Nem értek én valamit. (Tudom, nem vagyok egyedül.) A senki, az ugye, senki. Annak született, az is marad. A valaki, hát az meg valaki.
Namármost.
Mostanáig előrajzott a semmiből jó néhány senki, és azt állítják (pimaszul),
hogy ők - valakik.
Mint
tudjuk, ez teljességgel lehetetlen. Ha valaki egyszer senki, akkor teljességgel
világos, hogy még egysejtű korában sem mocorgott benne a tehetség halvány
visszfényének egyetlen fotonnyi atomrezdülése. Még tera giga megatörtnyi végső
abszolút oszthatatlan része se. Mert ez így működik, mint a végtelen univerzum
minden egyszerű törvénye.
Senki
ezt persze nem tudja. Honnan is tudhatná, hisz ezért - senki. (Meg ahhoz
gondolkodni is kéne, ami a senkiknek igen fáradságos meló lenne, ha egyáltalán
megpróbálnának hozzáfogni.)
Miheztartás
végett: végtelen tisztelet illet minden senkit, aki ezt tudja magáról, még
inkább azokat, akik ezt minden különösebb lelki megrázkódtatás nélkül el is
mondják. Én asszondom (kövezzenek bár meg): egy igen öntudatos senki a legjobb
úton van affelé, hogy valaki legyen.
Képzeljék
csak el: néhány ilyen senki, aki elindult a valakiség felé vezető úton… és
csatlakozik hozzájuk néhány igazi valaki… esetleg (de ez már tényleg meseszerű)
néhány legvalakibb valaki… És kész is a modern társadalom, egy olyan, amihez
képest Platón Atlantisza egy primitív, nyomorék katyvasz és amihez képest a
klasszikus athéni demokrácia csak bunkóval hadonászó paleolit csőcselék. Be szép
is lenne, istenem…
Na
de vissza a földre, mert nem ez van. Búbánatos pesszimisták szerint meg nem is
lesz, sőt, soha nem is volt. Mert nézzed: itt egy senki, most mászik fel a
színpadra. Énekelni fog. Azt ugyan nehezen, mert ahhoz hang is kéne. Szólhatna
neki valaki. Valaki szól is. Erre senki magabiztosan kijelenti, hogy a zsűri
rosszindulatú pernahajderek gyülevész társulása, akik azzal a konzervatóriumi
botfülükkel, esetleg a zenei pályán lefutott húsz-harminc éves karrierrel a
hátuk mögött nyilvánvalóan nem képesek értékelni az ő csodálatosan fantasztikus
egyedülálló tehetségét, mely olyan magas dimenzióba hágott, hogy képzett elme
számára már-már teljességgel felfoghatatlan. Azzal visszavonul a tus alá
kornyikálni, és gőzerővel készül a következő tehetségkutatóra. És nem zavarja
az sem, hogy a környezetében mindenki füldugóban mászkál a lakásban, és két
rákötözött kispárnával alszik a két kivételes fülű.
Ez
a másik meg? Már a hálószobában is raklap méretű festőpalettával közlekedik,
mert hátha pont ott szállja meg az ihlet. Bal mellékvese hormonális együtthatása
képződik az ellenkező oldali agyfélteke mentális mátrixába, s ezt egy
máj-transzformáció juttatja a szemembe és a kezembe, melytől- csak úgy-
kifolynak a színek, valamint a vonalak. Hát azok nagyon kifolytak. De már
vernisszázson kóborol, karcsú ujjai közt elegáns borospohárral, s lám:
közönsége is akad. Vagy legalábbis akadgat. A senkik nem szívesen maradnak
egyedül: esetleg szembe kéne nézni a semmivel, és nyomban kiderül, hogy… szóval
ezt nem vállalják.
Hát,
talán inkább öntudatos senkinek maradni, őrizvén a valakivé válás halvány
reményét. Inkább.
