VII. fejezet
Továbbhaladtak,
csendesen, mindketten saját gondolataikba merülve. Erősen tűzött a nap. Az
Utazó szorgalmasan törölgette a homlokát, hiába viselte azt az egyszerű, barna
virágmintával díszített fejkendőt, amit egy bizonyos Hölgytől kapott ajándékba.
Ez a bizonyos Hölgy mostanában eléggé sok helyet foglalt el az Utazó gondolatai
között, olyannyira, hogy a Jármű olykor már komolyan aggódott. Hallott már
borzalmas eseteket, amikor bizonyos Hölgyek oly erős hatással voltak egyes - az
igazsághoz tartozik, hogy igen gyenge jellemű és könnyen befolyásolható - Utazókra,
hogy azok bizony végképp felhagytak az Utazással és hátralévő éveiket az illető
Hölgy szoknyája mellett morzsolták le. Nem utaztak ők immár sehová ebben a
büdös életben, sem az illető Hölggyel, pláne nem nélküle. Ez a szörnyű tragédia
szerencsére eléggé ritka volt, és a Jármű bízott ebben a mostani Utazójában,
aki valóban kivételesen erős - mondhatnánk: sziklaszilárd - jellemű egyéniség
volt.
És hát végül is,
ez csak egy fejkendő. Egy egyszerű, kedves kis ajándék.
Kivéve, ha előtte
bizonyos szertartásokat végeztek vele. És, mondjuk, esetleg belevarrták az
illető áldozat - oppardon: jelölt - egy hajaszálát.
De erre inkább ne
is gondoljunk. Ebben az esetben ugyanis az ille tőnek- hacsak nem szerzett
felsőfokú jártasságot a fekete mágiában - nos, akkor az illetőnek kampec.
A nap tehát
sütött, az Utazó meg szorgalmasan törölgette a homlokát. Te, Kedves Olvasó,
persze joggal kérdezheted: ha annyira tűzött az a nyavalyás nap, mért nem
vezényelt oda egy felhőt?
Hát nem fogod
elhinni. Mondtam már egyáltalán, hogy micsoda nehéz és vészterhes idők voltak
ezek? Olyannyira nehezek - és olyannyira vészterhesek - voltak, hogy ekkoriban
az Utazók - és most kapaszkodj meg jól, Kedves Olvasó! - még nem is tudták
irányítani a felhőket. Tudom, nehéz elhinni! De így van! Hidd már el végre,
hogy igenis voltak ilyen idők!
Amúgy
alkonyodott. Zsíros fekete földek mellett haladtak el, s az út mentén is
zsíros, fekete tehenek legelésztek. Némely ilyen tehén úgy nézett ki hátulról,
mintha hatalmas, duzzadt léggömbre ült volna föl.
E vidéket
Hagymaországként tüntette fel a térkép. A fekete televényben gyermekfej
nagyságú gumók teremtek, vöröshagyma, fokhagyma, lilahagyma, vöröshagyma, fehérhagyma.
Minden mellettük elhaladó Kerekes Jármű hagymát szállított, hagymahegyek álltak
a földek végében és a lég hagymaillattal volt terhes. Ez egy darabig még
érdekes is, de egy idő után már nem annyira. Az Utazó meglepetéssel észlelte,
hogy errefelé a bennszülöttek is enyhén hagymaformájúak: testük deréktájt
kiöblösödött, üstökük hegyesen meredt fölfelé, s színezetük is többnyire vörös,
vagy olykor, ritkábban lilás volt. Az Utazó úgy vélte, épp elég mára ennyi
hagymás dolog és ideje letáborozni. Piócás kis pocsolyából tisztálkodott
némelyest, majd az Utazók egyszerű, ámde korántsem tápláló étkét, a híres-hírhedt
Zacskóslevest fogyasztotta vacsorára. Közben sűrűn handabandázott és csapkodott
a kezével, s ezt a Jármű igen nagy érdeklődéssel tanulmányozta egy darabig. A
szaggatott koreográfia, a kötetlen, improvizatív elemek nagy száma erősen
emlékeztették egy, a saját bolygóján meglehetősen elterjedt termékenységi
táncra. Később rájött, hogy az Utazó csupán a tolakodó szúnyogok ellen próbál
védekezni ilyen látványos módon, mondhatjuk, a siker számottevő reménye nélkül.
Az Alföldön a szabad
ég alatt legföljebb télen lehet aludni. Az Utazó és a Jármű is egyre jobban
tisztelték azt a bizonyos Petőfi nevezetű költőt.
Az Utazó végül,
akármilyen meleg volt is, kénytelen-kelletlen sátorba bújt. Kicsit mintha fájt
volna a jobb lába. Na, nem komolyan, csak úgy fájdogált. Az Utazó elővette
remekbe szabott, intarziás műanyag elsősegély-ládikáját, és kiemelt belőle egy
titokzatos, barna tégelyt, mely zsírosan csillogó, pépes anyagot rejtett
magába. Ezzel dörzsölte be ízületeit, s nemsokára érezte is a jótékony
bizsergést, melyet a titokzatos balzsam okozott.
Bizonyos dolgok
sosem változnak. A szer, amelyet az Utazó használt, disznózsírral leöntött,
holdtölte éjfélkor szedett fekete nadálytő-gyökér reszeléke volt. Gyakorlatilag
ugyanaz az anyag, melyet mai, szupermodern, de lehet, hogy még modernebb
korunkban minden valamirevaló orvos ír föl esetleges ízületi bántalmakban
szenvedő betegeinek. Na persze manapság nincs túl sok ilyen beteg, de azért
egy-kettő szinten minden évtizedben megakad. Igaz, hogy ezek mindegyike is
idősebb már száznyolcvan évnél. (Igazán megdöbbentő, mi mindenre képesek
modern, felvilágosult orvostudorok is, hogy egy-egy beteget megszerezzenek. Az,
hogy egy-egy ilyen elkényeztetett betegnek a sonka és konyak mellé még degeszre
tömött borítékot is csúsztatnak a zsebébe, már mindennek a teteje.)
A disznózsírt ma
már persze vegytiszta, alifás zsírsav-származék helyettesíti, a fekete
nadálytő-gyökeret meg klimatizált üvegházakban termesztik és egy termonukleáris
atomreszelőn aprítják. És az csak egy primitív babonaság, hogy holdtöltekor,
pontban éjfélkor kell leszedni. Az igazság az, hogy a legtöbb hatóanyagot
holdtölte előtt egy nappal, tizenegy óra negyvenkét perckor tartalmazza. A
végtermék egy elegáns, halványrózsaszín, kellemes aromájú csokimázzal borított
tabletta, alig néhányszor drágább a platinánál.
Ez egy másik
olyan dolog, ami aligha változik: az emberek sosem fognak bízni egy olyan
gyógyszerben, amihez ingyen is hozzájuthatnak. (Emlékezzenek csak, micsoda
tömegpszichózis alakult ki, mikor valaki rájött, hogy minden rákbetegség biztos
ellenszere egy jelentéktelen kis gyomnövény, ö… na, hogy is hívják, na mindegy,
nem jut eszembe a neve - tejbegrízzel fogyasztva.) Ha fizetni kell érte, az már
döfi! Minél többet, annál jobb, mert nyilván annál jobban használ. Eléggé
furcsa logika, annyi szent. De hát, amint az köztudott, az emberi faj sosem
volt valami híres a logikájáról.
Ezt a Jármű
persze már régen tudta. Az emberi faj annyira, de annyira logikátlan, hogy
puszta fennmaradása kész csodának tekinthető. A Járművek szemében egy ennyire
élhetetlen faj fennmaradása Isten létezésének világos bizonyítéka volt. Hogy
egy ennyire csekély valószínűségű esemény mégis bekövetkezzen, kell, hogy
létezzen egy, korlátlan hatalommal rendelkező, mindenek fölött álló, mindenható
és mindentudó entitás. Másképp egyszerűen nem megy.
Az Utazó
sóhajtozva kenegette a térdét, olykor-olykor aggódva nyögött is. Nem mintha a
procedúra annyira fájdalmas lett volna - semmenyire sem volt fájdalmas -, de ez
a gyógyító szertartás része volt. Na jó, olykor szeretett egy kicsit
nyögdécselni. És?! Eléggé ártalmatlan szenvedély, nem? Neked nincs semmi ilyesmid? Az orrodat sem
piszkálod titokban, mi?
Na. Hogy micsoda
alakok vannak, én mondom…
Az Utazó a kenegetés
végeztével még egy utolsót sóhajtott, majd elterült a hálózsákján. Csak úgy,
pucéron, ahogy szokott. Eszébe jutott, hogy ezt a kis kellemetlenséget esetleg
afféle edzésként is felfoghatja. Vagy mondjuk inkább felkészülésként. Arra az
esetre, ha esetleg levágnák a fél lábát. (Ezeknek az Utazóknak olykor igen
furcsa gondolataik támadtak. Csoda-e, hogy abban a korban - melyet nagyon is
jogunkban áll nemcsak nehezeknek, de akár vészterheseknek is nevezni! - kevesen
értették meg Őket?)
Az Utazó még egy
utolsót sóhajtott. Csak ez az Alföld érne végre véget! Aztán már hegyek és
patakok, s a kék hegyek mögött a még kékebb tenger. Szeretett volna eljutni
abba a kis tengerparti városba, amelyet csaknem teljes egészében vízre
építettek. Az emberek ott gyalogosan állítólag csak hidakon közlekedhetnek és a
gyerekek iskolába is pici csónakokon járnak. Az Utazó véletlenül tudta, hogy
van ott egy Sóhajok Hídja nevezetű híd is. Akik ezen átmennek a kedvesükkel
kézen fogva, sok-sok év múlva ismét visszatérnek ide és ugyanolyan boldogok
lesznek, mint akkor voltak, sok-sok évvel ezelőtt.
Az Utazó semmi
kivetnivalót nem látott abban, hogy egyszer azzal a Hölggyel, akitől a barna
virágmintás keszkenőt kapta, visszatérjen ide. Akár sok-sok év után is.
Künn, a sátor előtt
a Jármű elképedve csóválta a kormányszerkezetét.
