volna bármilyen csapadék.
A
Jármű mérgelődve csóválta meg a kormányszerkezetét. Úgy ismerte az Utazót, akár
a rossz pénzt - sőt, jobban, hisz a rossz pénzt tulajdonképpen nem is annyira
ismerte -, meg ezt az egész vacak színjátékot is, a meg-megállástól a
csomagigazgatáson keresztül a várható időjárás aggodalmas fürkészéséig.
Pontosan tudta, hogy mindez arról szól: az Utazónak ma semmi kedve Eső Ellen
Védő Szerkezetben aludni, szúnyogseregek által injekcióztatni, Zacskóslevest
vacsorálni. Az Utazó ugyanis per pillanat leginkább puha, tiszta, fehér
ágyikóra vágyott, előtte viszont forró zuhanyra, utána meg egy kellemes,
barátságos helyen eltöltött kiadós vacsorára, esetleg néhány pohár jóféle
borocskával leöblítve.
Na
és, kérdezhetnéd te, Nyájas, ámde végletekig naiv Olvasó, hát ha már egyszer
nem óhajtotta igénybe venni saját ionfürdőjét, hát betér akármelyik házba az út
mentén, ahol ellátják minden létező földi jóval, a házigazda felajánlja
feleségét, ha az kicsit öreg, akkor a leányát - mind a kettőt azért nem illik
elfogadni -, reggel meg megtiszteltetésnek veszi a házigazda, ha az Utazó
elfogad egy jelentékeny összeget.
Kapaszkodj
meg, Kedves Olvasó.
Az
akkori időkben ez nem így működött.
Az
akkori idők nemes lelkű, bátor Utazóinak nem volt ionfürdőjük.
Roppant
nehéz, viszontagságos idők voltak ezek.
Sőt.
Vészterhesek.
Utazónk maximum egy
kempingnek vagy campingnak nevezett szálláshelyre térhetett be - a pontos
kiejtésmódot illetően tudományos berkekben már évtizedek óta folynak a viták -,
és ha nem óhajtott sátorveréssel bíbelődni, esetleg kis faházikót bérelhetett.
Így is történt.
Csak előbb az
Utazó majdnem szörnyethalt.
Ugyanis bement a
recepcióra és egy kedves, mosolygós szőke kislánytól megérdeklődte, hány pengő
is lenne a legkisebb fabodega. A kedves, mosolygós szőke kislány megmondta.
Kedvesen, mosolygósan. Az Utazóval megfordult a világ és a szeme előtt piros
karikák, pontok, valamint egyéb mértani alakzatok kezdtek táncot lejteni.
- De lehet dukátban is fizetni - tette hozzá
ijedten a kislány, mert még új volt ezen a helyen és még nem szokott hozzá,
hogy gyengébb idegzetű szállóvendégek összeesnek, vagy olykor görcsökben
fetrengenek az általa közölt összeg hallatán. (Utána persze minden második
roppant humorosan megjegyzi, hogy ”De kérem, én nem az egészet akarom
megvásárolni!” Hinnék-e, hogy ez a hülye vicc már akkor is létezett?)
Utazónk szíve
szerencsére nagyon is erős volt és így ennek - de csakis ennek! - köszönhetően
sikerült túlélnie a sokkot. Utazó volt a javából!
Végül is, minden
nagyobb baj nélkül átkeltek csaknem az egész rettenetes Alföldön. Alig néhány
nap alatt! Egy ilyen teljesítmény után igazán megérdemel egy kis kényeztetést,
vagy nem?
Dehogynem.
Próbáld ki, Kedves Olvasó, próbáld ki! Próbálj csak napokig ionfürdő nélkül
utazni!
Akkor majd
megtudod, mi a magyarok istene. (Ismeretlen eredetű, archaikus szólásmondás.
Jelentése: „Hiába érzed tök boldognak magad, nemsokára valami olyan rettenetes
dolog fog történni, hogy a füled is kétfelé áll majd.”)
Bár azt, hogy
tulajdonképpen mi is a magyarok istene, ma már nem tudja senki. Ami egy érdekes
tény, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy jó néhány ezer éve emlegetik. Sok
istenszakértő viszonylag egybehangzó állítása szerint a magyarok istene a
világegyetem legrejtélyesebb istenei közé tartozik. Nem szól népéhez, nem
nyilatkozik. Egy lapot sem küld. Önként tolul ajkunkra a kérdés: ha így áll a
dolog, vajon létezik-e egyáltalán?
Igen.
Csak éppen kissé
zárkózott természetű.
