VI. fejezet
Algakonzerv nélkül? Különféle bábok. Dúdolva könnyebb.A csábítás ereje.
A Jármű ismét közbeszól. Egy szenvedélyes történet.
Éjszaka valóban
esett. Na, nem nagyon, de azért esett. Az Utazó forró teát főzött apró,
sziszegő gázpalackon és szalonnázott. Igen, igen, Kedves Olvasó! Hozzád
beszélek, hozzád, aki olyan hitetlenkedve csóválod a fejedet! Igen! Az Utazók abban az időben saját maguk
főztek és nem volt külön kínai, francia meg olasz szakácsuk, mint manapság!
Nem nagyon
tudjuk, hogyan tartósították a szalonnát. A reykjavíki Töredék-kódexben ugyan
szerepel néhány utalás, melyek szerint a szalonnát füstöléssel tartósították
volna, de ez alig hihető. Hisz a füst büdös, hát nem igaz?
Talán nem
hiszitek el, de az akkori idők - e nehéz, vészterhes idők - Utazóinak még
algakonzervjük sem volt. Nem igazán értjük, hogyan maradtak életben egyáltalán
ily mostoha körülmények között. De ne felejtsük el, hogy akkor még férfiak
voltak a férfiak. S a nő nő volt. (A két utolsó mondatnak egy mákszem köze
nincs az egész történethez.)
A gyors, de
tápláló reggeli után az Utazó tovább folytatta leereszkedését az Alföldre. A táj
egyre egyhangúbb és laposabb lett, takarmánynövények zöldelltek, ameddig csak a
szem ellátott. És ahol véget értek a fekete szántóföldek, ott kezdődött a sárga
puszta, a szikkadt, fűvel borított rónaság, negyven kilométerenként egy gémeskúttal,
valamint egy délelőtti, egy délutáni és egy délibábbal. Ezeken a bábokon eléggé
jól el lehetett szórakozni, még akkor is, ha nem ábrázoltak semmit.
Roppant érdekes,
hogy a régebbi korok szakirodalma csakis és kizárólag a délibábokról tesz
említést, a délelőtti, illetve délutáni bábokról viszont egyáltalán nem. (Pedig
a délelőtti bábok sokkal érdekesebbek és finoman kidolgozottak. Hogy a roppant
ritka éjszakai bábokról már ne is beszéljünk. Ez persze magánvélemény.)
Egyre forróbban
tűzött a nap. Az Utazó izzadt, mint egy ló - sőt még jobban -, a Jármű nem, de
viszont kellemetlenül áttüzesedett a váza. Mindketten nagyon vágytak már egy
kis árnyékra, de az Alföld, sajnos, az olyan, hogy még fát is ritkán látni.
Ez a Petőfi nagy
költő lehetett. Érdekes, hogy ma már senki sem emlékszik rá.
Az Utazó nem
bírta tovább. Elérkezett a Kritikus Dúdolási Időszak. Ez egyfajta önkéntelen
védekezési mechanizmus, amelyet az Utazók szervezete meglehetősen hatékony
védelmi rendszerként fejlesztett ki az Alföldön való áthaladás folyamán
kialakult rettenetes monotonitással szemben, némileg ellensúlyozva ezzel a
rendkívül ingerszegény környezetet. Az Utazó az Internacionálé nevű régi slágerrel
nyitott. Ez egy igen jó kis pattogós ritmusú dal még azokból az időkből, mikor
egyesek elhitték, hogy minden ember egyenlő. Igen jól lehet rá menetelni,
különösen csillogó szemmel és kipirult orcákkal. Esetleg még a jövőbe vetett
rendületlen hittel is, de ma már ez nem divat.
Q. szerint ez
természetes, mert ezek az indulók direkte így lettek komponálva, csillogó
szemekre, kipirult arcokra és jövőbe vetett sziklaszilárd hitre. Egy
zeneműkiadó akkoriban ilyen kérdéseket tett föl reményt keltő ifjú szerzőknek:
- Nincs véletlenül valamije kipirult arcra? Esetleg vállalna egy határidős
munkát jövőbe vetett sziklaszilárd hitre?
A reményt keltő
ifjú szerző természetesen minden feltett kérdésre igennel felelt. Naná, ki
mondja meg egy kiadónak, hogy esze ágában nem volt még ez idáig még csak
fikarcnyit sem hasonlító ilyen marhaságot megírni, az a határidős munka meg úgy
kell, mint egy korty levegő. De lehet, hogy jobban.
Ja, hogy ki az a
Q.? Na, ennek jelen történetünk szempontjából abszolúte, de abszolúte semmi
jelentősége nincs. Ez egy teljesen, de teljesen más, noha szokás szerint
roppant izgalmas, mondhatnánk, egyenesen lenyűgöző történet, melynek írásos
megjelenési formáját - ezt „könyv”- nek is lehetne nevezni, de ez túl egyszerű -,
idejekorán megvásárolhatják az összes rendesebb könyvesboltban. Előzetes
megrendeléseket a t. kiadó címére kéretik küldeni. Ezer tételen felül jelentős
árengedmény. Csak az első hárommillió megrendelőnek: reklámsapka alakú trikó a
szerző személyes aláírásával. Benne van az a sztori is, mikor én meg Q. ….. na
de haladjunk, haladjunk!
Az Utazónak elege
lett az indulóból. Nem is csoda, hisz összesen negyvenháromszor dudorászta el.
Igaz, hogy csak az első két versszakot. A többire sajnos nem emlékezett. De
azért ez így is elég, nem?
Aztán elkezdte
dúdolni a... Na, hogyishíjják... külföldi énekes, na... gitárral... tudják...
olyan sovány... megvan? Remek! Akkor dúdoljuk együtt! Tara-tara-tamm, ta-ta,
tamm... micsoda egy szám, mi?
Nagyobb városhoz
közeledtek. Ezt abból lehetett látni, hogy az út mentén ismét feltűntek a…ö…ledér
hölgyek, na. Mikor az Utazó elhaladt mellettük, obszcén szavakat kiáltottak,
kihívóan előrehajoltak, hogy megigazítsák csipkés fekete harisnyatartójukat,
hogy hófehér mellük csaknem kibuggyant a mély kivágásból. Olykor rutinosan
föllebbentették kevéske szoknyájukat is, mikor elölről, mikor hátulról,
feltárva ekképp szimbolikus nagyságúnak nevezhető alsóneműjüket. Olyan volt az egész, mint egy rendkívül
gondosan és rafináltan megszervezett vesszőfutás, mintha a lányok kollektíve
arra esküdtek volna föl, hogy ha törik, ha szakad, ők bizony elcsábítják e
derék, tisztességben megőszült Utazót. Az Utazó azonban rendületlenül haladt
tovább a ledér lányokkal szegélyezett úton.
De a szeme azért
guvadt.
Igazság szerint
valamennyit szerette volna megkapni.
Ha lehet,
egyszerre.
Na persze
egyáltalán nem biztos, hogy lett volna hozzávaló energiája. De azért szívesen
megpróbálta volna. És persze félt is, hogy elkap valami olyan… izét. Ja és persze pénze se volt igazából. Annyi.
Jó néhány tallér még egy rövid menet is, így hallotta. Ami úgy nagyjából annak
az összegnek az egyharmada, amit az egész útra magával hozott. Ez azért
meggondolandó, pár másodperc kéjért. Vagy meddig tart az ilyesmi, ki tudja.
Viszont az is igaz, hogy csak egyszer élünk meg minden.
Te már megint
csóválod a fejed, Nyájas Olvasó. Hidd már el végre, hogy igenis, voltak ilyen
idők! Nem úgy mentek a dolgok, mint manapság, mikor is egy Utazónak hivatalosan
havonta szépségkirálynő jár. És hányan és hányan vannak még, akiknek könnybe
lábad a szeme, ha egy Utazó reájuk ragyogtatja fenséges tekintetét! És hány és
hány tisztességben megőszült családanya ostromol egy Utazót, hogy az ő lányát, és
csakis az övét, bármikor…
De a mi
történetünk nem a jövőben jelen időben játszódik, amikor is az Utazókat nagyon
helyesen inkább félisten, mint emberszámba veszik és mindenki természetesnek
tartja, hogy mindenhez ellenszolgáltatás nélkül hozzájussanak, amit csak
szemük-szájuk (valamint egyéb testrészeik) megkívánnak.
Nem, a mi
történetünk nem ezekben a mai, végtelenül igazságos és végtelenül
felvilágosodott időkben játszódik. Hanem régebben, sokkal-sokkal régebben.
Olyan időkben,
amelyeket legegyszerűbb nehéz és vészterhes időknek neveznünk.
Az Utazó tehát
tovább haladt a csábos testek sorfala között, rendületlenül, hiába ordított a
benne tomboló kéjállat, ahogy a költő mondja. Melyik költő, melyik költő, Az.
Na, már igazán.
A Jármű egy
darabig érdeklődéssel figyelte a késhegyre menő párviadalt az Utazó vágyai és
lehetőségei között, majd, miután látta, hogy az előbbiek végérvényesen
vereséget szenvedtek, gyorsan más szórakozás után nézett.
Hamarosan talált
is. Úgy gondolta, ha már itt van, tiszta passzióból kiprojektál egy
jövővonalat, melynek origójában az egyik rosszlány találkozása állott egy
bizonyos férfival, aki… de ne vágjunk az eljövendő események elébe. (Mert nem
tudunk.) Legjobb lesz, ha vázlatosan elmeséljük az egészet, úgy, ahogy történni
fog. (Vagy ahogy történhetett volna, ez a determinánsoktól függ.)
A történet maga
in medias res kezdődik, mert a Jármű sajnos kedvelte az efféle olcsó alkotói
fogásokat.
- Nem is igaz.
- Mi van?!
- Egyáltalán nem
felel meg a valóságnak, hogy holmi olcsó alkotói fogásokat kedvelnék. Elbeszélési
készségem nemcsak, hogy monumentálisan hömpölygő, hanem mindamellett veretesen
cizellált is. Minden ezzel ellenkező előjelű véleménynyilvánítás csupán
bárdolatlan kísérlet irodalmi lejáratásomra, amelyet kénytelen vagyok a lehető
legnyomatékosabban visszautasítani. Forrása minden bizonnyal - a közönséges
irigységen túl - egy primitív elme szexuális frusztrációjában keresendő, amely…
- Frusztrált az
anyád.
- … amely végső
soron ideges feszültségbe torkollik s valószínűleg ennek manifesztálódása…
- Fogd már be a
szád. Azt hiszed, a Kedves Olvasó kíváncsi rád?
- Igen, azt
hiszem. Ki másra? Vagy netán van itt valaki más is, akire érdemes lenne
odafigyelni, akár egy másodpercig is?
- Ó, te beképzelt
majom, hallgass már el. Akár, ha egy politikust hallgatnék, aki először látja
könyvborítón a nevét.
- Mindazonáltal
bátorkodnám megjegyezni…
- Kuss. Így
végképp nem tudom elmesélni az általad kreált jövővonalat. Nem mintha
egyáltalán érdemes volna. Úgy nyálas az egész, ahogy van.
- Hahh, megint
csak az irigység szóla belőled, felebarátim. De azért elmeséled, ugye?
- El, el, csak
hallgass már végre. Pojáca.
Nos! Íme, a
történet dióhéjban:
„... a lány
mindennap kiállt az út mellé s leste a kéjsóvár, vad, állatias férfiakat, akik
őbenne csak holmi primitív gyönyör-gépezetet láttak, alantas vágyaik egyszerű
eszközét. Egy nap azonban hófehér Mercedes (négylámpás) fékezett csikorogva, és
kiszállt egy magas, kissé őszülő halántékú, de rettenetes izmos és jóvágású
férfi. Sötét öltönyben, magától értetődik.
Ahogy a leány
meglátta, hófehér keblén titkolt remegés futott keresztül. Ez már csak így szokott lenni. A férfiú ezután
egy mellékútra vitte, ahol a virágzó galagonyabokrok sátra alatt rejtve
maradhattak az irigyen figyelő világ tekintete elől. Naná. Teli torokból
zengett a madársereg, s a férfi… tette a dolgát. Aztán csend lett, majd a
madarak ihletetten tovább daloltak.
-Nem… nem fogadok
el pénzt… semmit, te… te őrült állat… - lihegte a nő. Már amennyire bírta.
A férfi megértően
bólintott. Szokva volt az ilyesmihez. Majd bepattant Mercedesébe és elporzott,
egyenesen bele a vöröslő naplementébe. A leány hosszan, tűnődve nézett utána,
miközben a lágy alkonyi szellő jelentőségteljesen hátrafújta hullámos, barna
(legalábbis ma) haját, miközben szemében szomorú gyémántként két tiszta,
csillogó könnycsepp ragyogott…”
A Jármű
elégedetten megnyalta a szája szélét. Illetve, gondolatban, azt az alkatrészét,
amelyet a Járművek meg szoktak nyalni a szájuk széle helyett.
„Még hogy nyálas -
gondolta. - Hiába minden, ha valaki egyszer nem ért a művészethez, akkor nem
ért, még ha tótágast áll, akkor se.”
